Verzár Éva: Vándor és Szimat

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Ágnisné átka

Vándor és Szimat

Vándor poroszkál a poros úton, elhalkuló kutyaugatás kíséri még a falu felől, az éj sötétje már majdnem teljesen ölében tartja a vöröslő ég alját.

− Fát kéne gyűjtenem, amíg még látok. – Mielőtt munkához fogna, lerázza magáról az út porát, tarisznyáját felakasztja egy akác lehajló ágára, s megpihen egy kicsit az öreg fa tövében. Mikor már egyenletesen szedi a levegőt, talpából múlik a zsibbadás, feltápászkodik, s belevész a homályba burkolózó sűrű bozótosba. Lábai alatt recsegnek a korhadt, száraz faágak, ölében gyűl a gally s nemsokára halomban áll a kupac.

− Elég lesz − nyugtázza elégedetten. Komótosan gyufát vesz elő, felvillan egy kicsi láng, belekap a száraz gallyakba, s recsegve-ropogva ropják a táncot az életre kelt lángnyelvek. Poggyászából előkotorja edényét − az egyik faluvégen találta −, s már forr is benne a patakról hozott víz. Bőségesen telerakja zöldséggel − útközben mindenhol találni −, ad hozzá egy kis szalonnát – szerencsére nem sajnálja a csavargóktól a jólelkű gazdasszony, hát még ha ezt-azt dolgoznak is neki. Erős leves fő belőle, nem pótolja a húst, de van íze.

Fiatalember. Egy éve „szabadult” az intézetből, talpa alá vette az ország útjait, zsebében lapul kevéske pénze. Közben dolgozik is, abból pótolja, amit költ, majd csak elég lesz addig... Hogy meddig? Hát, valameddig. Igazából maga sem tudja, csak abban reménykedik, hogy csoda történik vele, talán még a szüleit is megtalálja. „A vér szava.” Honnan, honnan nem, ez jár a fejében.

Alakra kevésben különbözik fiatal társaitól. Magasra nőtt. Fekete hajával nem sokat foglalkozik, rövidre vágatta, hogy ne legyen sok gondja-baja vele. Ruhája egyszerű, még az intézeti, minek költeni rá? Pornak-kosznak ez is jó. Csak szemében villan fel néha-néha a tűz – pupillái is kitágulnak ilyenkor –, amikor szóba hozza, csak úgy mellékesen, az árvaházat; rezzenéstelen arccal figyeli az emberek válaszát, remélve, hogy hirtelen felismerik benne az anyja vagy az apja arcvonásait. Már bejárt három megyét, s erősen szándékában áll gyalogosan bejárni az egész országot.

Habár célját még nem érte el, vándorlása eddig sem volt haszontalan. A hosszú, kényszerű bezártság után nem győzte szívni magába az igazi életet. Új volt minden számára: a munkába siető férfiak csendes mogorvasága, a boltba igyekvő asszonyok hangos fecsegése, az iskolába iparkodó gyerekek vidám kacagása. A lányok változatos ruházata s az alatta domboruló test látványa, bizony, sokszor megállásra késztette. Csak bele ne szeressen valamelyikbe − fohászkodott −, nem illik a tervébe, meg aztán feje tetejére állítaná a világot! Volt már szerelmes, szenvedett is kegyetlenül. Soha nem merte bevallani érzéseit annak a lánynak. Talán mert őhozzá rendszeresen bejártak: mindig nagy csomagokkal érkezett a nagymamája. Családba tartozott. S milyen szép volt! Szívarcát most is látja, itt, a lángokban; ha bánata van, csak rá kell gondolnia s elpárolog a bú, enyhül a nyomasztó magány.

A láng fel-felcsapott, s bár fáradt volt, nehezen szakadt el a kislány imbolygó emlékétől. Végül csak elszánta magát s belebújt hálózsákjába. Kora reggel feje felett a madarak mihelyst megszólaltak, feltápászkodott, megmosta kezét, arcát, a leveses edényben hamar tűzön megfőzte kávéját, s útnak indult.

Hacsak módja volt rá, kerülte az aszfaltos utakat, félt a mellette rohanó autók sokaságától, jobban szeretett fák alatt menni, földes utakon baktatni, erdőcsapásokon álmodozni. A kitérőktől kisebb ugyan nem lett a távolság, de hát nem kilométerekben mérte útját. Ha mégis városhoz ért, igyekezett mielőbb kikeveredni belőle: nem szenvedhette a zajt, a tömeget, s a szíve azt súgta, nem innen származik. A falvakat, a lakatlanabb tájakat viszont szerette...

