Verzár Éva: Virrasztóhegyen, a Széptisztáson

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Virrasztóhegyen, a Széptisztáson

Szénégető János frissen a reggeli hideg víztől, megcsikósodva a szőttes törülköző alapos dörzsölésétől, tele átalvetővel nekilódult az égbe merészkedő, még pipafelhőbe burkolózó hegyi ösvénynek. Ma különösen jó napja van, úgy érzi, ölébe tudná venni a világot, mit árthat neki ez a meredek? Posztóharisnyája megfeszül a combizmán, bakancsa keményen kapaszkodik az avaros, mohás talajba. Fején kalapját félrecsapta, bajszát megpenderítette, dalos kedvvel nézett maga elé. Hogyne állna szája nótaszóra, amikor megkapta a legjobb csapat vezetését, a legmarkosabb szénégetőkkel dolgozik együtt egész nyáron, addig, amíg le nem esik az első hó, s szokás szerint le nem kergeti őket a faluba, ha már lábszárközéptől magasabbra ácsingózik az emberek térde alatt. De addig! Ihaj-csuhaj! Kinn lesz a világ legszebb erdejének tisztásán, nem parancsol senki istenverte módos gazdája, azt fújja, ami neki tetszik, azt járja, amit maga diktál, s ha még egy kis haszon is üti a markát, hát üsse kő, elkél az, ha pedig nem kél el, akkor megy fialni a szalmazsák alá.

Fiatalember ez a dalos János. Tartása, mint a délceg fenyőké, kitartása, mint az öreg cserefáé, soha életében nem volt kényes-finnyás, megtanult idejében mindent, jó leckével szolgált neki az élet, hisz’ csak áldott lelkű édesanyja nevelte egyes-egyedül, s ha babusgatta is valamikor, az rég feledésbe merült. Már zsenge legénykeként kezébe került a kapa, ásó, gereblye, de idejekorán még a kasza is, s már attól sem kell félnie, hogy a nehéz munka sebet ejt tenyerén, mert olyan kérget simogat a lány, ha kezéhez ér, mint az öreg fáké, amelyeket eső, szél, vihar cserzett időállóra.

Fáradság? Annak még hírét sem ismeri, főleg nem akkor, amikor a háza teteje az ég, szőnyege erdei moha, ha neki nincs kedve nótaszóra, bőven van zenésze a havasnak, nótásai a feje felett árnyat adó fáknak. Kell-e szebb, szabadabb élet egy székelynek, aki mindig is nehezen tűrte, nemzedékről nemzedékre, a felette való bábáskodást? Aligha… Nincs annál áldottabb érzés, mint amikor a hajnal csípi ébredőre a férfiembert, az esti tűz mellett megpihenő öregek örökkön ismétlődő történetei kísérik álomba, oda, ahová csak tündérek merészkednek, na, néha a havasok koboldjai, akik megtréfálják éjszaka közepette, s emiatt reggel nagy kacagás veri fel a szénégetők táborát. De nem ebben az évben. Már nem ő a legfiatalabb. Kobold, ha lesz, az ő bőrébe bújik, s megtalálja a tejfelesszájú legényembert, nehogy azt gondolja, hogy az élet a hegyen aszerint halad, ahogy ő gondolja…

Mokány lova jól elboldogul csomagjával, nem cipel sok holmit, a havasra elég két-három rend gúnya, ami nadrágból, ingből, meleg holmiból áll, s ha muszáj, heti egyszeri mosakodás után lecseréli, s a koromban megfeketedett áncungját azonmód a patak csurgója alá dugja tisztulásra. Aztán szemrevételezi, melyik a leglaposabb kő, s azon az otthon főzött szappannal addig súrolja, míg fodrot nem vet a víz tükre a habtól, s emez meg nem súgja a mosáshoz nem szokott férfiembernek, hogy nagyja a szennynek lefolyt a csiklandós patak habjaiban, nem keres foltot itt meg amott, mint teszik a magukra sokat adó hiú asszonycselédek.

