Vukics Ferenc: A kovásznyi magyar embereknek

–

„Magyar ébredés. E sorok írója nem úgy képzeli el ezt, hogy egy szép napon a nemzet kivonul a Vérmezőre, ott térdre borul, és nyilvánosan vallást téve bűneiről, mellét veri bánatában, s úgy könyörög Isten bocsánatáért…”

„A magyar ébredés akkor kezdődik majd, mikor nem minden magyar egyén ugyan (ez csak utópia), de elegendő magyar egyén, mondjuk így: kovásznyi vagy sónyi magyar egyén megcsömöllik és megundorodik közösségi bűneitől, s újjászületik egész közösségi életére nézve, tehát jogban, művészetben, tudományban, társadalomban és vallásban is…”

Karácsony Sándor: A magyarok kincse

Nemrégiben egy a közösségről szóló televíziós beszélgetés során felmerült annak a kérdése, hogy ha tapasztalataink által már ilyen jól ismerjük a közösségek legfontosabb alkotóelemeit, működésük törvényszerűségeit, akkor miért is olyan nehéz ezeket az évtizedes tapasztalatokat átadni másoknak, és miért is buknak el továbbra is olyan sokan a közösségalkotással kapcsolatos teremtő munkájuk során. Jogos a felvetés, mivel tényleg nagyon leszűkült az az idő, amikor még hatással lehetünk a körülöttünk zajló folyamatokra.

Előző cikkemben ezekből a felvetésekből indultam ki:

„Az utolsó idők elérkeztek. Eljött az idő, amikor számot kell adnunk arról, hogy kik is vagyunk, és kik is lettünk valójában. A világjárvány sok erőlködésünket számolta fel. Valójában talán minden küszködésünk odaveszett, de azt a tényt soha ne veszítsük el a szemünk elől, hogy mi tettük a dolgunkat, és azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerültünk, ennek a munkának a hatására más emberekké váltak: komoly szellemi, lelki, fizikai változások zajlottak le bennük. Mégiscsak hozzáraktunk valamit ahhoz, hogy nemzeti közösségünk túlélőképessége valamelyest növekedjen. A megmérettetés közeledik, és a sorsot már nem érdekli, hogy megtanultuk-e a megtanulni valót. Ma már magunk mögött kell hagynunk az 'élet iskolájának' kezdeti szakaszait.”

„Eddig megengedhettük magunknak a testi, szellemi restséget, a folyamatos egymásnak feszülést. Ennek az időnek vége van. Az utolsó idők elérkeztek. Eljött az idő, amikor számot kell adnunk arról, hogy kik is vagyunk, és kik is lettünk valójában. Most már csak arról tudunk számot adni a Teremtőnek, hogy képesek vagyunk-e szeretni egymást, mert az talán még segíthet rajtunk.”

Ha a tudás magában foglalja az ismeretek logikai összefüggéseken alapuló rendszerének teljes elsajátítását, akkor a valódi tudást „alkotóképes”, „alkalmazóképes” vagy „teljesítményképes” tudásnak nevezzük. Ez olyan tudás, amely magában foglalja az ismeretek alkotó felhasználását, alkalmazását is. Aki a közösségalkotás „hozzáértő személye”, annak nagyon is gyakorlati jellegű tartalmakkal kell rendelkeznie, és tevékenységével bizonyítékot is kell szolgáltatnia arra, hogy képes új emberi társulásokat létrehozni és működtetni. Márpedig, ha ilyen emberek léteznek, akkor tapasztalataik átadásával növelhetik azok számát, akik ezen ismereteket elsajátítva bővíthetik a közösségek számát. Jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne!

A tudást négy kategóriára oszthatjuk fel:

• a tények ismerete,

• az okok ismerete,

• az út ismerete és

• a megfelelő személyek ismerete.

Mindegyik elsajátítása viszonylag nehéz feladat, de a tények, az okok és a megfelelő személyek ismerete jóval könnyebben kivitelezhető, mint az út (egy helyes, kitapasztalt sorrend, módszer). Az út ismerete a hozzáértés, a dolgok elvégzéséhez szükséges szakértelem, ami a képességek és a készségek fejlesztésével sajátítható el, és minden emberi tevékenységben óriási szerepe van. Az út ismerete a tudás legkevésbé megközelíthető és a legbonyolultabban átadható válfaja. A szakértelmet a legnehezebb mások által is használható információvá alakítani, hiszen elsajátítása folyamán is szüntelenül változik annak tartalma. A legnagyobb baj azonban nem az út ismeretének problematikájában keresendő. A barantás közösségek megalkotása során viszonylag tudatosan próbáltam elérni, hogy tanítványaim maguk is folyamatosan részesei legyenek annak a tapasztalatfelhalmozásnak. A legjobbak számára a tények, az okok, a megfelelő személyek ismerete mellett elsajátítható volt az út, a módszertan is. Állandóan gyakoroltattam őket, és törekedtem arra, hogy egyre nehezebb környezeteben is képesek legyenek alkalmazni.

„Akinek a mindennapi kenyér mindennapi nyomasztó gond, annak nehéz az ismeretterjesztő előadások látogatása, könyvek beszerzése, de nehéz a mennyország felé vezető út is.” Márton Áron

A legnagyobb baj az, hogy a Teremtő által a társadalom „sójának, kovászának” szánt magyar emberek „elutasítják”, „halogatják” vagy nem veszik tudomásul, hogy ők azok a pontok, amelyek körül értékek kristályosodhatnak ki. Néha a kishitűségre, gyakran a gyengeségre hivatkozva tartják távol magukat valódi feladatuktól. A mindennapi problémákra hivatkozva elhitetik magukkal, hogy erre most nekik nincs idejük, miközben nélkülük „nem születik újjá a magyarság egész közösségi életére nézve, tehát jogban, művészetben, tudományban, társadalomban és vallásban sem.”

„Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet egy asszony megfogott, és belekeverte három mérőnyi lisztbe, amíg meg nem kelt az egész.” (Mt 13,33).

Kovász nélkül nincs kenyér. Ezek nélkül az emberek nélkül nincs magyar jövő. Egy hívő ember számára Isten igéje az a kovász, amely belülről kifelé hatva kovásszá teszi magát az embert is, aki így képessé válik életre szóló változásokat véghezvinni. Karácsony Sándor szerint, ha ezekből az emberekből a megfelelő mennyiség összegyűlik, az már elegendő a társadalom megváltoztatásához.

Nem menekülhetünk a „hívattatásunktól”, hiszen valójában ennek beteljesítése tehet bennünket igazán egész és boldog emberré. Különösen igaz ez a „modern emberre”, akivel igazából az a legnagyobb probléma, hogy elvesztette a kapcsolatot a teremtett világgal. Ezért vesz körül bennünket állandó jelleggel az „adósság érzése”.

Így írt erről Karácsony Sándor:

„Ha összehasonlítjuk a magunk életét nagyapáink mindennapi életével, első pillanatban nagyon egyformának láthatjuk a kettőt. Ők is, mi is ugyanazt, sőt ugyanúgy csináljuk, legalább látszólag…”

„Hanem azért minden egészen másképp van. Nem mindenki veheti észre, de akinek az Isten látó szemet, jóérzést és tépelődő, spekulálni tudó észt adott, az azóta maga is észrevette. Nagyapáink elvégezték az arra napra valót, azután megnyugodtak…”

„Nekünk manapság sokkal rosszabb a sorsunk. Nem az az igazi baj, hogy drága minden, hogy nagy a nyomorúság, hogy jóformán senki sem tudja, mire virrad, hogy rosszak az emberek, hogy a fiataloknak semmi sem szent, hogy üres a templom és tele a kocsma…”

„Az a baj, hogy ha elvégzem mindazt, amit nagyapám elvégzett, elmúlt egy órám, rám esteledett, megint szombat estét értem, újra nyár van, ismét egy esztendeje telék el a múlandóságnak – nem érezhetem azt, hogy jól van, eleget dolgoztam, ami tőlem telt, megcsináltam. Soha nem tehetek eleget, soha nem nyugodhatom, soha igazán nem pihenhetek…”

„Ez az igazi nyomorúság: éreznem, hogy adós vagyok, és nem tudom, mikor, miből, hogyan, mennyit kell törlesztenem…”

„Magyar vagyok: sorsüldözött koldusa a népek családjának. Érzem, hogy adós vagyok, szeretnék legalább törleszteni valamit, de nem értem a módját. Ez az igazi baj, mert ez a többi bajnak a melegágya. Folyik a hordó, és hiába hordom szünet nélkül, hiába töltöm bele felülről a sok drága nektárt, meg se telik soha, és pocsékba is megy sok minden azonmód. Hiába dolgozom. Ez a bizonytalanság és ez a másik, ez a nagy keserűség különbözteti meg a mi napjainkat a nagyapánk napjaitól. Ezen kell valahogy segítenünk…”

„Hadd látom! Értem. Rendben van. De csak akkor van rendben, ha értem, és csak akkor értem, ha belátom: beláttam, átláttam az egészet. Inkább megnézem töviről hegyire, forgatom jobbra-balra, alszom rá, ha kell kettőt is, idő van elég, azt nem sajnálom tőle. De vaktában nem hiszek el semmit senkinek…”

„Ez is a puszta lelke. Úri lélek. Mert született úr a magyar ember. Egyedül parancsol a maga legelőjén…”

„Nehéz ennyi úrnak egy akaraton lenni, még nehezebb egy akaraton maradni sokáig. Nem is sikerülhet máskor, csak kiváltságos nagy pillanatokban. És nem is sikerülhet másképp, mint hogy valami csudálatos, szent közös érzés megsúgja mindnyájunknak egyszerre azt az egyet, amit akarnunk kell, és akkor egy valaki kimondja valamennyiünk helyett valamennyiünknek valamennyiünk egy akaratát, és az a vezérünk…”

„Nagy hiba volna a magyar embertől olyan végtelen türelmet, példátlan kitartást, évről évre azonosan ismétlődő munkamódszert követelni, amilyenre csak a német képes. Nem is erről van szó, hanem hogy tempósan, nyugodtan, kényelmesen, elgondolkozva, éles szemmel, mindent apróra megvizsgálva jól, erősen, edzetten, leleményesen, huszárosan nekivágva, tisztán, világosan, józanul végiggondolva, jól megrágva mindent, megkritizálva, ha meg kell, úri módon, a magunk szakállára és egymással csak akkor fogózva, ha igazán egy akaraton érezzük vele magunkat, ki-ki a párjával, Istent valahogy azért mégiscsak magunk fölött, magunk mellett és bennünk érezve – szóval egészen a magunk módján –, hódítsuk meg a magunk kis világát igazán, és szolgáljuk benne Isten dicsőségét igazán…”

„Feladat ez, meghódítani a világot, és magyar módra szolgálni benne az örökkévalóságot. Ha adósnak érezzük magunkat, ennek a feladatnak a mennél jobb megoldása a tartozásunk, s ha bizonytalan jövőnk szomorúsággal tölt el, ne is nyugodjunk addig, míg onnan felülről félre nem érthető parancsot nem kaptunk felőle: kinek-kinek micsoda és mennyi a vállalnivalója ebből a nagy tartozásból. Mert a képességünk megvan hozzá…”

„A magyar ember halogatja a cselekvést, mert borzasztó szent és nagy dolognak tartja, ha azonban elkerülhetetlen az mégis, akkor meg nem csinál belőle valami nagy dolgot: megcsinálja és elvégzi teketória nélkül…”

Karácsony Sándor: A magyar világnézet – világnézeti nevelés (269.-275.o.)

A nagy tanító szerint minden jelenkori problémánknak az az oka, hogy nem merünk és nem akarunk magyarul működni, mert „félreneveltek bennünket, és nem is tudjuk, mi a szép és mi az igaz valójában.” A közösségalkotásainkból nem a tudás hiányzik, hanem az erkölcs és a lélek. Az idő pedig közeledik, amikor végre meg ez a sok „úr” egy akaraton lesz. A „kiváltságos nagy pillanat” és a „szent közös érzés” már a spájzban van.

Karácsony Sándor szavaival üzenek a magyar világ „sójának” és „kovászának”:

„Először is meg kell törnünk, a sárga földig megalázkodva senkinek és semminek, sőt senkiknek és semmiknek éreznünk magunkat. Mikor aztán sem én, sem mi nem vagyunk többé senkik és semmik, sőt elvesztettük minden bizodalmunkat külső, világi segítségben is, jöhetnek a tények.”

---