Meleg van, nagyon meleg. Dél körül már nem bírja szusszal, leül egy árnyékos helyre. Amint előveszi ennivalóját, nyomban mellette terem egy izgága kutya, farkcsóválva néz rá, s várja, hogy ő is lakmározhasson az illatos csomagból. A legény nevetve dob neki egy darabka szalonnát; aztán már a kezével nyújtja s amaz fogheggyel veszi el. Evés befejeztével mindketten vizet isznak: a vándor az üvegből, a kutya meg a vándor tenyeréből. Jóllakottan megpihennek a széljárta fa alatt, de új barátja egyszeriben felpattan, csahol, s elszalad. Hamar visszatér, de már fordul is meg, ugatva hívja a fiatalembert. Kíváncsian ered a kutya nyomába. Tengernyi aranyló búzamező, a vetésből kikandikálnak a vöröskendős pipacsok, a karcsú kalászok hullámzó táncot járnak a felkelő szélben. A távolban sötét folt: egy tanya hívogat, csalogat.

Nehezen szedik a levegőt mindketten, a fülledt meleg rátelepszik mellükre, kiszárítja szájukat, hiába, az üvegből elfogyott a víz. Szerencsére közel járnak már, jól kivehető, amint egy öregasszony – mit sem törődve a tikkasztó hőséggel – serényen kapálgat. Csak jöttükre emeli fel fejét:

− Szimat! Csakhogy már előkerültél! Ne lógasd a nyelved, menj, friss vizet készítettem elő neked! S maga fiatalember? Hogy kerül ide?

− Jó napot! Hát, a kutya hozott.

− Igen csodálom, mert nem mindenkivel ilyen bizalmas! Nemcsak a nyulakat, de az embereket is megkergeti, ha nem vagyok elég figyelmes, még meg is harapja az idegent. De hát mit tegyek? Magam vagyok, kell az őrizet, s ő az egyetlen támaszom ebben a világban. Jöjjön, menjünk be a hűvösbe, ha már ilyen jól összebarátkozott az én Szimatommal. Nem csal annak az orra, a jó embert hamar felismeri. Nem árt meg magának sem a friss víz, úgy látom.

− Jól látja, néném, mert bizony szomjas vagyok, de maga miért épp ebben a nagy melegben kapál?

− Muszáj. Az pedig nagyúr, ha nem dolgozok, nem terem semmi télire. Hol vannak azok a szép idők, amikor elég volt reggel kimenni s a hűvösön elvégezni mindent! Akkor többen laktuk ezt a házat. Hajaj, régi idők! Már legfeljebb csak a szomszéd tanyáról jönnek át néhanapján, hogy megvagyok-e. Fiam, honnan s merre tart? Hogy került a kutyám útjába?

Beszél s mesél az ifjú vándor a ház hűsében életéről, az árvaházról, ám azért hamar úgy kanyarítja a szót, hogy bár ő most világot látni indult, de nem veti meg a munkát, itt is megpihenne, segítene, amíg befejezik a kapálást, mert mégsem járja, hogy a néni egyedül végezze ezt a nehéz munkát, meg aztán neki úgyis kitelik az idejéből.

Napok léptek egymás nyomába, a munka pedig nemhogy fogyott, de egyre több lett, ahogy közeledett a tél. Néha be-bement a legény a közeli faluba, már megismerték az ott élő emberek, egyesek csóválták a fejüket, hogy még bajt hoz az idegen az öregasszony nyakára; mások inkább örvendtek, hogy legalább akadt neki segítsége, aki könnyebbé teszi életét. Ha egy-egy bevásárlás után visszaérkezett a tanyára, letelepedett a főzőkályha mellé, a konyhai padkára, s jólesőn silabizálgatta az asztal fölötti falvédőt: „Az én uram csak a vizet issza, lányságomat nem is sírom vissza”. „De jó lenne örökre itt élni, ebben a nyugalomban!” – sóhajtott. Még ha csak itt, a konyhában jutott is neki fekhely. Hiába, no, hamar szívébe zárta az öregasszonyt; ám mintha amaz is hasonlóképpen lenne ővele...

