Vukics Ferenc: Hajszál híja, hogy hadviselő fél legyünk – a szemünk előtt zajlik egy hibrid háború
Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Magyarország és Bulgária kivételével mindegyik NATO tagállam hadban áll Oroszországgal. A NATO nem, de a tagállamok közül szinte mindenki. A két kieső országot pedig gyorsan helyettesítette a „semleges” Svédország és Finnország.
Idehaza sokan nem értik, hogy miért is nem küldünk fegyvert Ukrajnának és miért is nem engedélyezzük a halált okozó eszközök hazánkon történő átszállítását.
Azért nem, mert akkor valójában már mi is hadviselő felek lennénk egy „totális jellegű hibrid háborúban”. A szövetség csupán azért nem konkrét résztvevő, mert néhány állam megvétózta a repüléstilalmi zóna bevezetését Ukrajna felett, és nem javasolta „békefenntartók” küldését a térségbe.
Az Egyesült Államok vezette NATO két nappal ezelőtt kinyilvánította, hogy „nem részese a konfliktusnak” és „mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a háború ne terjedjen túl Ukrajna határain”.
A NATO mint szervezet így nem résztvevő, de minden olyan állam, amely nemcsak gazdasági szankciókat alkalmaz Oroszország ellen, és egyben fegyvert, harcosokat, szakértőket, felderítési adatokat is szállít a konfliktusba, valójában hadviselő fél egy hibrid háborúban.
Oroszország és az USA háborúzik egymással Ukrajnában. Ez a fegyveres konfliktus eddig a legritkább esetekben mutatott olyan jegyeket, amelyek hasonlítottak egy hagyományos fegyveres konfliktusra. Nyolc éve a párhuzamos és a hibrid hadviselés elemeit használva küzd egymás ellen a két hatalom Ukrajnában, de előtte ugyanezt tette Szíriában, Líbiában és Grúziában is.
Az orosz támadás elején minden szakemberrel egyetértettünk abban, hogy itt nem egy hagyományos támadó hadműveletről van szó. Minden jel arra mutatott, hogy egy hibrid hadviselés utolsó fázisát próbálták megvalósítani az oroszok Ukrajnában. Ez jelentős katonai innováció lehetett volna, de csak részleges eredményeket tudtak vele elérni. Ezért nem nevezik ők ezt „háborúnak” és ragaszkodnak a „különleges művelet” kifejezéshez.
A nemzetközi szakirodalomban nincs konszenzus arról, hogy mit is takar a hibrid hadviselés fogalma. A szakmai álláspontokat négy fő csoportba lehet sorolni.
Az első csoportba tartoznak azok az értelmezések, amelyek szerint a hibrid hadviselés más, mint a korábbi háborúk, újfajta stratégiai szemléletet jelent, és a vele szemben történő fellépésnek is speciális és modern követelményei vannak.
A második csoport szerint a hibrid hadviselés elemei már korábban is megjelentek a háborús konfliktusokban, de mai megjelenési formájában mégis alapvetően újszerű stratégiai kihívás.
A harmadik csoport szerint a hibrid hadviselés fogalma nem nyújt semmilyen újdonságot, és nem segít megérteni a 21. század biztonsági környezetét.
A negyedik csoportba a hadtudomány orosz művelőit sorolhatjuk, akik szerint a hibrid hadviselés a nyugati hatalmak Oroszország elleni stratégiája. A katonai szakértők írásaiban a hibrid hadviselést a „kontrollált káosz háborújának” tekintik.
„Totális hibrid háborút indított a Nyugat Oroszország ellen, melynek célja az orosz gazdaság és Oroszország megtörése” – jelentette ki Szergej Lavrov orosz külügyminiszter tegnap a RIA Novosztyi hírügynökségnek.
„Ma egy igazi hibrid háborút, „totális háborút” hirdettek ellenünk. Ezt a kifejezést, amelyet a náci Németország használt, ma már sok európai politikus használja, amikor elmagyarázza, mit akar tenni az Orosz Föderációval” – mondta Lavrov. „Céljaik pedig nincsenek rejtve: elpusztítani, megtörni, megfojtani az orosz gazdaságot és Oroszország egészét. A Nyugatnak van egy vágya, hogy megőrizze uralmát a nemzetközi ügyekben, hogy leigázzon mindent és mindenkit, és visszatérjen az egypólusú világba… ezek az elképzelések természetesen illúziók.
