VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Vukics Ferenc: A 2022-es választás lesz a liberális kapitalizmus végstádiuma hazánkban


Jön a szervezett kapitalizmus és az adósságunió…

A 2022-es magyarországi országgyűlési választás a rendszerváltás óta eltelt időszak kilencedik általános parlamenti választása lesz Magyarországon. A pontos dátumot a köztársasági elnök fogja kitűzni a jövő év elején. Az idei évben a közvéleménykutató cégek nagyon szorgalmasan szállítják a felméréseiket, amelyek szerint az ellenzéknek csak a közös ellenzéki lista esetén van lehetősége a győzelemre. A Civitas tanulmánya szerint a kormánypártok előnye nyolc, míg a Publicus felmérése szerint az ellenzék előnye tíz százalék pont.

Abban egyetértenek, hogy az ellenzéki pártok külön indulása esetén negyedik alkalommal is esély lehet arra, hogy újabb kétharmadhoz közeli eredmény születik. A különféle politikai beállítódás jól látszik a kutatók eredményein, s ez azt mutatja, hogy a közvéleménykutatás módszertanát továbbra is mindenki a saját meglátása szerint alakítja. Természetesen elképzelhető (ha nem teljesen tökkelütöttek), hogy léteznek valós tudományos alapossággal készült kutatások is, amelyeket a valósággal való súlyos egyezésük miatt inkább megtartanak maguknak. Egy, a logikát nem száműző világban az is elképzelhető lenne, hogy stratégiájukat és taktikájukat ezen valósághoz közelítő kutatások alapján gondolják újra. Az ellenzék tanácsadói szerint a 2022-es választás lesz az ellenzék utolsó esélye. Ha zsinórban a negyedik választást is elbukják, ráadásul összefogással, akkor a továbbiakban nem marad semmilyen politikai innovációs lehetőség a számukra.

A közösségben gondolkodó emberek számára már évek óta világossá vált, hogy a klasszikus jobb és baloldali elveket valló pártok száma nemcsak Magyarországon, de a világon is közelít a nullához, ennek ellenére a pártpropagandák elérték, hogy az emberek többsége továbbra is hiszi, hogy jobb és baloldali elvek különbözősége hozza létre a legnagyobb törésvonalakat az országban. Ráadásul kialakult egy egészen egyedi „egyszereplős politikai helyzet”. Hazánkban nincs igazi kihívó, nincs igazi ellenfél. A miniszterelnök érdemeinek és hibáinak kommunikálásában látja mindegyik fél a hatalomhoz vezető út egyetlen lehetőségét.

Leegyszerűsítve mindez azt jelenti, hogy Orbán Viktor nyerhet vagy megverheti saját magát.

Az emberek egy része úgy gondolja, hogy nyugodtan ülhet a fenekén és nem kell csinálnia semmit, mert akkor is felelős magyarként cselekszik, ha semmi mást nem tesz, mint hogy Orbán Viktor mellé rakja az ikszet, a másik része pedig arról lett meggyőzve, hogy csupán egyetlen fontos tett van ebben az országban: meggátolni a jelenlegi miniszterelnököt, hogy folytathassa a kormányzást.


Mindkettő elképzelése súlyos társadalmi tévedés.

Az első csoport szerint felesleges szerveződni, szellemi műhelyeket fenntartani, mert a kormány majd megoldja a problémákat, és felesleges felhánytorgatni a kormánypárti körök hibás döntéseit vagy a közvéleményt irritáló cselekedeteit.

A másik csoport szerint pedig elég elzavarni „Azorbánt”, és a „nyugatiak” végre elismerik a hűségüket, s a következő hónapokban máris a luxemburgi béreket utalják a számlájukra. Nem számít, hogy az éhes farkasok a megnyert választás után egymásnak esnek majd, mert a „bölcs nyugati vezérek” majd eldöntik, hogy kire is van szükségük valójában ebből a szivárványkoalícióból.

Utóbbiak abban is biztosak, hogy a választások eredményétől független módon 2022 után csakis „Orbán-mentes” Magyarország jöhet. Ha a választásokat a jelenlegi kormánypártok nyernék, akkor ezen csoport tagjai szerint az csak csalással valósulhat meg, amit a „nyugati demokráciák” nem hagynák annyiban, és az EU és a NATO egységét féltve „végre” leszállnának a helikopterek, és helyreállítanák a Magyar Köztársaságot. Ha pedig mégis a koalíciósok nyernének, akkor egyszerűen félrerakják az alkotmányt, a korábbi jogi elveket, és kriminalizálják „Azorbánt és családját”, a FIDESZ-t és megátalkodott szavazóikat. Ők talán már meg is felelnek a Václav Klaus által megfogalmazott „homo bruxelarum” kifejezésnek.