Végeztek az aratással, el is adták a fölösleget, koraősszel már mindent begyűjtöttek a ház körül. Szimat ott szaladgált a nyomukban, egy percre sem maradt el fiatal gazdája mellől.

− Jön a tél, fiam − szólalt meg egy esős, szeles napon az asszony. − Nagy butaság volna most elmenni, maradj itt télire, még meg találsz fagyni nekem az úton. Meg aztán, mit gondolsz, ki hasogatja fel nekem a fát, ha nem vagy itt? Szimatnak s nekem is megszakadna érted a szívünk – ismerte be a néne, hogy megszokta, megszerette a legény ottlétét. Azzal a válaszra sem várva, bevezette őt a szobába, s megmutatta neki az ágyát: az alatt készítette elő, amíg benn járt a faluban. Az ifjú vándor nem kérette magát egy cseppet sem, meghatottan köszönte meg s fogadta el a téli szállást. Majd tavasszal újra útra kél...

Sűrűn hullott a hó vagy két álló napig, vastag fehérpaplan borította a mezőt, amíg csak a szem ellátott. A szomszéd − munkája nem lévén − gondolt egyet, s átbotorkált megnézni, hogy boldogulnak a mellette lévő tanyán. Nagy léptekben haladt s nem győzte törölni a szemét a sok-sok csillagtól, amelyek egyenesen a szemébe irányították a Nap fénylő szikráit. A tanyához érve csodálkozott erősen, hogy sehol nem vágtak, söpörtek utat a ház bejáratához. Még meg is mérgesedett, arra gondolva, hogy „Hát, ez a legény még erre sem képes!”. Csak az nem fért a fejébe, hogy nem olyannak ismerte meg az ifjú vándort, mint aki szeret lustálkodni az öregasszony mellett.

− Itt baj lehet! − Benyitott a szél barázdálta, havas ajtón. Orrát kellemetlen szag csapta meg, s az is feltűnt neki, hogy milyen hideg van, mintha nem volna begyújtva odabent. A szobából kutyanyüszítés szüremkedett ki. Óvatosan megnyomta az ajót, majd a résen át bekukucskált. Elállt a lélegzete. Szimat egy vérbefagyott test mellett kucorgott. Ahogy szeme hozzászokott a félhomályhoz, úgy bizonyosodott meg: a vándort őrzi. De még az ágyon is fekszik valaki, furcsán kifordulva, megmerevedve. Szent Isten! Szegény öregasszony!

− Betörő járt itt – állapította meg egyik rendőr. − De lehet, hogy több is. Felforgatták az egész házat, elvittek minden mozdíthatót. Az asszonyt az ágyában fojtották meg, a legény meg később érkezhetett, s mikor belépett, leütötték a baltával. Elég brutálisak voltak, a kutyát is alaposan főbe kólinthatták, mert éppenhogy csak szuszog. Találtatok valamit?

− Nem sokat. Pénzt kereshettek. A fiókokat mind kiborogatták, réges-régi fényképek, az öregasszonynak aligha élnek még rokonai. Nem tudom, kit tudnánk értesíteni... Furcsa különben. de a fiú zsebében is ott lapult egy megsárgult fénykép.

− Mi volna ebben a furcsa? Sokan őrizgetnek régi fényképeket. Mutasd csak ide! Kicsit hasonlít a fickóra. Legalábbis korban. De az is lehet, hogy az apja neki.

− Hihetetlen! − hajol le hirtelen a másik. Felkap a földön heverők közül egy fényképet, nézegeti, forgatja. – Ezen ugyanez az ember van! Pedig a szomszéd szerint ez a vándorló legény csak nyáron érkezett ide a tanyára...

A kutya nem mozdult a ház elől, hiába hívta, csalogatta a szomszéd. Alkonyatig még ott maradt, aztán hátat fordított neki is, a tanyának is. Az esti síró fellegek ölbe fogták a lenyugvó napot, a visszaverődő fényben, messzi távolból, szívarcú lány nézett le a földre. Lassan hullani kezdett a hó.

A másnapi újságokban szenzációs hír jelent meg: „Nagyanyát és unokáját ölték meg egy tanyán, feltehetően anyagi haszonszerzés céljából. Ismeretlen elkövető ellen indítottak eljárást. A nyomozás nagy erőkkel folyik...”