Vukics Ferenc: A felnőtt nemzet és a Pán Péter-szindróma
„Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás. Rómában vagy az Északi Sarkon járni nem olyan érdekes, mint megtudni valami valóságosat jellemünkről, tehát hajlamaink igazi természetéről, a világhoz, a jóhoz és rosszhoz, az emberekhez, a szenvedélyekhez való viszonyunkról. Mikor értelmem eléggé megérett erre, már csak ezt az élményt kerestem az életben.”
Emberi mivoltunk egyik fontos eleme a világ megismerésére való törekvés. Formálni, alakítani a világot tudatlanul is lehetséges, de ilyen esetben szinte borítékolható, hogy más „tudatos” tervezés gondoskodott arról, hogy milyen hajtóerők működjenek a tudatalattinkban.
Ha meg akarjuk ismerni és érteni a körülöttünk levő világot, akkor először önmagunk szerepét kell megértenünk, tisztáznunk kell azt a viszonyrendszert, amely a világhoz fűz bennünket.
Ha testünk, lelkünk, szellemünk ép maradt ezen a „félelmetes és tanulságos utazás során”, akkor ennek a világot megismerni akaró törekvésnek az egyik ilyen első lépése lehet a „másik ember” nem kevésbé félelmetes felfedezése.
Hallgatóimnak ezerszer elmondom, hogy az információhoz való hozzáférés lehetősége, minősége és módja határozza meg a későbbi ismeretek mennyiségét. Ezen ismeretek feldolgozása során, döntő részében cselekvéseken keresztül (jártasságok és készségek kialakításával) fejlesztjük képességeinket, amelyek adottságainkból származnak. Minél több képességet halmozunk fel, annál tehetségesebbek vagyunk, ez teremti meg a lehetőségét annak, hogy hozzáértők, a világ folyamatait értő lények legyünk és ennek az egész folyamatnak a végső célja a személyiség fejlődésének támogatása. A jártasságok, a készségek szépen lassan elfelejtődnek, de a kialakult képességek már megmaradnak. Az egész „utazásban” azonban a legnagyobb lehetőség a személyiség fejlődésében rejlik, amelynek pedig kikerülhetetlen eleme lesz önmagunk megismerése és megértése. Ha pedig „az egyének igazi személyiségekké” válnak, akkor már minden erőforrás a kezünkben van ahhoz, hogy a világot formálhassuk. Ezért is érdemes néha Karácsony Sándor írásait lapozgatni:
”...a magyar nemzet fogalma nem tény, hanem törekvés. Nincs már ma is meglévő magyar nemzet, csupán kollektív lélekben, földrajzi és történelmi egységben és a politikai egység célgondolatában adottságok vannak, melyek nemzetté nevelhetők. Másodszor de nem másodsorban: ez a nemzetté nevelés tömegnevelésként el sem képzelhető; egyedül megvalósítható formája az egyének jellemekké formálódásán keresztül az igazi személyiségek számának lassú szaporodása.”
Felnőtt nemzetet felnőtt, érett személyiségek tudnak létrehozni. Erik Homburger Erikson neves svéd fejlődéspszichológus szerint a felnőttség három legfontosabb kritériuma: az adni tudás, az elköteleződés és a felelősségvállalás képessége.
A felelősség vállalása a tetteinkért, az, hogy elismerjük, ha hibáztunk, nem könnyű feladat. Senki sem szeret szembesülni a gyengeségeivel, gyarlóságaival önmaga előtt sem, nemhogy mások előtt felvállalva. Ennek egyik fő oka, hogy ilyen helyzetekben az egónk sérül, amit – éppen az ego működése és tevékenykedése miatt – nehezen viselünk el. Nehéz azzal a ténnyel szembesülni, hogy nemhogy nem vagyunk tökéletesek, még csak meg sem közelítjük az idealizált, eszmei képet, amit magunkról alkotunk.
Aki felnőtt, képes arra, hogy felelősséget vállaljon a cselekedetei következményeiért, legyen az egy kisebb sértés vagy egy komolyabb károkozás. Ha valamit elront vagy valami elromlik, akkor képes kijavítani vagy legalábbis megpróbálja (ki)javítani azt – mindezt anélkül, hogy másokat hibáztatna. Nem keres kibúvókat, sem olyan személyeket, akikre átháríthatja a felelősséget.
