Vukics Ferenc: Az „autokrácia” lenne Amerika halálos ellensége?
Király se lennék ott, hol nem vagyok szabad.
Gaius Julius Phaedrus
A világ egyik legnagyobb presztízsű politikatudományi folyóiratában, az American Political Science Review-ben is megjelent, Ross Mittiga által megírt cikk óta éles vita van a nyugati politikai gondolkodók között, hogy a válságok idején az autokráciák vagy a demokráciák a hatékonyabbak. A kutatók egy része azt vallja, hogy a járvány és a klímaválságok idején az autoriter rendszerek gyorsabban és hatékonyabban működhetnek, míg mások ennek az ellenkezőjét hangoztatják.
Az ukrajnai orosz inváziót követően Joe Biden elnök kijelentette, hogy Amerika újra harcba száll a szabadság oldalán, és ennek a harcnak a lényege a demokráciák és az autokráciák összeütközése lesz. Tajvani útja során Nancy Pelosi házelnök azt hangoztatta, hogy „a világ a demokrácia és az autokrácia közötti választás előtt áll. Amerika eltökéltsége, hogy megőrizze a demokráciát itt Tajvanon és a világon, továbbra is töretlen."
Patrick J. Buchanan felteszi a kérdést, hogy vajon valóban ez lenne az új világrend legfontosabb mondanivalója? Ez lenne a „nagy kihívás és fenyegetés” az Egyesült Államok számára? Az autokrácia és a demokrácia összeütközésének „ideológiai keresztes hadjárata” lenne az emberiség jövőjének legfontosabb kérdése? A szerző nem tudja, hogy mit hoz a jövő, de abban biztos, hogy nem a kettő viszonyulásáról szól Amerika múltja.
Így ír erről:
„Valójában az Egyesült Államok két évszázados felemelkedése során a világelsőségért folytatott küzdelemben az autokraták felbecsülhetetlen értékű szövetségeseknek bizonyultak.
Amikor 1778-ban a forradalom sorsa a pengeélen táncolt, George Washington tábornok tevékenységét egy autokrata, a francia király döntése segítette azzal, hogy kijelentette: Amerika oldalán lép be a háborúba. A francia beavatkozás döntőnek bizonyult az 1781-es yorktowni csatában, amely végleg biztosította függetlenségünket. Egy évtizeddel később XVI. Lajos királyt megbuktatják és Marie Antoinette királynővel együtt kivégzik. Az 1918-as első világháborúban az Egyesült Államok katonák millióit küldte csatába Franciaországban. Erőfeszítései döntőnek bizonyultak a német császár felett aratott győzelemben. Kik is voltak a szövetségeseink abban a nagy háborúban? A brit, a francia, az orosz, az olasz és a japán birodalom. Ezek voltak a korszak legnagyobb birodalmai és gyarmati hatalmai. A Japánnal vívott háborúban 1941 és 1945 között a legfőbb ázsiai szövetségesünk, a kínai Csang Kaj-Sek tábornok autokrata volt.
A hitleri Németországgal vívott háborúban Amerika döntő szövetségese, aki mindenki másnál többet tett a győzelem érdekében, a sztálini Szovjetunió volt. Kétség nem férhet ahhoz, hogy Sztálin korának legnagyobb zsarnoka volt. Az 1950 és 1953 közötti koreai háború idején a dél-koreai rezsim vezetője Syngman Rhee, egy autokrata diktátor volt. A hidegháború négy évtizede alatt, a Szovjetunió felbomlása előtt az autokraták a világon mindenhol az Egyesült Államok szövetségesei voltak. Irán sahja, Augusto Pinochet chilei tábornok, Anastasio Somoza, Francisco Franco tábornok, az egyiptomi Anwar Sadat, Szaúd-Arábia királyai és hercegei az amerikai politika kegyeltjei voltak.
A hidegháború idején India volt a világ legnagyobb demokráciája, mégis a leggyakrabban a kommunista Oroszország, nem pedig az Egyesült Államok oldalára állt. Mindeközben az autokratikus Pakisztán volt a térségben az egyik legfontosabb és legkitartóbb szövetségesünk.
Gary Powers U-2-es, a Szovjetunió felett lelőtt repülőgépe Pakisztánból indult, csakúgy, mint Henry Kissinger titkos küldetése Kínába 1971-ben, hogy létrehozza a történelmi Nixon–Mao találkozót 1972-ben. Az arab és muszlim világban a hidegháború idején a legkiválóbb barátaink és szövetségeseink királyok, emírek és szultánok voltak. Mindannyian autokraták.
A hétéves jemeni háborút, ahol az Egyesült Államok légi támogatása nélkülözhetetlen volt, a szaúdi monarchia vívta. A cél az volt, hogy megakadályozzák a huszi lázadókat abban, hogy megtartsák a forradalom során megszerzett hatalmukat. Az amerikai–szaúdi cél tehát nem volt más, mint az elűzött autokrata hatalmának helyreállítása.
Ez a felsorolás nem amellett érvel, hogy az autokrácia magasabb rendű lenne a demokráciánál, hanem annak demonstrálása, hogy az idegen országok belpolitikai berendezkedése, különösen háborús időszakban, ritkán volt igazán fontos Amerika számára.