Míg ezen morfondíroz, szemgolyója körbejár, mint vadászlesen az éjszakai bagoly feje, mert okosság ide, hegyi jártasság oda, János kiskorától mélyen hisz a mesék fanyűvőiben, az erdők kőmorzsolóiban, hegyhengergetőiben; anyja mesélt róluk, amikor apjáról szólt – leginkább viharos téli estéken –, hogy megtanítsa a fiát arra a büszke emlékezésre, amit minden erdőben elesett favágó fiának éreznie kell, ha sajog lelkében az élet igaztalan bántása. Gyermekkori meséit kinőtte, s az, ami miatt figyelme nem lankadt, az erdő igaz szellemeinek titokzatos mozgása, pedig tudja, hogy a napvilágon elébe nem merészkedik egyetlen mohos képű bűvölő sem, de az erdők csibészei, a rengeteg koboldjai még megtréfálhatják, ha nem néz a lába elé. Csak érné már el a tisztást – azt a helyet, ahol tavaly, munkájuk végeztével szokás szerint hátrahagytak egy darab fát azért, hogy hazatértükben az „erdei csoda” őket télen át ne bántsa, mert a nyáron át zavarni merészelték nyugalmukat. Csak érje el a tisztást, mert elgémberedett nyaka alig tartja már a fejét.

Szénégető János már messziről – a bokrok s a fák állásából – ráismert a helyre, de még mielőtt tüzet csiholt volna, a nap világosságát kihasználva azonnal nekilátott idő előtti feljövetelének titkosságát fába vésni. Talán, mert csak anyja óvta eddigi életében, még odalent a faluban nagyot gondolt, s a pap segítségével minden munkásának megtudakolta születésének évszámát, annak pontos napját. Azt véste most hamarjában egy céduláról a kunyhója támaszaként szolgáló, már halódó fa derekába, s fakéreggel aztán el is takarta, hogy senki rá ne jöhessen titkára.

Másnapra megérkeztek az erdő napszámosai. Előbb mindenki a maga vackát alakította a saját formájára, a fák fejük fölé nyúló ágai – mintha csak karácsony lenne – átalvető-díszbe öltöztek, hogy földön járó vad el ne érhesse az illatozó szalonna, vagy a húsvétkor megmentett sonka hamar fogyó darabjait. Estére mindenki végzett a rakodással, a bogrács alatt táncot járt a tűz lángja, s még tiszta arccal és kézzel pillantott egymásra tíz keménytekintetű székely havasi napszámos. Eleinte csak szótlan bámulták az égő fahasábokat, de mert rájöttek, hogy ebben lesz részük minden álló nap, meg-megszólaltak arról, hogy mi maradt lenn a faluban, s amint teltek az órák, arról is, hogy mi várja őket itt fenn, az erdő sűrűjében. Ha már a sűrűerdő, akkor annak a lakói is terítékre kerültek, s mire a kemény párnára hajtották fejüket, a két újoncnak csak úgy zsongott a feje a frissen hallottaktól, hisz’ odalenn, a faluban mély titok lengte körül a szénégetők életét, tapasztalásait. Az biztos, hogy a két ifjú addig soha nem hallott a bagolyhuhogásos vészjelekről, de a hajnali párában szépítkező tündérekről sem, akik ráadásul lehetnek éppenséggel gonosz banyák is, akik átkot hoznak az emberekre. Olyan is megtörtént, magyarázta az egyik ember, hogy a bűbájoló azért kergetett rontásba egy favágót – szegény, alig szabadult meg aztán a véréből bugyogó kelevénytől –, mert rálépett az egyik mohos képű, féltve őrzött szépítőszerére, ami épp tanyájuk körül terem virág formájában. Másnap reggel a „vének” igencsak somolyogtak a bajszuk alatt a pipiskedő legények láttán, s igencsak jó hangulatban kezdték rakni a boksákat, nagy tudománnyal s fene nagy vígsággal.