Valójában a csúcspontnak vagyunk a tanúi. Az Oroszország visszaszorítására megalkotott politika csúcspontja ez, amelyet a Nyugat már régóta követ."
Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök és a Biztonsági Tanács helyettes vezetője pénteken azt állította, hogy a szankciók nem befolyásolják a Kreml működését. „A szankciók csak megszilárdítják az orosz társadalmat, és nem okoznak elégedetlenséget a hatóságokkal” – mondta Medvegyev a RIA orosz hírügynökségnek adott interjújában.
Miről is beszéltek az orosz vezetők? Tényleg az aszimmetrikus és a hagyományos hadviselési módszerek, „a reguláris és az irreguláris hadviselés között rugalmasan, lényegében bármikor váltani képes, esetenként terrorizmusba is átcsapó” hadviselés módját nevezhetjük hibrid háborúnak? Ez zajlik már több mint egy évtizede a háttérben? Miközben mi csak annyit tapasztalunk, hogy nem hangzik fel az orosz himnusz a verseny végén, hogy az orosz vakcina „engedélyezési eljárása” sohasem fejeződik be, és a hollywoodi filmekben egyre többször oroszok személyesítik meg a gonoszt, elfeledkezünk az oszétek kálváriájáról, Aleppóról, az afganisztáni kivonulásról (az ellátmány nagy részét Oroszországok keresztül szállították Afganisztánba – ha nem jöttek volna ki az amerikaiak, akkor az a haderő most csapdába eshetett volna), Haftar tábornok pályafutásáról és a jemeni lázadókról.
Ha ki akarunk szakadni a média „alvajáró üzemmódjából” és a jelenlegi konfliktus megértésére törekszünk, akkor bizony szükségünk lehet hadtudományi alapismeretekre. Először is tegyünk rendet a civilek által összezavart fogalmak között.
A hagyományos műveletek szereplői államok, melyek viszonylagos erő- és eszközegyensúlyban vannak, stratégiai céljuk az ellenfél védtelenné tétele, akaratuk rákényszerítése, az ellenséges katonai erők megsemmisítése, területének elfoglalása, az ellenséges nép akaratának megtörése.
A fő módszer a katonai eszközök alkalmazása, a stratégiai dimenziók közül a fő elem a katonai erő, annak alkalmazása.
A fő jellegzetesség a megsemmisítés.
Az ilyen jellegű konfliktusokban a halottak és sebesültek aránya 1:3.
A fő vezető szereplő a műveletek kezdetétől a befejezésig az állam. Az események folyamatosan a „háborús küszöb” felett zajlanak. Ilyenek voltak például az Irak–Irán háború, az USA vezette koalíció harca Irak ellen.
Az aszimmetrikus hadviselés során az állami és a nem állami résztvevő felek összeütközéséről van szó. Az ilyen műveleteket általában a nagy és döntő erő- és eszközfölény jellemzi. Stratégiai cél: az ellenség kifárasztása, akaratunk rákényszerítése, kifárasztás, az ellenség akaratának a megtörése, kivéreztetése.
A fő módszer: gerilla/felkelő/terrorista eszközök alkalmazása.
A fő jellegzetesség a kifárasztás.
A stratégiai dimenziók közül a fő elem az idő.
Az ilyen jellegű konfliktusok halott–sebesült aránya 1:6–14.
A fő vezető szereplő a műveletek kezdetétől a befejezésig a fegyveres erő, a fegyveres csoportok. Ilyen volt az USA vezette koalíció tevékenysége az al-Kaida terrorszervezet ellen.
A hibrid műveletek résztvevői az állam vagy államok által alkalmazott irreguláris szervezetek az állam vagy államok ellen. Egy állam használhatja egy másik állam reguláris és irreguláris erőit az ellenséggel szemben úgy, hogy közben saját irreguláris erőivel, fegyverszállításokkal, gazdasági szankciókkal, diplomáciai és média műveletekkel támogatja a tevékenységét. A döntő erő- és eszközfölényben levő fél alkalmazza. Stratégiai cél: az ellenséges állam és fegyveres erők működésképtelenné, védtelenné tétele, akaratunk rákényszerítése, az állam/nép akaratának a megtörése, az ellenséges állam/katonai erők működésképtelenné tétele, területének elfoglalása, elcsatolása.
A fő módszer a reguláris/irreguláris katonai erők, a gerilla, terrorista szervezetek, a diplomáciai képviseletek és a gazdasági módszerek felváltva történő alkalmazása.
A fő jellegzetesség a kifárasztás és a működésképtelenné tétel.
A stratégiai dimenziók közül a fő elem a katonai erő és az információ.
Az ilyen jellegű konfliktusok halott–sebesült aránya 1:2,5–6. A fő vezető szereplő a műveletek kezdetétől a befejezésig az állam. Ilyen háború például Oroszország háborúja Ukrajna ellen.
Összefoglalva a három hadviselési módot, megállapíthatjuk, hogy a hagyományos hadviselés katonai végállapotának hármas szabálya a hibrid műveletek alkalmazása során megfordul.
A régi háborúkban az elsődleges siker a „megsemmisíteni – elfoglalni – megtörni” volt. Ennek helyébe az aszimmetrikus műveletekben a „kifárasztani – megtörni – kivéreztetni”, a hibrid műveleteknél a „megtörni – működésképtelenné tenni – elfoglalni” elvek és szabályok léptek.
A hibrid háborúban nem az ellenség fegyveres erőinek legyőzését használja eszközként arra, hogy politikai akaratát rákényszerítse a megtámadottra. A támadó a megtámadott állam egész működését igyekszik megbénítani, beleértve ebbe természetesen a fegyveres erőket is.
Ennek elérése érdekében a politikai, diplomáciai, titkosszolgálati, gazdasági és információs eszközök teljes tárházát alkalmazza, rendkívül rugalmasan, a szereplők között lényegében valós idejű koordinációt megvalósítva. Kiemelkedő újdonság, hogy noha a hibrid háború mindvégig aszimmetrikus eszközöket alkalmaz, mégis el tud érni ezekkel direkt célokat is, például területeket tud kiszakítani a megtámadott országból.
Mivel a támadó ország részvétele formálisan igen nehezen bizonyítható, és katonai erő alkalmazására csak a legutolsó fázisokban kerül sor, így kétséges például a hagyományos védelmi garanciák működőképessége is. A támadó ország reguláris hadereje sokáig nem támadja meg nyíltan a másik országot, „csak” fenntartja a támadás lehetőségét, ezzel politikai nyomást fejt ki a megtámadott államra.
A támadók részben azonosító jelzések nélküli egyenruhát viselnek, részben pedig beolvadnak a helyi lakosságba, ezzel erősen korlátozva a saját polgárai életéért aggódó megtámadott ország erőszak-alkalmazási képességét. Ebből következik az a sajátosság is, hogy a hibrid háború egyáltalán nem terepviszony-specifikus. A hibrid háború harcosainak az adja a védelmet, hogy magukat részben helyinek álcázzák, részben pedig eleve helyieket használnak céljaik elérésére.
A kelet-ukrajnai események azt is megmutatták, hogy a hibrid háború – a klasszikus, maói vagy titói partizánháborútól eltérően – csak korlátozott mértékben igényli a helyi lakosság támogatását.
A körükben a központi hatalommal szemben meglévő elégedetlenség valójában inkább hivatkozási alap, mintsem a hadviselés valódi eszköze. A megtámadott állam területi integritását megtörő függetlenségi népszavazások nem valódi referendumok, hanem csak a legitimitás látszatát hivatottak megteremteni.
Ehhez pedig nincs szükség valódi tömegtámogatottságra, elegendő annak a látszata is, ami pedig megfelelő médiafölény birtokában könnyen kialakítható. A modern média minden korábbinál kiterjedtebb használata alapfeltétele és egyben kulcseleme is a hibrid háborúnak.
Azon keresztül a támadó ország folyamatosan információs nyomás alatt tudja tartani a megtámadottat, álhírek és dezinformáció útján képes zavart kelteni az államigazgatás soraiban, a lakosság körében pedig érvényesíteni tudja saját, a központi hataloméval ellentétes narratíváját.
A modern telekommunikáció azt is lehetővé teszi, hogy a támadó országnak a hibrid háborúban részt vevő valamennyi szervezete és szereplője a valós idejű kapcsolattartáson keresztül minden korábbinál szorosabb koordinációt valósítson meg. Ugyanakkor, hasonlóan az aszimmetrikus hadviselés korábbi formáihoz, a hibrid háborúnak is megvannak a maga alapfeltételei.
A támadó országnak katonailag erősebbnek kell lennie a megtámadottnál, ugyanis csak így lehet hiteles a hagyományos támadás veszélye által jelentett fenyegetés. A megtámadott ország központi hatalmában, államigazgatásában és fegyveres szerveiben eleve súlyos politikai, működési és morális problémáknak kell lenniük, amelyeket a támadó ország a hibrid háború előkészítő szakaszában fokozni igyekszik. Egy jól működő, erős, koherens állammal és a hozzá lojális, nem korrupt erőszakszervezetekkel szemben a hibrid eszközrendszer valószínűleg sokkal kevésbé hatékony.
Lényeges az is, hogy a megtámadott országban tartós, regionális szinten koncentrált elégedetlenségnek kell lennie a központi hatalommal szemben, amit aztán a támadó ország kihasználhat.
Peremfeltétel, hogy a megtámadott országban nagy számban legyenek jelen a támadó országhoz tartozó nemzeti kisebbségek: ez teszi lehetővé, hogy a támadók beszivárgó különleges alakulatai be tudjanak olvadni a helyi lakosságba. Van emellett logisztikai feltétel is: a támadó országnak vagy legitim katonai jelenléttel kell rendelkeznie a megtámadott államban, vagy közvetlenül határosnak kell lennie, gyenge határvédelem mellett. Ez teszi ugyanis lehetővé a hibrid háborúban részt vevő, támadó egységek logisztikai ellátását.
Végezetül az információs műveletek megvalósíthatóságához az is szükséges, hogy a támadó állam a megtámadott országban erős médiapozíciókkal rendelkezzen, akár helyi jelenlét útján, akár pedig úgy, hogy saját területéről működtet olyan médiaadásokat, amelyekre a megtámadott ország lakossága fogékony.
Az orosz stratégiai gondolkodás egyik meghatározó eleme a fenyegetettség érzése.
Az orosz narratíva szerint a nyugati hatalmak Oroszország bekerítésére, destabilizációjára és meggyengítésére törekszenek, ami akár a politikai rezsim megdöntésével vagy Oroszország felbomlásával is járhat.
A hibridhadviselésben e törekvések új és hatékony eszközét látják. A „gibridnaja vojna” kifejezés csak az után jelent meg az orosz szakirodalomban, hogy a nyugati sajtó és számos szakember az Ukrajna elleni orosz műveletekre alkalmazta – és népszerűsítette – azt. Hivatalos katonai, védelempolitikai vagy stratégiai dokumentumokban egyáltalán nem szerepel. De a hibrid hadviselés orosz értelmezésének elemei már korábban megjelentek Valerij Vasziljevics Geraszimov írásaiban, a 2014. évi katonai doktrínában, a 2015. évi nemzeti biztonsági stratégiában, valamint a katonai és biztonságpolitikai szakirodalomban.
E források szerint a legitim politikai rezsimek megdöntése, a belső instabilitás és konfliktus kiprovokálásának gyakorlata egyre szélesebb körben terjed.
Oroszország ellenfelei elsősorban nem katonai (politikai, gazdasági, információs, humanitárius) eszközöket alkalmaznak, melyeket kiegészít a megtámadott állam belső társadalmi feszültségeinek kihasználása (etnikai és vallási mozgalmak támogatása, színes forradalmak). Ezekhez járulnak a többé-kevésbé rejtett katonai műveletek (különleges műveleti erők, katonai magánvállalatok tevékenysége) és a nem kinetikus műveletek (lélektani hadviselés, információs műveletek, kibertámadások).
A hibrid hadviselés a nemzetközi konfliktusok új formájává válik, és a nukleáris visszatartó erővel történő együttes alkalmazása hatékony nem nukleáris visszatartó erőt ad Oroszország ellenfelei kezébe. Amikor Oroszország hasonló eszközöket alkalmaz, a szakirodalom a „nemlineáris hadviselés” (nyelinyearnaja vojna) kifejezést használja.
„Államfőként nem fogom engedni, hogy Bulgáriát bevonják ebbe a konfliktusba” – mondta Rumen Radev bolgár elnök szombaton egy azt firtató újságírói kérdésre, hogy Magyarországhoz hasonlóan Bulgária is úgy döntött, hogy nem szállít fegyvereket Ukrajnának.
Radev hangsúlyozta: azért választották meg őt, hogy megóvja a bolgárok biztonságát és a békét Bulgáriában. „A háború árát az átlagpolgárok fizetik meg, nem pedig a televíziós propagandisták” – emelte ki az elnök.
Az orosz kormány március elején elfogadta az Oroszországgal barátságtalan országok frissített listáját.
A listára a teljes Európai Unió felkerült. Ennek értelmében az oroszok szemében mostantól Magyarország is barátságtalan állam. A lista további, új szereplői: Nagy-Britannia (köztük az összes brit koronától függő terület), Kanada, Montenegró, Svájc, Albánia, Andorra, Izland, Lichtenstein, Monaco, Norvégia, San Marino, Észak-Macedónia, Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Mikronézia, Új-Zéland, Szingapúr, Tajvan, és persze Ukrajna. A barátságtalan országok listáját Oroszország tavaly nyáron állította össze, de kezdetben még csak az USA és Csehország szerepelt rajta – természetesen ők is megmaradtak az eredeti listáról. Azok az országok kerültek fel a listára, akik támogatták az Oroszország ellen Ukrajna lerohanása miatt meghozott szankciókat. Ne legyen kétségünk a felől, hogy azok az országok, amelyek fegyvereket, önkénteseket, magán katonai vállalkozások alkalmazottait, Ukrajnában rejtetten tevékenykedő hivatásosokat, hírszerzőket küldenek ebbe a konfliktusba, azok egy másik listára is felkerültek!
Oroszország hibrid háborút vív a Nyugattal. Pontosan tisztában vannak vele, hogy ezek az országok „háborús ellenségek”.
Szépíthetjük a dolgot, de ez háború. Nem most kezdődött, de lehet, hogy most közeledik ahhoz a végéhez, amikor minden szereplő kiteríti a kártyáit az asztalra. A grúz, a fehérorosz, a kazah és az ukrán eseményekből Oroszország azt a következtetést vonta le, hogy „Trianonja” lehet neki is.
Eddig csak a nukleáris elrettentő erő akadályozta meg ennek bekövetkeztét. A Nyugat Oroszország belső instabilitására épít, de annak az is lehet a következménye, hogy elkeseredett szélsőségesek kezébe kerülhetnek az „indítókulcsok”. Az európaiak többsége lehet, hogy úgy gondolja, hogy ezt a fotelből kell csak végig néznie, de gyorsan azon találhatja magát a „médiafogyasztó”, hogy a TV mögül kidől a fal, és a valósággal kell szembesülnie.
Magyarország és Bulgária is megszavazta a gazdasági szankciókat, de nem hajlandó a „kardcsörtetésben” részt venni. A kérdés az, hogy szabad lesz-e ennek a két országnak külön utakon járni?
Pénteken hosszabban beszélgettem Molnár Ervin barátommal. Eléggé elkeseríti a jelenlegi helyzet. Úgy gondolja, hogy nagyon nem hagynak életteret a kis népeknek, és hazánknak kisebbek az életben maradási esélyei, mint a kétmilliós Szlovéniának. „Szlovéniának nincsenek ellenségei, nekünk pedig csak azok vannak. Trianon még nem ért véget!”
A magyar kormánynak nem sok mozgástere van abban, hogy csökkentse az ellenségek számát. Már az is eredmény, ha „csak” barátságtalan országként számolnak velünk, mintha egy nukleáris hatalom a rakétáival megcélozza Budapestet, Paksot, Győrt.
A magyar történelem megtanított bennünket arra, hogy az is eredmény, ha az ellenségeink számát nem növeljük.