A felnőtt személyiség megtalálja a helyét a világban, elköteleződik egy másik ember, egy embercsoport, emberi értékek iránt. Mindig tartozik valakihez és képvisel valamit, nem halogatja ezt az elköteleződést a végtelenségig, és nem keres kifogásokat a késlekedés bizonygatására.
A felnőtt ember pedig képes adni. Adni a másik embernek, az őt befogadó és az őt körülvevő embereknek. Nem mások energiáit próbálja „elszívni”, hanem képes új értéket létrehozni, és ezt az értéket mások számára elérhetővé tenni. Képesek vagyunk megoldani a saját problémáinkat. A megoldásaink, a hozzájuk vezető út kapcsán rengeteg tapasztalatot halmozunk fel, ami lehetővé teszi, hogy az „élet szakértőivé” váljunk.
Az adni képes felnőtt ember nem „a légy, aki vagy”, hanem „a légy, aki lehetnél” elvét kell követi.
Legyek az, aki napról-napra növekszik testben, lélekben és szellemben. Ennek a gyarapodásnak az eredményeit pedig rendszeresen meg kell osztanom másokkal.
Erikson hármasához én még hozzáadnék egy „karácsonyista hangulatú” negyedik kritériumot is.
A felnőtt személyiségnek arra is képesnek kell lennie, hogy megteremtse a lehetőségét arra is, hogy szabadon dönthessen a saját ügyeiben (független döntéshozatal).
A felnőtt nemzethez sajnos ilyen kemény követelménynek is meg kell felelni.
Ma a környezetünkben élő emberek többsége (a fogyasztói társadalom hatása) nem tud, vagy nem is mer önállóan döntéseket hozni. Nem kötelezik el magukat senki és semmi mellett, és a legkevésbé alkalmasak arra, hogy adni tudjanak. A félelem, a szorongás, a döntésképtelenség feszültsége, a bizalmatlanság és a magány érzése gyötri őket. Őket nagyon könnyen megtalálja a „narratíva” mindent megmagyarázó, mindent értelmező hatása. Majd valaki elmondja, hogy mit is gondoljanak a világról és kihez is tartozzanak.
Ezek az emberek már nem kisgyerekek, de még nem is igazi felnőttek. Így érzik magukat a legjobban, és lehetőleg minél több éven át szeretnének ebben az állapotban maradni. Az is előfordulhat, hogy nem jó nekik ez a helyzet, de mégsem tudnak dönteni és elköteleződni.
Ők a Pán Péter-szindróma áldozatai. A nyugati társadalmak óriási mennyiségű gyerekként élő felnőttet „neveltek” ki az elmúlt évtizedekben.
Kiss Viktor 2005-ben kiadott tanulmányában hu-nédzsereknek nevezi a fiatalok ezen csoportját, és így jellemzi őket:
„fogyasztanak, de lenézik a fogyasztói társadalom melléktermékeit. Hitelkártyára vásárolnak, és fittyet hánynak a protestáns etikára, szüleik megtakarításra és biztonságra alapozott életfelfogására. Valahogy csak lesz, mondják, és könnyelműen aláírják a személyi hitelt (...). Extrémek, hedonisták, de nem önpusztítóak és vadak. Felnőttnek gyerekesek, gyereknek felnőttek”.
A Pán Péter-szindróma kevéssé tudományos megnevezésén túl, kapunyitási pánikról is ír az irodalom. A névadás a kapuzárási pánik mintájára történt, kifejezve, hogy a zavar a felnőttség küszöbén álló fiatalokat érinti.
Tudományos közegben „kapunyitási pánik alatt azt a szorongást és döntésképtelenséget értjük, amit jellemzően a húszas éveikben járó fiatalok tapasztalnak a felnőttkorba való átmenet időszakában”.
A „hunédzser ideológiák” és a „divatos”, „progresszív” gondolatok és elképzelések követői ezen időszakukat évtizedekkel hosszabbítják meg, és ezzel tökéletes alapot adnak arra, hogy
a demokratikus intézmények felszámolásán dolgozó erők számára ne a megújulásra való képesség, a lázadás, vagy a vitalitás „szimbólumai”, hanem a modern világ infantilista elszenvedői legyenek.
Ehhez társul még a „juvenilizáció” jelensége, amikor az idősebb korosztályok saját életük kiüresedése kapcsán elsősorban fiatalabb koruk emlékeihez fordulnak vissza, és bekapcsolódnak ennek a csoportnak az életébe.