Jól kezdődött a nyár…

Már első este együtt pipáltak a hegyek a füstölgő boksákkal, s a fojtó füst, ami a halomba rakott fák közül tört fel a magasba, máris feljegyezte nyomát az emberek képes felére, s pingálta egyre sötétebbre arcukat minden nap, míg olyanok nem lettek, mintha ördögtől származtak volna. Az időt tíz-tizennégy napban mérték, mialatt teljesen kiégett egy boksa. A munkát ügyesen szervezte János: míg nagyrészük rakta a rakatot, két ember állandóan lesben állt, s a frissen begyújtott halmot döngölte, hogy ki ne törjön a láng, és be ne lyukadjon a rakás. A soros boksaégető pedig járta füstös-csárdását a halom tetején, s ha úgy alakult, hangosan kurjantott hozzá:

– Szalmát ide rögvest! „Száraz csülköt, de sebtibe! ” – szaporázta lépteit, tömte a kitörni

készülő megvadult tüzet, hogy fulladjon bele nagy akaratába, s nehogy tönkre tegye addigi munkájukat. Körbe-karikába járták táncukat a boksa tetején tekergő füstben, míg végül megadta magát a láng, s visszavonult izzani a boksa belsejébe.

A többiek már a következő halomnál jártak, adogatták a fát, rakták a rakást… János a két ifjoncra is gondolt, váltogatta őket, egyik vigyázott, a másik a keze alá adogatott az öregeknek, akik, ha nem is mondták, de engedték „látni” a munka csínja-bínját. A magyarázat ennyi lehetett, főleg a nagybajszú vén Máté részéről, akire illett odafigyelni és megfontoltan beszélni:

– Fijjam, a boksarakás nagy tudomány, figyejj! – A legények tágra meresztették szemüket, addig-addig, amíg maguk sem értették, mit kell megjegyezniük, mert azt, hogy hogyan alakul ki a kúp, már az elején sem kapizsgálták, amikor a közepétől kifelé elkezdte az egyik öreg állítgatni a méterfákat jó szorosan egymás mellé. Ahogy haladtak befelé, már-már nyiladozott értelmük, de amikor vissza-visszaküldték őket, hogy most ne vízest fát, hanem száraz csülköt hozzanak, s aztán megint szalajtották a száraz helyett nyersfáért, na, ilyenkor kavarodott össze az egész nagy tudomány. Ha csülökért szalajtották a nagy fejbéli kavarodásban megtörtént első nap az is, hogy a kalyiba melletti fára akasztott tarisznyához sietettek, gondolván, hogy megéhezett a munkát abbahagyni nem akaró emberfia. Csak akkor veresedett el az arcuk, de majdhogy le is sült szégyenében, amikor mint az óvodásoknak magyarázták, hogy az a bizonyos csülök nem megenni való, hanem elszenesedett apró fatuskó, amitől halad a láng, s hogy este ezen mulatoznak kárukra, már jó előre látták. Csak a faluba le ne vigyék a hírüket, sóhajtoztak magukban, arra a nagy szégyenre gondolva, ami rájuk vár, ha faluszerte körbekergeti a szél a hegyen történteket. S mire teljesen belegabalyodtak volna az ilyen meg olyan fa adogatásába, végre elkészültek még egy alappal, akkor az öreg pihenőre intette segédeit, épp annyi időre, míg egy-két mókus megvillantotta a fán és annak ágai közt az éléskamrájukhoz vezető utat, s míg az öreg szivarja majdhogy az ujjára nem égett. S ha a szivar már perzselte a boksamester ujját, lepeckelte a csutkát maga elé a földre, akkurátusan feltápászkodott az ülőhelyül szolgálatot teljesítő megbarnult tölgy csutakjáról, bakancsa sarkával akkurátusan szétmorzsolta a még perzselő bagó parazsát, s táncoltatta lábát rajta addig, amíg az az átkozott koporsószög örökre ki nem lehelte forró leheletét. Intésére jöhetett a következő réteg fa, fel addig, míg el nem érték az utolsó, a negyedik sor befejezését nagy-nagy okossággal, de leginkább sok év tapasztalatával.

A munka nehezével megint megvalának, már csak szalmával kellett körberakni, s jöhetett ismét a döngölés az áldott homokkal vegyített feketefölddel. Döngölés, ami nem volt ismeretlen a fiatalemberek életében; a jófajta székely legény döngölt életében már földet, falat, de eldöngölte pajtását is nemegyszer, s ez a boksa sem állhatott ellent a dühös legények erejének, akik legalább, ha vissza nem is szólhattak az öregeknek, kidöngölték a keblükben felhalmozódott indulatot. Aztán izzadtan, sajgó vállal, megálltak a boksa tetején, farkasszemet néztek az örökkön lesben álló nagy, ormótlan sziklával. Győztek…

A legények a hátukra dőltek, hogy kiszusszanják magukat, az öreg Máté rájuk se hederítve, szemügyre vette, jó helyre került-e a tűzszabályozó lyuk, s ha mindent rendjén valónak ítélt, kezébe vette a leghosszabb botot, amelynek végén motorinába fullasztott rongy éktelenkedett, meggyújtotta, s beküldte vele középre a lángot, hogy fusson a szárazon felfelé.

Ezzel kezdetét vette az állandó harc a tűzzel, amely nem kérette magát, úgy nekiiramodott, hogyha engedik, feljut egészen a magasságos égig, de mert a döngölt föld útját állta, nem tehetett mást, csak senyvedett, küszködött fentről lefelé.

A döngölő, a bot, elmaradhatatlan társ a hegyen. Kell a boksához, hisz a senyvedő fa a rakásban csak összeesik, a földtakaró pedig nem követi, ha az ember nem avatkozik bele; de kell a hegymászáshoz is, amit megejtettek néha-néha, ha fogyott az elemózsia. Légirányban a tisztásukkal szemben, ám a mellettük levő hegyoldalon ütött tanyát a falu juhaival a bács. Őt látogatták hetente egyszer, s még mielőtt elindult volna az épp soron következő ember, feltekintett az égi óceánon libegő madarakra, mert szárnnyal épp csak a völgyet kellene átrepülni, míg az embernek előbb le kellett ereszkedni az egyik hegyoldalon, átlépni a patakon, vagy csúszni-mászni egyik kőről a másikra, még ha épp akkortájt szakadt le az ég, s vadult meg az addigi vékonyka patakocska. Aztán egy másik ösvényen fel, fel addig, míg eléri a bács tanyáját.

A juhászlegények meglátva a fekete arcú vándort csak épp köszöntek, de a bács azonnal tessékelte a kalyiba elejébe a vendéget, örvendve annak, hogy legényein kívül más élő és szólni tudót is lát ott fenn. Vendégelésre ültette asztal mellé a jövevényt, s hogy a lakoma nem volt akármilyen, arról a szénégető félreálló pocakja tett tanúbizonyságot, amikor nagy nehezen felállhatott a lócáról.

Könnyű lélekmelegítővel kezdték a kiadós lakomát: egy kupica pálinka csúszott le torkukon, hogy utat nyisson az esztena bűnbecsalogató finomságai előtt. Elsőre friss aludttej kellette magát sárga puliszkadarabbal a fából faragott tányérszerű öblös edényben. Az egy szuszban, mohón lecsúsztatott szűzétel alig ért le, máris zsírosabbat követelt, csak azért, nehogy fellázadjon az addig szalonnához szokott gyomor. A következő fogás mi is lehetett volna, ha nem „farkasette” báránytokány, jó hagymásan, szaftosan, hogy legyen mit tunkolni a cérna szelte puliszkadarabbal. A tokánysorsra jutott áldozatnak farkas marcangolta bundáját szemlátomást nem zavarta a falatozás. Földbe vert boton lógva várta az őszt, az elszámolás napját… A húsétel s a közben felhajtott cujka, megoldotta a hegyi emberek beszélőkéjét, s míg fehér kendőbe dunsztolódott a túróspuliszka – a következő fogás –, addig a szénégető megtudott mindent, ami a faluban történt, hisz’ az esztenára csak többen járnak fel, mint a füstben élő emberek közé. Bár néhanapján, ha összegyűlt annyi faszén, fel-felmerészkedett egy-egy autó a boksaégetők telepére is, de annak vezetője sem volt nagybeszédű, sietett, hogy meglegyen a rakomány, szája helyett fejében a gondolatok kergették egymást, azt fontolgatta, hogy idejében és szerencsésen visszaérkezzen a városba, ahonnan hírt egyikük sem várt.

Még egy kupica! Kis erőltetéssel elkopott a túróspuliszka is az utolsó morzsáig. Végül az esztena legfinomabb étke: a zsendice úszott lágyan, selymesen a juhsajt készítése után hátra maradt savó tetején, s tett koronát a királyi lakomákhoz nem, de a jóhoz szokott szegény emberek hasában.

A bojtárlegények addigra megpakolták az átalvetőt, a csobán, mint máskor is szokta, rovott valamiféle jelet egy fadarabra, majd fizetnek a boksások, ha pénz üti markukat, s hogy mikor jövend el annak az ideje, nem kérdezte sem a csobán, nem szólt róla a szénégető sem. Egy kézfogással megpecsételődött a lakoma, a beszélgetés, az átalvetőben lapuló túró, orda, sajt s az elköszönés.

Ismét használatba lépett a boksa tetején megfeketedett bot, kicsit nehezebben, teherrel a vállán, nehezékkel a hasában indult az ember, hogy le- és felérjen estig, tudva, hogy mire hazaér, már fortyog a víz a tábortűz alatt. Hogy mit vártak jobban a havas napszámosai? Friss eledelt vagy a ráadást? A faluból érkező híreket. A falatozó boksaégetők nem kérdeztek, nem válaszoltak: a félmondatok, hümmögések, derékba tört szavak mindegyiküknek elég volt, hogy maguk előtt lássák a völgyben alvó apró házakat, embereket, történéseket…

Nyár derekán is túl voltak már, amikor Szénégető János olyasmire vetemedett egy reggel, ami havasi emberemlékezet óta nem esett meg senkivel soha. A hajnali felkelésnél, amikor a boksások még ki sem kaparták a szemük sarkában meghúzódó fekete csipát, János ünnepélyesen nagy kanna erdei bogyóteát osztva szét embereinek, új szokásként épp az öreg Mátét köszöntötte születésnapja alkalmából. Az ébredezők már-már fuldokoltak, na, nem a füsttől, hanem a magukba fojtott nevetéstől, amikor Máté bácsi végül kinyögte, hogy ha jól meggondolja, Jánosnak igaza lehet. Ma van a születésnapja. János szemében sem látott semmiféle anyámasszonyi gyengeséget, így hát elfogadta az erős kézfogást. S ettől a naptól valami megváltozott az emberek lelkében. Amikor eljött a napja a köszöntésnek, nem zárkóztak magukba, hanem utat engedtek érzelmeiknek, beszéltek gyermekkoruk csínytevéseiről, az első asszony forró csókjáról, a gyermekek világra jöttéről, az életről, megcáfolva a szófukarságot, ami székely emberekről hírlik szerte a világban.

Az ősz rég látott színes köpenyt borított vállára. A nyár még csimpaszkodott volna a meleg napsugárba, mint a ragacsos pókháló a fák között, de az éjszakák egy lépéssel előbb járhattak, fagyos leheletükkel megsimogatták a lombhullató erdő koronáját, s ettől festő ecsetjére kívánkozott minden hajnal, minden napfelkelte. A felhők könnye is gyakran eredt kesergőre, a meleg napok már csak vendégségbe jártak a tisztásra, s akkor is csak rövid időre, mert mihelyt megülepedtek volna a hegyoldalban, már riadót fújt az esti szél, s igyekeztek nyugovóra az őrt álló szikla mögé. A szénégetők is egyre szorosabban, mint az anyaméhben a gyermek, kuporodtak vackukon, nem pótolták oly gyakran az ágyukban megtört szénát illatosabb, frissebb halommal, de magukra vonták bekecseiket, bundáikat éjjeli takarónak. Az erdő zsongott a nagy igyekezettől, dolgos élet vette kezdetét a sűrű fák között. A mókusok oda se hederítettek már a kétlábúakra, volt annál fontosabb elfoglaltságuk, szaporán hordták odvaikba a makkot, mogyorót, minden ehető magot. A vaddisznók csörtetésére fel sem figyeltek a boksaégetők, láttak életükben eleget belőlük s tudták, hogy a gazdagon megterített avarasztalról tömik magukba a finom falatokat. Étel volt bőven. Nemcsak az állatok dúskáltak a jóban, hanem az emberek sem maradtak éhesen: hol a csapdákból került elő az aznapi enni való hús, hol a fák alól bújtak elő a legkívánatosabb gombák, amelyekből olyan lakomákat csaptak, hogy a holdnak állt a hasuk, s túllakottan nem csodálkoztak azon, hogy hol az egyik, hol a másik látott éjnek idején manót, tündért, s más erdei csodát…

Az emberek egyre feketébbek lettek, még anyjuk sem ismert volna rájuk, ha a hamvas csecsemőarcot kereste volna magzatukon. Ruhájukon, ha volt is valamikor szövésminta, már ki sem látszott a rétegekben álló szénportól, s ezt már nem mosta ki sem ember, sem asszony… Arcuk rovásaiban megtelepedett a felszálló füst, kezük, testük minden redőjében beágyazódott a boksa gyilkos lehelete.

De nemcsak külsejük árulkodott a megfeszített éjjel-nappali munka terhéről; amit eddig csak suttogtak, most fejcsóválva, hümmögéssel, kétkedve figyeltek. Az ősz végére, amikorra a csupasz fák ágai, mint a szénégetők inas karjai nyúltak feketén az ég felé, elvesztve vidám színeiket, s már csak árnyuk kísérteties nyúlványaiban változtak az éjszakai holdállás szerint, Szénégető János hangja hallatszott ki a kalyiba sötétjéből. Beszélgetett. Szerencsés ember, hangoztatta egyre gyakrabban. Erdei manó szegődött melléje, aki, ha hiszik, ha nem, mindig elvezeti a legízletesebb, illatosabb erdei bogyók közé, s ettől finomabb az ő teája, mint a másoké…

– Hiszi a manó – hitetlenkedtek az emberek, de mert János csak erősködött, hogy bár látni akárki fia nem láthatja, ő mégis érzi jelenlétüket…

– Szegény anyja! Ha megtudja, hogy megbuggyant a fia, megöli a bánat! – csóválták fejüket a boksaégetők. – S a menyasszonya! Leánykérés lett volna karácsonykor… Jó évük volt, jól hozott a konyhára…

János hiába erősítette, hogy igazat szól, az emberek fejüket csóválva hagyták, hadd beszéljen… Azok, akik az esti tűz mellett lúdbőrös mesékkel szórakoztatták egymást, hajthatatlanok maradtak. Keménytalpú, de már szakadozott bakanccsal erősen álltak a havas sok ezer éves talaján, amelyet október végére teljesen beborított az idejekorán leesett hó, de olyan vastagon, hogy már igyekeztek volna elhagyni táborukat, ha nem pöfékel még az utolsó halom boksa, amelynek legfeljebb egy napja lett volna izzani, hogy végképp kifújja az utolsó adag füstöt, ami azt jelentette, hogy vége. Kiégett… Szedelőzködhetnek, mehetnek haza. Le a völgybe, haza, de csak ha már szétdobták az egészet…

December első napjára esett volna a napja, hogy befejezik a munkát, de hiába, az Úrnak más terve volt az idén. Havat és hideget küldött a rozsdás levelekre, a rengetegben élő állatokra és a pénzkereső falusiakra, akik már inkább ördögöknek látszanak, mint emberkinézetű földi halandóknak. Az összefagyott, hiányos öltözetű boksaégetők vacogva keltek hajnalban azt remélve, hogy estére, de legfeljebb másnapra az otthon melegében eszik vacsorájukat. Jánosról mindenki megfeledkezett… A születésnapos Jánosról, aki aznap lépett férfikorának legszebb évébe. Huszonnyolcat töltött, bár most, mint a szopós malac, csak téblábolt sértetten:

– Na, mi lelt? – kérdezte az öreg Máté, akinek feltűnt, hogy valami nincs rendben a

legénnyel. – Csak nem veszett el a kicsi barátod? Vagy a tündérek változtak át boszorkává az éccaka, s ijjesztettek reád, hogy ilyen ronda képet vágsz? Ecsém! Igyekezzünk, mert ha jól tudom, Mariska csak tereád vár lenn a faluban!

Szénégető János hümmögött valamit válaszként… Érthetően nem szólt, de akárcsak a boksa, kívül pipált, kormolt, de belül izzott, eleven, tűz fiatalember, aki úgy várta az elismerést, emberi méltatást, kézszorítást, mint bárki más az ő korában. Ezt veszni látva csak intett, hogy menjenek a dolgukra, neki elintézni valója akadt:

– Ez csakugyan megbolondult – néztek utána, s nem sokat kíváncsiskodtak, hogy hova veszi az irányt, amikor János a hóval takart ösvényre lépett.

A faluban reggelre harangozott a templom egyetlen harangja. Szavára elnémultak a kutyák, a varjak százfelé vették légi útjukat a templom kupolája alól, csak Mariska danolgatása nem csendült ajkáról, amint bekecsére ráterítette nagyanyja fekete hárászkendőjét, aminek sarkait előrehúzta, átkötötte vele vékony, karcsú derekát. Lábán hótaposó, a szánon meleg öltözet a havason szolgáló embereknek, s elindult fölfelé a hegyi ösvényen, de annak is a meredekebb, rövidebb szakaszán, hogy mielőbb felérjen, s az otthonmaradt, embereikért aggódó asszonyok melegét átadhassa. Szaporán haladt, mint a hegyi kecske, s mert se szél, se újabb friss hó nem akadályozta, egyre feljebb, egyre közelebb került a boksaégetők tanyájához. Valahol egyvonalban lehetett Jánossal, amikor a semmiből erős szél kezdte tépázni a fákat; földig hajoltak a csenevész bokrok; zúgott a szél; zengett az egész mindenség a sziklákban megütköző nagy orkántól. A lánynak kapaszkodnia kellett, mintha emberi kéz nyomta volna vissza a völgybe, olyan erővel, hogy majd megszakadt az erőlködésben, de elhatározása olyan kőkemény volt, hogy a szél erejét vesztve végül útjára engedte. Elcsendesült körülötte minden… Csak hó, csak sötét felhő, köd mindenfelé… Ismerte az utat. Sokszor taposta még abból az időből, amikor apja favágóként járta a rengeteget, s ő meleg ételt vitt egy kannába, hogy apja bírja erővel a nehéz munkát.

Édesapja! Édesapja, öregedő székely, aki emlékeiben őrzi a rengeteget, s a nehéz munkában eltöltött éveket…

Mariska, míg erejét összeszedve az útra figyelt, maga előtt látta áldott kezű faragómester édesapját, aki főleg most, amióta feléjük is elindultak a kíváncsiskodó idegenek, egyre szebb hasznot hoz a házba. Még lakodalmára is félretett annyit, hogy háromnapi mulatozásra is elég lesz, még akkor is, ha a fél falu ropja éjjel és nappal a fiatalok tiszteletére. „Édesapa!” – mosolygott Mariska, még a lábát is kifaragta, hogy az Erdélyt járó idegenek, akik a kapu előtt látják a féllábú faragómestert, el nem menjenek anélkül, hogy valami emléket ne vegyenek tőle. Csak nevetett bajsza alatt esténként – amikor számolgatta pénzét, s pakolta be a díszesre faragott pénzes dobozba – azon, ahogy hüledeztek a díszesen faragott lábát bámuló emberek.

Uram! Istenem! De kicsin múlott azon a nyáron, hogy Mariska édesapja ne kocsmatöltelék legyen! Az elhatározás már megszületett Erdei Jánosban. Nem él fél lábbal, s ha mégis élnie kell, nem fekszik le tiszta elmével, hogy aztán egész éjszaka azon járjon az agya, hogy nyomorék, hogy nem olyan ember, aki a betevőt meg tudja keresni. Azon a napon, amikor kifordult a kiskapun a kocsma felé véve útját, csak egy pillanatra nézett vissza. Kicsi lányát látta, amint anyja szoknyájába kapaszkodva rimánkodott, hogy vegye ölébe, de felesége csak vonszolta maga után, s zsákolt tovább, be a fészer alá a gabonát, az életet… Szégyenpír égette arcát… Visszafordult…

Mariska emlékeit felidézve érte el a boksaégetők tanyáját. Mély csend honolt a tájon… Se ember, se állat… Elmentek? Hol lehetnek? Hogy messzibbre lásson, emelkedőt keresett. Csak egy halom gubbasztott, munkáskézre várva…

Mariska megfeledkezve a szénégetők tél estéken mesélt rémtörténeteiről, a boksákban élő tűzlakók kegyetlenkedéseiről, lépett, majd még, még, míg fel nem ért a boksa tetejére…

