Vukics Ferenc: Eljött az idő, amikor számot kell adnunk arról, hogy kik is vagyunk valójában

–

„Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképp rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled…”

(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai, Világ vége – novella, 1936)

„Mindennek eljön az ideje” – mondták az öregek annak idején. 2006 óta sokan azzal jártuk az országot, hogy már nem az a kérdés, hogy a jövőben lesznek-e ökológiai, gazdasági, politikai, társadalmi vagy háborús válságok, hanem az, hogy ezek a megmérettetések milyen állapotban találják a magyar társadalmat. Milyen lesz a társadalmi kohézió, mennyire leszünk képesek használni a Teremtő által rendelkezésünkre bocsátott emberi és természeti erőforrásokat, mennyire leszünk „válságállóak”!

Az idő szépen lassan haladt a maga megszokott medrében és kíméletlenül rávilágított minden hibánkra. Ebben a küzdelemben voltak szép eredményeink és voltak elkeserítő kudarcaink, de mindannyiunk számára az volt ebben az általunk „nemzetmentésnek” gondolt munkában a leginkább nehezen feldolgozható, hogy a magyar társadalom többsége még csak nem is vett tudomást arról, hogy ez a küzdelem zajlik. Sokszor a minket támogató emberek sem értették (csupán érezték), hogy miről is szól ez az egész küszködés. Miközben mi tapasztalatokat szereztünk arról, hogy valójában hol is tart a magyar társadalom, nem sikerült elérnünk, hogy a közbeszédben az általunk feltárt valódi problémák teret nyerjenek. Ha nem hinnék az isteni gondviselésben, akkor azt gondolnám, hogy rosszul csináltuk, elkéstünk, elbuktunk.

Azok voltak az „áldott idők”, amikor megengedhettük magunknak a teljes szellemi önállóságot. Engem évtizedekig nem tudott meggyőzni egyetlen politikai erő sem arról, hogy nem csak „nyugdíjazás előtti árulója” ennek a közösségnek, és nem voltam hajlandó a kisebbik rosszat választani. Ezekben a „boldog békeidőkben” megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy ne értsük egymást, ne értsünk egyet, vitatkozzunk, veszekedjünk, harcoljunk egymással és végtelen ideig húzzuk az „egymáshoz csiszolódás időszakait”. Van, akinek sikerült csoportokat gyűjteni maga köré, van, aki érdekcsoportokat szervezett, és voltak olyanok, akik megpróbáltak közösségeket létrehozni annak érdekében, hogy a világban végigsöprő forgószelek ellen a szellem, az erkölcs és a hit régi és új tudásaira alapozott védelmét biztosítsák a körülöttük élő embereknek. Jutottunk, amire jutottunk…

Az utolsó idők elérkeztek. Eljött az idő, amikor számot kell adnunk arról, hogy kik is vagyunk és a kik is lettünk valójában. A világjárvány sok erőlködésünket számolta fel. Valójában talán minden küszködésünk odaveszett, de azt a tényt soha ne veszítsük el a szemünk elől, hogy mi tettük a dolgunkat, és azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerültünk, ennek a munkának a hatására más emberekké váltak: komoly szellemi, lelki, fizikai változások zajlottak le bennük.

Mégiscsak hozzáraktunk valamit ahhoz, hogy nemzeti közösségünk túlélőképessége valamelyest növekedjen.

A megmérettetés közeledik, és a sorsot már nem érdekli, hogy megtanultuk-e a megtanulni valót. Ma már magunk mögött kell hagynunk az „élet iskolájának” kezdeti szakaszait.

A tisztképzésben létezik egy olyan állapot, amit GYIK-nak (Gyorsított Intézményi Képzésnek) nevezünk. Ez akkor következik be, amikor hirtelen háborúban találja magát az ország. Ilyenkor minden „sallangot” elengedünk, amit az oktatási törvény, a bürokratikus szabályozók ránk kényszerítettek, és csak a legfontosabb dolgokkal foglalkozunk. A végzősök néhány hét, az elsősök egy éven belül a „frontra kerülnek” „végzett” hadnagyként. Ilyenkor már nem lehet azon keseregni, hogy az új technikák zöme csak 2026-30-ra érkezik hazánkba. Egy ilyen állapot pedig alaposan meg is szűri az embereket. Csak az marad, aki valóban elkötelezett. A tiszti pályára érkező fiataloknak szoktam azt mondani, hogy aki azt gondolja, hogy itt „szuperhőssé” fogják képezni, a legmodernebb technikát fogja használni, a legújabb tudást fogja birtokolni, és ezt a társadalom értékelni fogja, akkor rossz helyen van. Ide az jöjjön, aki megértette, hogy nincs eszközünk, nincs tudásunk, nincs szakemberünk, és azért jön ide, hogy ezt a helyzetet segítsen megoldani. Ehhez magyar szív, magyar lélek, magyar ész és magyar erkölcs kell. Ezt külföldi „importból” nem lehet megoldani.

Annyira egyedi a helyzetünk, annyira sajátosak az erőforrásaink, annyira különbözik a gondolkodásmódunk másoktól, hogy nem menekülhetünk el azon tény elől, hogy Magyarországon csak a magas értékkel rendelkező magyar dolgok fognak működni. Egyszerűen nem „úszhatjuk meg”, hogy megalkossuk a magyar „Magyarországot”. Minden egyéb esetben le kell mondanunk a túlélésről és egy évtized sem kell, hogy ez az ország formálisan és valóságosan is megszűnjön létezni.

Az előző cikkemet így fejeztem be:

Már Amerika sem képes „politikát csinálni”. Mindeközben persze eléggé elkeserítő, hogy az európai országok vezetése ugyanazon a módon „kiképzett quislingisták” csoportjaiból áll, és a lakosság képtelen felmérni az árulók miatt rá váró veszélyeket. Lengyelország most akar egyszerre bosszút állni a németeken és az oroszokon. Középhatalmi terveket szövöget, és reméli, hogy az áldozatokért cserébe más elbánásban részesül majd, mint Európa többi népe. A franciák, az olaszok és a németek még mindig elhiszik, hogy ők uralhatják ezt a széteső „európai birodalmat”. Ha az olcsó orosz energia Ázsiát fogja táplálni, akkor az ottani termelés az eddiginél is versenyképesebb lesz. Európa kizárja magát a további fejlődés lehetőségéből és vegetálásra kényszerül. Davos nem fogja engedni, hogy a korábbi szabadpiaci elvek érvényesüljenek, mert akkor Kína elképesztő előnybe kerül a Nyugattal szemben. Az újrafogalmazott marxizmus, a mindent ellenőrzése alatt tartó, a demokráciát semmibe vevő hatalom pedig már itt van a nyakunkon. A kínaiak pedig tudják, hogy ők lesznek a következő oroszok, és már csak azt várják, hogy mikor tiltják ki a sportolóikat a versenyekről, és mikor törik össze az összes régi porcelánt Nyugaton. Marxizmus fog harcolni a marxizmus ellen… az pedig mindennél könyörtelenebb harc lesz.

Ma azt látom, hogy az emberek többsége úgy csinál, mintha neki soha sem eshetne baja.

Hiába zajlanak körülötte az események, egy rossz túlélési technikát alkalmazva megpróbál strucc módjára viselkedni, és abban reménykedik, hogy ha jó sok ideig tartja a fejét a homokban, akkor amikor újra felemeli a fejét és körülnéz, már minden a lehető legnagyobb rendben lesz.

Európa teljes önfeladásra készül, és előtte felszámolja a nemzetállamokat. A gyengébbek és a gazdaságilag „kitettebbek” buknak el majd először.

Ahogy az EU felszámolja saját versenyképességét, úgy csökkenti a világ folyamataira gyakorolt hatását. Semmivé válik.

Az olcsó orosz energia, a nyersanyagok az ázsiai versenytársakat fogja „versenyképesebbé” tenni. Azt is sokan elfelejtik, hogy a különböző tudományos együttműködések révén az orosz tudósok eredményei is gazdagították az európai tudományos életet. Ezeket az együttműködéseket is teljesen felszámoltuk, és a fejlettebb orosz technológiák (minden híresztelés ellenére rengeteg ilyen van) szintén Ázsia előnyét fogják növelni.

Mi, magyarok Európa leginkább kitett gazdaságával rendelkeztünk, amely csak azzal tudott némi „versenyképességet” felmutatni, hogy itt zajlott az európai gazdaság leginkább energiaigényes tevékenysége. Olcsó munkaerővel, olcsó energiával zajlott a termékek összeszerelése. Ezt a szerkezetet ráadásul nem is mi választottuk. A nagy német vállalatok helyezték ki ezeket a nagy energiaigényű folyamatokat Szlovákiába és Magyarországra. Ezek az országok buknak majd a legnagyobbat az új embargó bevezetésével. A német ipar teljesítménye a múlt hónapban 5%-ot esett (a magyar 0,1 %-ot), a szlovák gazdaság már most, az embargó bevezetése előtt rettenetesen rossz képet mutat. Ha sikerül ezt az „őrült ökonómiát” (egyetlen közgazdász sem ért vele egyet) keresztülvinni, akkor felszámolják az eddigi magyar gazdasági „eredményeket”. A magyar gazdaság bővült, de nem fejlődött. Ne felejtse el senki azt a tényt, hogy a szlovák és a magyar GDP-ben benne van az az érték is (a vállalatok nyeresége), amit aztán a német vállalatok egyetlen ügyes banki manőverrel kivisznek az országból.

Az elmúlt évtizedekben az emberekbe kellett volna fektetnünk, hogy minél inkább növeljük a szakemberek, mérnökök, tudósok számát. Az innovatív gondolkodást kellett volna támogatni, nem pedig a centralizációt elősegítő termelési formákat.

Elképesztően lepusztított iskoláinkban a viszonylag tehetséges magyar fiatalok képesek voltak a végén közepes teljesítményeket felmutatni, ami még alkalmassá tett bennünket az „összeszerelő technológiai szint” teljesítéséhez. Mi vagyunk az EU legmagasabban képzett betanított munkásai. Ma ott tartunk, hogy némely technológiában középkori szinten állunk.

Tíz éve nincs mérnökképzés a hadseregben. A rendszerváltás előtt egyértelmű volt, hogy modern katona mérnöki ismeretek nélkül nem tudja megállni a helyét a harcmezőn, ma pedig lassan nincs ember, aki tudná, hogy mit is jelent a „cetánszám”.

„Ha ember van, akkor minden van” – mondták a régi öregek. Gyorsan meg kell értenünk, hogy mire is gondoltak...

Arról is írtunk eleget a Szilaj Csikón, hogy a jelenlegi háborúval az Amerikát eszközként használó hatalom két vetélytársát is fel akarja számolni: az Orosz Föderációt és az EU-t. A közöttük lévő együttműködés felszámolásával azonban elsősorban az EU-t gyengíti meg igazán. Az áruló európai elitet pedig továbbra sem érdekli a kontinens sorsa, és inkább az a jellemző rá, hogy néha a megrendelő szándékaihoz képest is „túltolja” a biciklit. Ahogy Bogár professzor úr mondaná: a háttérhatalomnak az is jó, ha nem éppen a saját tervei szerint alakulnak a történések, sőt még inkább „jobb”, számára kedvezőbb megoldásokat tud kihozni ebből a „másképpen alakult” helyzetből. Neki az is jó, ha hazánk hagyja, hogy ugyanazok a folyamatok zajlódjanak le, mint Európában mindenhol. Tudják, hogy ezek a folyamatok végül az EU széteséséhez vezetnek.

Ha a magyarok ellenszegülnek, a magyar kormányzat példáját követve több állam is szembeszegülhet, ami megint csak gyorsíthatja az EU szétesését.

Gondolom, az új amerikai nagykövet ezt a folyamatot fogja menedzselni. Egy igazi karrierdiplomata, és ha az előéletére és a szakterületére (emberi jogok) jobban rávilágítunk, akkor abból az következik, hogy

valami miatt most megint fontosak lettünk az amerikai politika számára. Ennél rosszabb nem is történhet egy kis országgal. Nem kell hozzá rossz szándék, a „nagyok” néha „helyben topogva” is képesek eltaposni bennünket.

Orbán Viktor a következőt nyilatkozta nemrégiben: „Én nem tudom önnek megmondani, mi a jóistent csinál Brüsszel”. A magyar miniszterelnök szerint ugyanis a magyar kormány cselekszik, évek óta védi a határt, a valódi háborús menekülteket ellátja, és nem lehet az EU támogatására várni a mostani humanitárius katasztrófában, hiszen Brüsszel még a kerítés építésére, a magyar határvédelemre sem adott pénzt, támogatást. Orbán Viktor szerint „ha nincs saját erőd, akkor nincs szövetségesed sem”.

A miniszterelnök szerint a német haderőfejlesztésről szóló bejelentés át fogja rendezni a világpolitikai helyzetet. „Németországban nagy dolog történt, néhány év múlva egy másik Európában fogunk élni” – mondta. A kormányfő szerint mindaz, ami most történik, noha „egy háború a szomszédban sosem jön jól”, de igazolja a magyar haderőfejlesztést, illetve a kormány döntéseit. „Gyenge ember nem kap békét” – mondta, hozzátéve: a békéhez saját erő és szövetségesek kellenek. „A NATO akkor véd meg bennünket, ha mi is készen állunk arra, hogy megvédjük magunkat. Aki azt gondolja, hogy a NATO megvéd minket, az téved” – jelentette ki. Orbán szerint 2010-ben le volt gatyásodva az ország, sok mindent el kellett végezni, mielőtt el tudták kezdeni a magyar haderő fejlesztését. Nem a hadsereg újraépítése volt a legfontosabb, hanem a családok, a rezsicsökkentés, a devizások. Aztán jött a migráció, de utána elkezdték a haderő fejlesztését, méghozzá baloldali össztűz alatt. Így most már nem olyan rossz a helyzet, mint tíz évvel ezelőtt: „Elég erősek vagyunk, hogy mi magunk és a szövetségeseink biztosítani tudjuk a biztonságunkat.” Nem véletlenül tanácsolja Orbán mindenkinek a stratégiai nyugalmat, hiszen a szomszédos országban zajló háborúnak sokfajta kifutása lehet. „Lehet okoskodni geopolitikáról, biztonságról, de az érvek fölött ott van az ember is, aki meghal. Egy ilyen zaklatott helyzetben könnyű hibázni. Ezért megfontolt, higgadt döntésekre van szükség” – mondta Orbán, aki úgy látja, hogy a baloldal a háború oldalán áll, még ha nem is tudják. „Katonákat vagy fegyvert küldeni azt jelenti, hogy részese leszünk a háborúnak. Észnél kell lenni”.

A miniszterelnöknek az a dolga, hogy nyugalmat sugározzon, és megakadályozza a pánik kialakulását, de aki figyelte a gesztusait (jellemző magyar gesztusok voltak – ebben csak mi tudunk olvasni) az láthatta, hogy ez a vezető (minden rutinja ellenére) még soha nem volt ilyen nehéz helyzetben.

Két gondolatot emelnék ki ebből a beszédből:

• „A NATO akkor véd meg bennünket, ha mi is készen állunk arra, hogy megvédjük magunkat. Aki azt gondolja, hogy a NATO megvéd minket, az téved”

• „..a szomszédos országban zajló háborúnak sokfajta kifutása lehet…”

Itt a mi jövőképünk. Eddig megengedhettük magunknak a testi, szellemi restséget, a folyamatos egymásnak feszülést. Ennek az időnek vége van. Az utolsó idők elérkeztek. Eljött az idő, amikor számot kell adnunk arról, hogy kik is vagyunk, és kik is lettünk valójában. Most már csak arról tudunk számot adni a Teremtőnek, hogy képesek vagyunk-e szeretni egymást, mert az talán még segíthet rajtunk.

---