Vukics Ferenc: Burgenland 100 évvel ezelőtti elfoglalását ünnepli Ausztria
Egy jó barátom pár nappal ezelőtt járt a „sógoroknál”. Oltatlan, de a határon se katona, se hivatalnok nem kérdezte meg, hogy mit is szállít az országba. Úgy tűnik, az osztrák katonák már elfáradtak a határokon való ácsorgásba, vagy az önmagát lezáró ország közben nem vette észre, hogy a végén éppen csak az osztrákok számára lehetetlen a szabad mozgás az országukban. Barátom nem nagyon kedveli a „labancokat”, és nagyon nehezen viselte, hogy minden körforgalomban az alábbi táblát kellett nézegetnie. Személyes sértésként és provokációként élte meg a „dekorációval” való találkozást. A „sógorok” házaikba bújva azt ünneplik, hogy 1921. január 25-én írták alá a Burgenland-törvényt, az év végére pedig az addig Nyugat-Magyarországhoz tartozó területekből létrejött Ausztria legfiatalabb tartománya.
Az első világháborút lezáró békekonferencia 1919 júliusában Ausztriának ítélte a mai Burgenland területét. Az osztrák állam pedig egy évvel később, 1920 októberében úgy döntött, hogy az addig Nyugat-Magyarországhoz tartozó területet önálló tartománnyá szervezi. Ezt szentesítette az éppen 100 éve kihirdetett Burgenland-törvény.
A Burgenlandi Tartományi Múzeum nyugalmazott igazgatója szerint földrajzi értelemben egyértelműen Burgenland a legfiatalabb osztrák tartomány, hiszen a terület korábban nem tartozott Ausztriához, sőt, előbb nyilvánították önálló tartománynak, mint ahogy az országhoz csatolták volna. Ez viszont egészen 1921 végéig elhúzódott. Egyrészt a nyugat-magyarországi felkelés harcai miatt, amelyet magyar szabadcsapatok szerveztek. Másrészt pedig az 1921 december közepén megtartott soproni népszavazás miatt, amelynek során épp addigi természetes központját, Sopront és környékét vesztette el az újszülött Burgenland. Ausztria tehát csak 1921 utolsó napjaiban vehette birtokba keleti területeit.
A Hőflányban/Großhöfleinben élő történész, Gerald Schlag, aki szerint a döntő szempont a gyarapodás volt, azaz, hogy Burgenlanddal területileg és népességileg is növekedett Ausztria – éppen 100 évvel ezelőtt.
Mi emlékezzünk inkább a Lajtabánságra!
100 éve 1920. június 4-én írták alá a trianoni békeszerződést, amelynek következtében Magyarország elveszítette területének kétharmadát. A veszteség súlyos sokként érte a magyar társadalmat, és a vita azóta is újra és újra fellángol, hogy meg lehetett volna-e fegyveres erővel védeni az ország határait. Egy bizonyos, néhány helyi akciót leszámítva, a szerződés megkötése után az egyetlen jelentős ilyen kísérletre az ország nyugati felében került sor.
Az 1921-es úgynevezett Nyugat-Magyarországi felkelés talán legkülönösebb epizódja egy rövid életű kérészállam, a Lajtabánság kikiáltása volt.
A párizsi békekonferencia különböző bizottsági már 1919 telén és tavaszán többé-kevésbé kialakították az álláspontjukat az új magyar határokkal kapcsolatban. Ez alól a legfontosabb kivételt az ország nyugati része jelentette. A mai Burgenland Ausztriához csatolását véglegesen csak fél évvel később, 1919 nyarán határozták el. A magyarországi bizonytalan állapotok miatt azonban a terület átadását ekkor még későbbre halasztották. A trianoni békeszerződés aláírása, majd Horthy Miklós kormányzóvá választását követően meginduló konszolidáció után azonban az osztrák bevonulás immár elkerülhetetlennek tűnt. Az 1921 áprilisában megalakult Bethen-kormánynak azonban feltett szándéka volt, hogy a terület egy részét – a legfontosabbnak számító várost Sopront és környékét – megpróbálja megtartani Magyarországnak.