A másik ösvényen János, a vidám havasi emberekkel érkezett vissza a szénégetők tanyájára. Hűséges társai akkor indultak a sértett legény keresésére, amikor vészt süvített a szél, s aggódni kezdtek a fiatalember életéért. Vidámságuk célpontja János, akit azzal ugrattak, hogy azért indult útnak, mert elbájolhatta valamelyik mohos képű erdei tündér, a sugallatára megfeledkezett az ő Mariskájáról, s ki tudja, az is meglehet, hogy eddig már össze is szűrte a levet valamelyik hegyi tündérrel, pedig a faluban csuda egy helyes kislány epekedik érte…

A lány nevét még ki sem ejthették, amikor kiérve a tisztásra földbe gyökerezett a lábuk… Marika sála röpködött a szélben az egyben álló boksa tetején, nagyanyja fekete hárászkendője megbomlott, s mint fekete holló szárnya csapkodott karcsú dereka körül, kezét szeméhez emelve tekintgetett körbe a kerek erdőt kémlelve…

– Marika! – ordított János. – Marika! Gyere le onnan! –

Farkasüvöltést hallatott mind, akinek szó kifért a torkán… Fordult a lány, Jánost megpillantva arcán a szerelem ragyogása, nem érzett semmi mást az égvilágon, csak a viszontlátás örömét, még azt sem, hogy alatta meginog a boksa s felcsap utolsó, gyilkos lehelete a rakatnak…

Háborút, nincstelenséget, sok-sok igaztalanságot megélt emberek megbabonázva álltak…

Lecövekeltek a fagyos havon, mintha odafagyott volna mindnek a lába, s egyszer csak halotti fátyolként ég felé indult ezernyi szikra, s zuhant a lány után, zuhant, betemetve a havas szép virágát a kormos, fekete, kiégett gödörbe…

Szokatlan csend szorult az ormok hideg kövei közé. Szó nem hagyta el élőnek ajkát, merev volt ember, állat, fa, szikla, páncélba dermedt a patak, mintha a földi világ belefagyott volna Marika utolsó mosolyába…

A parázs halom még fénylett egy ideig… S amikor az utolsó szikra is szürke pernyévé változott, megnyílt János kalyibájának ajtaja, felkelt a szél, forgott, pörgött a boksa tetején, s mindenki ámulatára a magával sodort hamu alól, asszonyi formát buffant a halom…

A nap utolsó sugarát küldte le a földre, a kiégett boksa vöröslő fénytakarót öltött magára, s a nagy szikla mögött a már búcsúzó nap utolsó fénysugara körülölelte a párafoltot, emelte, vitte fel a magasba, s csak egy pillanatra állt meg János feje felett, a kalyiba melletti magas fenyő tetején…

Azon az éjszakán az emberek fáklyákkal virrasztottak. Mesélik, hogy az erdőszélen minden fa aljában kislámpát gyújtottak az erdő tündérei… Szép volt, olyan szép, mit ember álmában sem tud elképzelni, ami nem is adatik meg akárkinek, csak azoknak, akik tiszta lélekkel tudnak dolgozni, szenvedni, szeretni, élni és halni…

Mondják, a jelenség eztán minden évben visszatért… Minden évben a boksa helyén a nap utolsó sugarában asszonyi alakot öltött a pára, keringett a boksa s a kalyiba között, majd eltűnt a hold első fénysugarával… S csak azon az éjszakán a fák lábánál felcsillantak a lámpások fényei hol erősebben, hol gyengébben, ahogy a szél körbesuhant, s megpihent a Virrasztó Szénégető János lába előtt. Minden évben ugyanazon a napon, még hatvan éven át, mígnem Szénégető János, a havas remetéje, érezve a hívó szót, kiállt a tisztás közepére, lelke egyesülve Marika lelkével felszállt, fel a mennybe, fel az örökkévalóság világába.

A szénégetők többé nem égettek boksát a Virrasztó hegyen, a Széptisztáson nem gyújthatott tüzet élő lélek.

Mariska apja soha többé nem ült ki a kapu elé. Behúzódott a fészer alá… Kopjafákat faragott. Kopjafákat, s mindegyikébe beleszőtte fájdalmát a székely apának, a fájdalmat, amit szó nem bír, csak a hitben élő lélek birkózik meg vele naphasadtától napnyugvásig, földi életének a legeslegvégéig.