A hunédzsereknek és Pán Péter-szindrómásoknak nehéz lesz megmagyarázni, hogy mit is veszítenek azzal, hogy valódi kapcsolatok kialakítása és elmélyítése helyett a megtévesztően „közösséginek” nevezett médiafelületen zajló kommunikációra fordítják a legtöbb időt.
Nekik jöttek létre a „véleménybuborékok” is. A „más véleménnyel” nem nagyon tudnak mit kezdeni és vitakészségük leginkább a mások „lebarmolásában” merül ki.
Így beszél erről Márai:
„Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned.”
A járványhelyzet ezeket a folyamatokat még inkább felgyorsította. Megértem én az indulatokat, amelyek miatt az emberek egymásnak estek, de józan ésszel belátható, hogy a fő cél éppen ez volt. A fogyasztói embertípus gyűlölködő képességének erősítése. Újabb, korábban nem létező törésvonalakat hoztak létre a társadalomban és még alkalmatlanabbá tették az embereket, hogy a saját érdekeiket felismerve képesek legyenek érdekközösségbe szerveződni és tenni valamit a saját életükért.
Ezt ismeri fel most sok ország, amikor (a kutatások eredményeit látva) eltörli az oltási igazolványokat és a demokratikus működést blokkoló mechanizmusokat.
Én továbbra is reménykedem abban, hogy az emberek többsége a problémát akarja megismerni, nem pedig a járvány alatt a vagyonát megduplázó, megtízszerező érdekcsoportok által kínált új gyalázkodó „játszótéren” akar játszadozni. A párbeszéd és az értelmes párbeszédhez alkalmas közeg (műhely) megteremtése a legfontosabb ebben a helyzetben.
Két éve óta nem csinálunk mást, mint „újratanuljuk” a világot. Nem hinném, hogy bárki kevesebb ember lett volna attól, hogy nem hitte el a kormányzati narratívákat, és az sem lett kevesebb ember, aki elhitte.
A valóság megismerésére nekünk (akik nem birtokolják a hatalmat) az egyetlen esélyünk, ha képesek vagyunk egymással kommunikálni, egymást segíteni.
Mi vagyunk többen. Mi vagyunk a szemtanúi az eseményeknek. Milliónyi receptor a valóságba helyezve. Mindenre egyedül nem láthatunk rá, de ha képesek vagyunk megtanulni, hogy hogyan osszunk meg információt egymással és hogyan működjünk együtt, akkor megismerhetjük a minket körülvevő a valóságot. Ne legyünk narratívák és véleménybuborékok rabjai. Az élethez a kulcs a Karácsony Sándor által sokat emlegetett „másik ember” megértése, a vele való kapcsolat kialakítása. Minden alkalommal, amikor egy miénkhez hasonló sorsot élő embertől elfordulunk, lehetőséget adunk arra, hogy ez az ördögi kör egyre inkább bezáruljon.
A világot uraló körök a mi életidőnket veszik el! Az egyetlen lehetőségünket, hogy mi és a gyermekeink élete kitejesedjen.
El akarják hitetni velünk, hogy kevesek, kicsik, pótolhatók és „nem túl okosak” vagyunk. Magukról azt terjesztik, hogy „különleges képességeik” miatt jutottak odáig, hogy uralhatják az életünket, miközben ezek a „képességek” leginkább a pszichopatákra jellemző jegyeket mutatnak.
Csak felnőtté válásunk vezethet el a megoldáshoz! Felnőtt, érett személyiségekre, felnőtt módon működő közösségekre, nemzetekre van szükség.
Akik már tudnak adni, adjanak. Akik mernek felelősséget vállalni, azok vállaljanak. Akik elköteleződtek valami mellett, azt vállalják fel a nyilvánosság előtt és merjenek tenni érte. Felnőtteknek, „hunédzsereknek”, „Pán Péter-szindrómásoknak” ugyanaz a világ jutott.
Kinevethetjük és hülyének tarthatjuk egymást, de az életünk ettől még nem fog megváltozni.
A felnőttek dolga, hogy vállalják a felnőttség feladatait és segítsék a többieket. Tegyék ezt emberbaráti türelemmel és elkötelezettséggel. Mi egymás természetes szövetségesei vagyunk. Ellenségeink és ellenfeleink minden újabb törésvonal megszületése, minden emberi méltóságot nélkülöző konfliktus és uszító poszt után elégedetten dörzsölhetik a kezüket.
Ismételjünk csak:
„Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”
Ha ez nem megy, csak akkor kell lemondanunk a reményről...
Forrás:
