Virág a roncstársadalomra – Benke László válogatott versei (13)

Sorozatunk az  április 24-i könyvbemutatón, a budapesti Galéria Klubban elhangzott verseket tartalmazza. A verseket előadta Benke László és Szöllősy Dávid. Házigazda volt  és a beszélgetést vezette Földesdy Gabriella kritikus, színháztörténész. A kiváló tördelés és a szép borító Benke Attila munkája. A Hét Krajcár kiadványa.

Este az örök folyó felett

Hagyjuk aszályos fájdalmunkat. 

Babráljon a széttört magyar család

cserepeivel ki-ki magában, amerre jár. 

Az összetartó gyermeki lélek is odavan.

Most csöndes

és fáradt alkonyat színei rajzanak

e hegyek koszorúzta folyó

el-elcsituló víztükre felett.

Most így van ez. Így lát szemem. 

S talán így lenne jó

napra nap, még a végső

besötétedés előtt.

Az alig vérző ég alatt

hogy jött és jött lefelé

a gyanútlan folyón

piros V-t hasítva

a kanyarban eltűnt hajó.

Beszóltam érted az ablakon, 

főzted a vacsorát, 

kihívtalak: – Gyorsan! Gyere! 

Nézd csak, elmegy az életünk, 

s hová is lehetnék nélküled!

A szürkület homályos fátyolát

magára vonta fenn az ég. 

Itt meg ott

előcsengettyűztek a csillagok.

E hegyoldalon

hamar besötétedem a tájba

fehér székemmel én is. 

Ahogy fölöttem a vadcseresznyefa. 

Törzsén kicsattant a macskaméz. 

Óvatosan, szinte botorkálva

ereszkedő ágain szárnyra kelt

az esti csöndben, már gyümölcstelen, 

mégis fürtös álomra kész.

Kedveseim tündérálmokkal alszanak

valahol a hegyeken túl, meg itt benn

a mesés, roppant rozoga házacskában.

Hasonló sorsa

és sorsom szerint enyém

a kis bogárkaszemű, 

reggel mosollyal ébredő

hús-vér asszony. 

Jobb perceimben szerelmesemnek becézem

a boldogságra boldogan gömbölyödőt. 

Úgy jó elfogadnom, ahogy van

Hegyoldali faházában

anyja-apja szelleme is benne van, 

gyerekkori árvasága, 

férje, sok jó poros szerszámával, 

három kóbor fiacskája, 

lányok öröme, ruhácskája, 

s a visszajáró betörő. 

A félelem is benne van.

Nem a föld és nem az ég az ok, 

és nem is a múltba révedő

vrácsiki vagy zebegényi temető, 

hanem a történelemben gyökerező

természetem, 

az út, amelyen futni kell, 

különben miért is lennének utak, 

a bőrkabátos kizsákmányolók, 

padlásunkon a poros fénysugár

– megkóstolom és elhagyom

édes-keserű gyermekkorom –,

a sok-sok út, a veszendő erény, 

az örök keresésre késztető erő, 

a kielégíthetetlen sors, a szomjúság, 

mely az élet vizéért vezetett ide.

Lentebb, a falu fölött

hegyoldalra visz a kálvária.

„Felmegyünk oda?” 

Majd egyszer felmegyünk oda.

Végtére is magamat kellene elfogadnom

úgy, ahogy vagyok.

Csak csitulna el a hajszolt agyvelő, 

e folyton sívó sivatagi por, 

vetné ki magából a rossz magot

a sok-sok gyötrelmes redő, 

nyugodna végre meg

a meztelen kis gyereklábak nyomát

égen és földön hiába kergető.

De gyors a lélek, 

s messze csengő

Kós Károly

Erdélyt is visszazengő

templomának harangszava.

Csak engem lehetne elfogadni úgy, 

ahogy a zebegényi kálváriát

stációról stációra

elfogadják a képzelt villanyok! 

Irigyen ők is azt lesik, 

hogyan fényeskednek fenn az égiek?

Itt vagy ott

megállhatok-e végre úgy, 

ahogy a fájdalomban született hegyek

fájdalmukat feledve állanak

az örök folyó felett?

Hűségesen és sóvárogva

elálldogálnék végre úgy, 

ahogy Szőnyi képén

a fának támaszkodó paraszt

a Hold arany sugarainál

békésen várakozva álldogál

gyermekét szoptató asszonya felett.

Remekmű nem tűr magyarázatot. 

A lélek, a szem, a kéz és az ecset

türelmes és tapintatos, 

mint a festő népe: 

e szegény magyar család.

– Ezt akartad? Láthatod

a holdaranyba vont idillt

s a fáradt zöldeket. 

De a kiszolgáltatottak szégyenét és zavarát

fel ne vedd!

Kiszolgáltatók nincsenek! 

És nincs szégyen, sem zavar.

 – S neked ki az apád, ki az anyád, 

kihez tartoztok, gyerekek? 

Van-e e földön oly család, 

melyben ti is találtok

támaszt és vigaszt? 

S az is talál-e bennetek?

Az irtás szélén, a fénylő Hold alatt, 

agancsát vesztett szarvas áll. 

Jelent ez itt még valamit?

Óvja az ég! Gyilkos golyók elől

nem védi meg e satnya sarjadék.

 A súlyos és tömör hegyek fölül

egy-egy csillag csóvázva leszakad. 

Határon innen, vagy határon túl

apám, anyám, vagy tán valamelyik

atyai barátom az?

Legyen bármelyik, 

élő vagy halott, 

mindegyik ott van, 

ahol én vagyok.

Amíg vagyok, 

nekem adják teremtő életük

érett gyümölcseit. 

Tőlük kapok

munkát, kenyeret, 

pénzt, gondolatot. 

Általuk és velük

hétkrajcáros könyvekké váltom

szellemük.

 Nehéz a mellkasom? 

Forrásom elapad? 

Mi bajom van itt

 „családtalan”?

Nem vagyok magam!

Ősz hajjal álmodnak

és dolgoznak nekünk

drága öregeink! 

Én is viszem, vigyük tovább

a könyveik, fiam! 

Álmodj velük és álmodj velem, 

virágozz, édes nemzetem!

Telik neked húrok pengetésire, 

ne vedd könnyelműen, 

s telik nekem

költeményre és szabadságra is. 

Havas, esős, avagy aszályos évszakon

úgy szeretnek minket e dolgos szellemek, 

mint saját fiaikat, unokáikat. 

Nemzetemhez általuk

oly természetesen tartozom, 

ahogy a hazai öcsi-hegyek

édes bátyjuknak hívják

a szent Kárpátokat.

Szakítsanak bár el tőlük

s az emlékeimtől is, 

miként a beavatkozás, 

a gyűlölet, a szégyen, az osztozkodás

elszakította tőlem

nagyobb és kisebbik fiam: 

hozzám tartoznak ők, 

miként az öregek, 

s én hozzájuk tartozom, 

mint magvetőhöz a mozdulat, 

sarjadó vetéshez a remény, 

éghez a csillag, 

folyamhoz kavics.

Hozzám tartoznak ők, 

mint a gyermekkorom, 

mint anyámhoz és apámhoz

eladott szülői házunk Vrácsikon, 

mint házunk ajtajához

kutyánk és macskánk tartozott. 

Ők már fényképen, napon, 

örök napfényben fürdenek, 

mert elszakíthatatlanok.

Mi bajom van itt

„családtalan”? 

Míg lábamnál folyik a Duna

s kedvesem enni s inni ad, 

s Itt valahol, ott valahol

Esett, szép, szomorú fejekkel

Négy-öt magyar

értem és érted is összehajol, 

mi bajunk lehet, fiam?

És mégis: érdekel-e valakit, 

hogy nélkülük úgy vagyok, 

mint az utolsó magyar: 

A nyáj, a csorda összetart, 

csak a magyar húz szanaszét. 

Kit érdekel, hogy nélkülük

úgy vagyok és úgy leszek, 

mint elhagyott szék a hegyoldalon? 

Kit érdekel, mi lesz velem, 

ha elmennek az öregek, 

s nem tudom letörleszteni

nemzetemnek sok-sok adósságomat?

Mi lesz velünk, ha ér, csermely

és patak kiszárad, 

s a vén folyam elapad?

Múlton és jövendőn mereng az Este, 

Szőnyi kérődző tehene az udvaron, 

mely a képhez ugyanúgy hozzátartozik, 

ahogy te hozzám s én hozzád tartozom.

S mert oly törékeny a lombok csendje, 

mint poharaké az asztalon, 

szorongva nézek kedvesemre:

– Az élet vizéért jöttem, 

s halálig szomjazom?