Az igazán fontos nem az volt, hogy milyen az adott ország társadalmi berendezkedése, hanem az, hogy az a bizonyos autokrata velünk harcol-e vagy sem? Ha igen, az autokrata szinte mindig szívesen látott vendég volt nálunk.
Amikor kitört az arab tavasz, és a diktátor Hoszni Mubarak 30 éves kormányzása véget ért, örömmel fogadtuk a szabad választásokat, amelyek hatalomra juttatták Mohamed Murszit, a Muzulmán Testvériség egyik vezetőjét. Egy évvel később Murszit egy katonai puccs megbuktatta. Abdel Fattah el-Sisi tábornok ragadta magához a hatalmat, akinek tette kapcsán John Kerry külügyminiszter valósággal ujjongott és azt nyilatkozta, hogy Egyiptom hadserege 'helyreállította a demokráciát'. Kerry kifejtette, hogy Morszi eltávolítása 'emberek millióinak' kérésére történt. Azóta több tízezerre rúg a Sisi által fogva tartott politikai foglyok száma.
Ha Pelosi és Biden az autokrácia és a demokrácia közötti világharcot tekintik a legfontosabb feladatuknak, akkor felvetődik a kérdés: a demokráciák vezető hatalmaként miért nem ragaszkodunk ahhoz, hogy Egyiptomban, Jordániában, Szaúd-Arábiában, Katarban, Jemenben, az Egyesült Arab Emírségekben és Ománban rendszeres választásokat tartsanak?
És van egy történelmi kérdés a Biden–Pelosi-féle (az autokrácia ellen, a demokrácia jövőjéért) vívott globális küzdelemben: Mikor vált az idegen nemzetek belső politikai berendezkedése – jelenleg 194 ilyen van – az elsődleges gondjává egy olyan országnak, amelynek alapító atyái azt akarták, hogy távol maradjon az idegen viszályoktól és háborúktól?
Amerika 'nem azért megy külföldre, hogy elpusztítandó szörnyeket keressen' – mondta annak idején John Quincy Adams külügyminiszter. 'Amerika mindenki szabadságának és függetlenségének jóakarója, de csak a sajátjának lehet a bajnoka és végső bizonyítéka.'
És ezt így gondoltuk egyszer, régen…”
Mindannyian tudjuk, hogy a Pelosi és Biden által hangoztatott világharc az autokrácia és a demokrácia között valójában az orosz és a kínai vezetés elleni intézkedéseknek próbál legitimációt biztosítani. A történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az autokráciákat ritkán váltják demokráciák, sokkal valószínűbb, hogy csak egy más jellegű autokrácia kerül a helyére – írja Timothy Frye, a Columbia Egyetem oktatója és a posztszovjet régió külpolitikájának szakértője a Politicónak írt esszéjében.
A kutatások szerint: ha puccsal váltják le az autokratát, akkor 1:10-hez az esélye annak, hogy demokrácia követi az uralmát. Ha ugyanez forradalommal történik, akkor már 4:10-hez arányt kapunk.
Ebből is látszik, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Oroszország és Kína Putyintól és a Kínai Kommunista Párttól függetlenül is autokrácia marad, így egy kierőszakolt változás törvényszerűen csalódást okozhat azoknak, akik egy kevésbé korrupt, elnyomó és a szomszédjaival békében élő Oroszországban és Kínában reménykednek.
Nem biztos, hogy jó ötlet egy rendszerváltás Oroszországban.
Frye abból indul ki, hogy Oroszország klasszikus autokrácia, azaz a hatalom egyetlen ember és nem egy szervezet (párt, vagy hadsereg) kezében összpontosul. Az autokrata hatalmát pedig függetlenül attól, hogy mit írnak a törvények, nem korlátozza semmiféle időintervallum. Ahhoz, hogy hatalomban maradjon, két fenyegetést kell tudnia kezelni: az elit puccsát vagy a tömegek forradalmát.
Ezért pedig az autokraták rendszerint meggyengítik azokat a szervezeteket, amelyekből építkezve létrejöhetne a hatalmukkal szembeni ellenállás. Az ilyen szervezetek hiánya nem csak az elit, hanem a tömegek mozgósítása szempontjából is kritikus lehet, így onnantól kezdve, hogy az autokrata ebben célt ért, már nagyon nehéz megfosztani a hatalmától.
Egy kutatás még azt is kimutatta, hogy minél tovább marad hatalomban az autokrata, annál kevésbé valószínű, hogy megdöntheti az uralmát egy palotaforradalom vagy egy felkelés.
Az egyszerű embereknek ugyanis mégiscsak a biztonság a legfontosabb. Ha ma megkérdeznénk a líbiai polgárokat, hogy jó ötlet volt-e Afrika legmagasabb életszínvonalát odadobni az autokrata megbuktatása utáni káoszért és polgárháborúért, akkor nagy valószínűséggel a nem volna a válasz. Pelosi és Biden autokrácia és demokrácia közötti „világharca” pedig csak az amerikai politika számító és jellemtelen voltára mutat rá, nincs mögötte semmiféle „világmegváltó gondolat”.
Comments