Terveit Bethlen először az április 28-ai minisztertanácsi ülésen vázolta fel. Úgy érvelt, hogy nem valószínű, hogy Ausztriát sikerül meggyőzni, hogy önként mondjon le igényei egy részéről, így fel kell készülni a fegyveres ellenállásra. Ha azonban a magyar haderőnél jóval erősebb csehszlovák és délszláv hadsereg is beavatkozna a konfliktusba, akkor új megoldást kell találni.
Bethlen azt javasolta, hogy D’Annunzio fiumei szabadállamának mintájára, a nyugat-magyarországi képviselőknek ekkor ki kell kiáltania a terület autonómiáját. Az így önállóvá váló terület pedig majd később, ha a lehetőség úgy adja, újra egyesülne Magyarországgal.
A fegyveres előkészületek már május elején megkezdődtek, a kormány jelentős anyagi segítséget nyújtott a különböző radikális területvédő szervezeteknek.
Sopronba vezényelték Ostenburg-Moravek Gyula különítményeseiből létrejött csendőralakulatot, és Kecskemét környékén Prónay Pál zászlóaljába is megindult a toborzás. A harcokban résztvevőket később egységesen a „Rongyos Gárda” tagjainak nevezték. Miután augusztus közepére egyértelművé vált, hogy 26-ával Magyarországnak át kell adnia az egész területet Ausztriának, az eddig felszerelt szabadcsapatokat mind Nyugat-Magyarországra küldték. Hozzájuk csatlakoztak a helyben toborzott erők és a soproni erdészeti és bányászati főiskola hallgatói. Az osztrák kormány az antant előírásait követve csak igen kis erőkkel – mindössze a csendőrségének egy részével – próbálta elfoglalni a területet. Kísérletüket a felkelők több kisebb összecsapást követően sikeresen megakadályozták. Kihasználva a helyzetet, Bethlen István tárgyalásokat kezdeményezett Béccsel, és végül megállapodtak, hogy Nyugat-Magyarország a jövőbeni rendezésig az antant felügyelete alá kerül.
A felkelők legfőbb vezetőjének, Prónay Pálnak azonban nem tetszett ez a kompromisszum, így úgy döntött, hogy október 4-én Felsőőrön kikiáltja az önálló Lajtabánságot.
Az állam élén Prónay fővezér és bán állt, aki héttagú kormányával együtt gyakorolta a hatalmat. A kabinetben kizárólag a szegedi ellenforradalmi körhöz kötődő személyek voltak, közülük senki sem származott Nyugat-Magyarországról. A tényleges hatalmat Prónay régi bajtársai, a Burgenland területén állomásozó felkelő csapatok parancsnokai gyakorolták. A kormány külpolitikájában minden szomszédjával szemben függetlenséget és semlegességet hirdetett, hosszabb távú célja azonban a trianoni békeszerződés teljes revíziója volt. Prónay nagy figyelmet fordított az állami reprezentációra, és egy külön bélyegsorozatot bocsátott ki, amelyen saját portréja mellett a térség híresebb várait, például Németújvárt, Szalónakot és Fraknót ábrázolták. Lajatabánság nemzetiségi politikája – legalábbis papíron – meglehetősen toleráns volt. A rendeleteket három nyelven – magyarul, németül és horvátul – bocsátották ki, és az alapító dokumentumokban következetesen nemzeti megbékélést hirdettek. A Lajtabánság sorsát végül a sikeres velencei tárgyalások és IV. Károly kudarcos visszatérési kísérlete pecsételte meg. A budapesti kormánynak – miután elérte, hogy Sopron környékén népszavazást írjanak ki – immár nem állt érdekében a szabadcsapatok jelenléte a térségben. Prónay azonban nem akart visszavonulni és – nem számolva a katonai és politikai realitásokkal – egész Burgenland területét meg kívánta védeni. Horthy Miklós kénytelen volt Budapestre rendelni, ahol személyen győzte meg arról, hogy adja fel a hatalmát. A magyar alakulatok így végül november végéig kivonultak Nyugat-Magyarországról, és december 14-e és 16-a között sor kerülhetett a Sopron és környékéről döntő népszavazásra.
Forrás:
