Virág a roncstársadalomra – Benke László válogatott versei (5)

Sorozatunk az  április 24-i könyvbemutatón, a budapesti Galéria Klubban elhangzott verseket tartalmazza. A verseket előadta Benke László és Szöllősy Dávid. Házigazda volt  és a beszélgetést vezette Földesdy Gabriella kritikus, színháztörténész. A kiváló tördelés és a szép borító Benke Attila munkája. A Hét Krajcár kiadványa.

Elnyűhetetlenek

Elmagányosodásunk evilági életünk kijárata felé mutat. Nem kell rohanni. Semmi vész. Nem sürgős. Egyedül vagyok, barátok és ellenségek között, mint hullámzó kalászosaink a Földközi tengertől a Balti tengerig, hol mélyben, hol magasban, s velem vannak emlékeim és a képzeletem, vágyaim és kudarcaim. Voltak és vannak barátaim, minden nép minden fia barátom, még a lengyelek is. Volt fölnevelő kis közösségem, dolgos apám és anyám, van édestestvérem, van három nagy fiam, nyolc unokám, családom, volt két feleségem, voltak szeretőim és szeretett közösségem, magyar vagyok, van és volt nagy népem, nemzetem, közép-európai álmom. Nem tűnhetünk el! Nem úgy, mint az álom. Emlékszünk életünkre, álmainkra, európaiságunkra, közép-európaiságunkra, vágyainkra, barátságainkra, testvériségünkre – lengyelek, magyarok! Ahogy népeink emlékeznek. Most van erőszakkal szétdarabolt országom, megosztott, megzavarodott népem, boldogabb szabadságért sóvárgó hazám, visszafájó nagy nemzetem. Volt és van Istenem, van mit óvnom, féltenem. Ha már

Kertem virágai nyílnak, virágoznak, akkor is, amikor én már nem leszek. Éjszaka is. Akkor is illatoznak e csendesen szépek, ha én már nem gyönyörködhetek bennük. Életszeretetem és népeink barátsága utolsó lélegzetemig ég és égni fog. Nem adom meg könnyen magamat. Messziről jövök. Szépségre, jóságra, szerelemre szomjasan. Ismerem, tehát szeretem őket. Jóért, szépért, igazságért, újabb és újabb barátságért, örök megújulásért, eszméletért sóvárogtam mindig, küzdöttem értük egész életemben, népemtől sok-sok jót, szépet, igazat kaptam. Harmóniára vágyakoztam, ma is arra vágyakozom: dobj belé szívembe egy rendhagyó igét s ledobja láncát az idő. Oly mélyen, szabadon és tisztán élhetnénk és halhatnánk egymásért, hűtlen szerelmesem, ahogy legszebb álmainkban éltünk és égtünk. És most is veled állhatnék a hegyoldalon, vércseppszirmos piros barackfám, földem menyasszonya, ha nem rontanak meg minket náci kommunisták.

Belehaltál. Letörölték arcodról s az én arcomról is az ártatlanság mosolyát.

Ha majd végig megyünk evilági létünk tágas mezőin és szűk folyosóin, s a vészkijárat túloldalán legfényesebb kritikusom elé járulok, legmélyebb csendemben szunnyadó hitem méretik meg. Ő méri meg tetteinket, erényeinket és bűneinket. Hívhatok-e tanúkat? Segíthet bárki bizonyítani igazamat, életemet? Ki tudta volna nála mélyebben és jobban a könnyebb, hol súlyosabb cselekvés pillanatában, hogy hozzá fohászkodom, őrá gondolok, az értem és értetek is vérző Bárányra. Amikor dönteni és cselekedni kell, a mindenhatóra, a legszelídebb kegyelmes Istenre gondolok. Ő az, aki valóban mindent tud. Minden részletét ismeri csöndes érlelődésemnek, látja cselekedeteimet és gondolataimat, érzi hitem és szeretetem erejét, akarattal ruházza föl a lelkemet, ráirányítja tévedéseimre a figyelmemet. Szabadnak teremtett, rám merte bízni a világot, minden teremtményét, macskámat és kutyámat is, s engem, magamat! A lázadozót. A megértőt. Az engedelmest. Kételkedve hívő lelkemet. Az engedetlent. Kinek könnyebb úgy, ahogy van? És kinek lesz nehezebb a hosszú élet és a végső pillanat? Népeink nem szegik meg békességüket és barátságukat, testvériségünket, soha! Jó lenne hinni, hogy semmiféle parancsra sem! Rajtam kívül kié a kockázat? Ki viselhetné gondolataim, érzéseim, cselekedeteim következményét? Ki vállalhatná bűneimet? Dadogó létem egyenes lélekkel megáll a Törvény előtt. Vallom, sokszor voltam boldog.

Sötétségből jövök, a világosságot keresem. Az Ige az igazi világosság. Rovom érte földi útjaimat, régi dudásként fújom a dudám, ameddig fújhatom. Én is elnyűhetetlen vagyok, barátom, még szükség van rám. Barátságunk felejthetetlen. A pokol itt van körülöttem, benne vagyok, mint a népem. Itt a mennyországom is. Ott is, itt is sokszor átéltem incselkedéseket, nem ismertem fel minden csalást. Látom az ember gonosz tetteit s olykor mennyben vagyok, máskor pokolban. Míg élni kell, itt kell élni, itt szeretek. Hazudni nem akartam, a mennyet körülöttem mindig könnyen észrevettem, a népfelség igazát népemnek fújtam, legföljebb keveset tudtam. Mindig keveset tudtam. Akár meghallotta sóhajom az Isten, akár nem, akár észrevett a népem, akár nem, már 50-60 éve krajcáros költő vagyok, 32 éve krajcáros kiadó, így ver visszhangot a szívem, amíg csak ver. Nyugodj meg, ne félj, nem halsz meg, nem halunk meg. Elnyűhetetlenek vagyunk Magyarok, Istenem, Barátom, Szerelmem.