És az egészben az az érdekes, hogy ez a „haladó”, „modern” réteg semmit sem tud a számokról és az ország fundamentumairól. Nem értik, hogy az ország elképesztően értékesebb vadászzsákmány, mint a rendszerváltozás előtt volt.

Nem zavarná őket az sem, ha az új kormány első lépésként megemelnék a kamatokat, mert nem értik, hogy annak ellenére, hogy az adósság már 80–85 százaléka forintban van, ezen adósságban mégis óriási szerepet játszanak a nemzetközi befektetők. Egy kamatemelésen hatalmasat kaszálnának külföldön. Nekik elég lenne, ha elővennék a régi mesét, hogy a magántulajdonos mennyivel hatékonyabb az államnál, és elfogadnák, hogy újra privatizálnák mindazokat a stratégiai ágazatokat, amelyeket a mostani kormányzat visszaszerzett. Nem értik, hogy a Mol összértéke 12 milliárd euró, míg az OTP 25 milliárd. Vagyis ma csak a Mol értéke több annál, mint amennyit annak idején a teljes privatizációból bevettek. Ma például az OTP többet ér, mint a második német bank, a Commerzbank. Ha ezeket a nagy magyar cégeket megshortolnák, akkor elképesztő mennyiségű pénz kerülne az új tulajdonosok kezébe.

Az első csoport tagjai azt jól érzik, hogy nem kell félniük a populizmus bélyegétől, mert amit ma populizmusnak hívnak, az csupán egy normális és természetes kritika az unióban zajló folyamatokkal szemben és tökéletes válasz az európai politikai elitek arroganciájára. Ebben az időszakban nincs más mód a vélemények árnyalt kifejezésére. Az egyetlen hatásos módszer az egyszerűsítő kifejezések használata. Azt is jól érzik, hogy a régi államokban, Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban és Olaszországban jóval nagyobb volt a demokratikus kontroll, mint a jelenlegi unióban. Jól látják, hogy a neoliberálisok azt a téveszmét képviselik, hogy minél inkább meggyengítik az államot (állami, közösségi tulajdon felszámolása, határok eltörlése, kultúrák homogenizálása), annál jobban fog működni a gazdaság és az emberi társadalom.

Azt viszont rosszul látják, hogy a jövő társadalma megvalósítható a jelenlegi magyar társadalom még meglévő humán erőforrásának hasznosítása nélkül.

A jelenlegi kormány nem szervezte meg a magyar társadalmat. Elképzelhető, hogy nincs is ilyen szándéka. Minden azonban azt jelenti, hogy nem értették meg, hogy a jövő kihívásaira az elkövetkező évtizedekben az adott közösség erőforrásainak teljes mozgósításával lehet csak majd válaszokat adni. Az jelenlegi kormányzás nem fog örökké tartani és nem tudja lemenedzselni azokat a „mikroeseményeket”, amelyek ehhez a feladathoz szükségesek.

Meg kell érteni, hogy az Orbán-rendszer konszolidálása nem elkerülhető.

Ezt levezényelheti a jelenlegi hatalom, és akkor megdicsőülve távozhat, vagy a nemzeti gondolat „privatizálása” miatti esetleges bukásával veszélybe sodor egy több ezer éves kultúrát.

Ahhoz, hogy az emberek a következő választásokon helyesen döntsenek, ahhoz ismerniük kellene a magyar társadalom valódi állapotát, amelyet sem az ellenzék, sem pedig a kormányzat nem nagyon akar eléjük tárni.

A hazánkban folyó politikai harc csak egy szelete annak a világjelenségnek, amely azt mutatja, hogy a liberális kapitalizmus a rendszer fenntartása érdekében olyannyira agresszívvá vált, hogy magatartásával egyre inkább elidegeníti a népesség nagy részét. Az emberek egy idő után szkeptikussá válnak a rendszerrel szemben. Korlátokat fognak követelni és fel fognak lázadni a liberális kapitalizmus ellen.

Úgy tűnik, hogy ebben az évtizedben egy régi-új kapitalizmusmodell, a szervezett kapitalizmus hódítja meg a világot.

A változással még nem is lenne gond, mert jelenleg a pénzügyi piacok, a pénzügyi arisztokrácia már a demokráciát és az emberek döntéseit korlátozza és lehetetlenné teszi a szabad választásokat.

A bankok túl nagyra nőttek és olyannyira uralják a gazdaságot, hogy nem mehetnek csődbe, és az állampolgárok pénzéből mentik meg őket, mert a csőd esetén maguk alá temetnék a gazdaságot. Uralják a kormányokat, de nem megbuktathatóak. A demokratikus hagyomány szerint a képviselőket és kormányokat meg lehet választani, de abban nincs választási lehetőség, hogy meg akarjuk-e menteni a bankokat, vagy elfogadjuk-e túlhatalmukat.

A Deutsche Bank olyan fontos lett Európában, hogy nem mehet csődbe. Ennek a banknak a léte és működése pedig a választott parlamentet korlátozza, amely így nem tud szabadon gazdaságpolitikát csinálni. Még a választott képviselők sem mondhatnák azt, hogy elegünk van a Deutsche Bankból és ezt az intézményt ilyen formában nem működtetnénk tovább. Ez lehetetlen lenne. A pénzpiacok komolyan korlátozzák a demokráciákat. Ilyen eset, amikor a válságot okozó bankokat kell megmenteni az adófizetők pénzéből, akkor is, ha az adófizetők a képviselőiken keresztül nemet mondanának a megszorításokra. Így óriási a demokratikus deficit.

Prof. Dr. Andreas Nölke a nemzetközi politikai gazdaságtan kutatója szerint:


„Mindenhol mások az eszközök. Magyarországon a devizahiteleken keresztül került kényszerpályára a politika, máshol az államadósságon keresztül. Amerikában és Németországban ennyi sem kell, ott már a pénzügyi szektor mérete is elég volt a kényszerítő erőhöz. A pénzügyi szektor a nyugati világban ma a demokrácia egyik fő akadálya. Nincs választott parlament, amely szembe menne e hatalommal."

A szervezett kapitalizmus nem egyetlen modell, mert már eddig is nagyon sok formája volt. Hazánknak és az itt élő embereknek sem mindegy, hogy melyik formája fog megvalósulni. A harmincas években fasiszta és nemzetiszocialista karakterű szervezett kapitalizmus jött létre a liberális kapitalizmus romjain, amely rövid időn belül nagy hatékonyságot mutatott, de világégéshez vezetett. Az USA-ban eközben a New Deal korszaka zajlott, amely egy elfogadhatóbb minta volt a szervezett kapitalizmusra. A láthatatlan kéz politikáját a cselekvő állam koncepciója váltotta fel.

A liberális kapitalizmus szervezett alternatívája lehet egy nagyon rossz modell, de lehet egy jól működő, a társadalom valódi érdekeit szem előtt tartó szabályozott kapitalizmus is. 2008 óta a liberális kapitalizmus válságát éljük és egyre több ország fordul a szervezett kapitalizmus felé. Mi sem fogjuk megúszni az átállást…

Az ellenzék győzelmével az egyre nagyobb demokratikus deficitet kitermelő, egyre agresszívabbá váló liberális kapitalizmus utóvédharcainak elhúzódásával lehet számolni, és azzal, hogy ennek további fenntartása egy újabb magyar nemzedék erőforrásainak kifosztásával fog megvalósulni. Ezeknek az utóvédharcoknak pedig egy hazánkhoz hasonló „kitett gazdaságú” ország tud a legkönnyebben áldozatul esni.

Prof. Dr. Andreas Nölke 2009-ben vált ismertté a tudományos közéletben, amikor egy új kapitalizmus-típus, a függő gazdaság fogalmát alkotta meg a közép-európai országokra vonatkozóan.

Nem igaz az ellenzék által sokszor emlegetett mantra, hogy Magyarország óriási adományokat kap az uniótól támogatások formájában.

A francia professzor, Thomas Piketty két éve kiszámolta, hogy hazánk vált az egyik leginkább külföldi tulajdonú gazdasággá a kilencvenes évek óta. Ez a jelenség az oka annak is, hogy Magyarországról sokkal több profit megy külföldre, mint bármely más közép-európai országból, és annál is több, mint amennyit az ország uniós támogatásként visszakap.

A rendszerváltozás során elképesztő mértékű sokkhoz vezetett Magyarországon, hogy a neoliberális gazdaságpolitika legjobb tanulójává akart válni, és minden innovációt, hatékonyságot a külföldi tőkétől várt. Jött persze külföldi tőke, többségi külföldi tulajdonba került a bankszektor és jött a devizahiteles összeomlás is. Túl radikális volt a gazdasági kiárusítás Magyarországon. Ehhez a folyamathoz valóban szükség volt némi külföldi tőkére, de egy felelősen gondolkodó államban nem lett volna szabad a technológiailag értékes cégeket elkótyavetyélni. Lengyelország kicsit óvatosabb volt és vigyázott, hogy több nemzeti értéket őrizzen meg és nagyobb hazai irányítással rendelkezzen a gazdaság felett. Ez lényegesen előrelátóbb stratégia volt, mint a magyaroké.

Prof. Dr. Andreas Nölke szerint: