Vukics Ferenc: Politészek, idiótészek és a „Fünf-Prozent-Hürde” – a politikailag tehetséges nemzet

Ha a különböző demokráciatípusok között kellene választanom, akkor a képviseleti demokráciát részesíteném előnyben. Továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar társadalomnak egy közéleti megújuláson kell keresztülmennie ahhoz, hogy megfeleljen az elkövetkező válságok leküzdéséhez szükséges követelményeknek. Ehhez pedig erőre van szükség. Karácsony Sándor nyolcvan évvel ezelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyarságnak nyelvében, hitében, jogrendszerében és művészetében is meg kell újulnia. Csak így tudja beteljesíteni egyedi feladatát az európai nemzetek között. A híres pedagógus szerint a nemzeti működések csúcspontja még nem érkezett el, ahhoz egy sokkal szervezettebb nemzeti közösség szükséges. Egy olyan hagyományokon alapuló, mégis modern közösség megvalósítása a cél, amely képes feltérképezni a saját emberi erőforrásait, azokat eredményesen tudja használni és nem utolsósorban meg tudja valósítani ennek az erőforrásnak az újratermelését, „újrateremtését” és fejlődését. A nemzetek jövője egy kiteljesedő kultúra mentén valósul meg. Csak abban az esetben van értelme közös emberi kultúráról beszélni, ha abban az egyén kiteljesedhet, egy közösség kiépülhet vagy egy egyedi, nemzeti műveltség elérheti, hogy évezredek társadalomfejlődési mintáit közvetítheti a nagy egészhez. Így ír erről az egyetlen magyar filozófiai irányzat mestere:

”...a magyar nemzet fogalma nem tény, hanem törekvés. Nincs már ma is meglévő magyar nemzet, csupán kollektív lélekben, földrajzi és történelmi egységben és a politikai egység célgondolatában adottságok vannak, melyek nemzetté nevelhetők. Másodszor, de nem másodsorban: ez a nemzetté nevelés tömegnevelésként el sem képzelhető; egyedül megvalósítható formája az egyének jellemekké formálódásán keresztül az igazi személyiségek számának lassú szaporodása.”
 
”...A magyar nemzetnevelés eredménye a magyar kultúra, amely nem egyéb, mint a művelt magyar emberek, értékes magyar művek és a célszerű magyar szervezetek organikus egysége...”
 
”Vannak magyar végletek,amelyek ennek a nemzetnevelő munkának már a puszta meglétükkel ellene szegülnek. Egyik ilyen lelki magatartás a nemzeti irrelalitás, természetellenes, lázbeteg álomlátás, az élet valóságos tényeinek csodaváró tagadása. A másik – ennek ellentéte – lapos mindennapiságunk földhöz tapadó realizmusa, amelyet tévesen neveznek józanságnak. Harmadik közlelki aberráció a magyarság és európaiság kapcsolatának végletes értelmezése akár mint dacos turanizmus, akár fordítva, mint elragadtatásban vonagló Európa-imádat.”

Száz évvel korábban Széchenyi István hasonlóképpen vélekedett:

”A magyar népnek nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigilé sehol ki nem fejtett, sehol érettségre nem virult sajátságit...”
Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni s szeplőtelen mineműségében kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig még nem ismert alakokban kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés...” 

Kellenek azok a művelt magyar emberek, azok az értékes magyar művek és a célszerű magyar szervezetek ehhez a munkához. Azok pedig bizony most kutyául állnak. Békés Márton jól mondja, hogy „a kultúra minden”. Tényleg vissza kell foglalnunk a saját országunkat a test, a lélek és a szellem minden csatamezején. A csatamezőkön pedig illik haddal megjelenni. Nyertes csatákhoz pedig töméntelen kiképzett katonára is szükség van. Túlságosan „népies” a nemzetszemléletem. Az én véleményem szerint a magyar nemzethez hozzátartozik mindenki, aki a múltban előttünk élt, a jelenben itt van, és azok is, akik a jövőben meg fognak születni. Együtt alkotunk közösséget. Ha tesszük a dolgunkat abban az időben, amikor a Teremtő a számunkra kijelölt, akkor elvégzett munkánk jogán elődeink és mi is tagjai lehetünk a Karácsony Sándor-i értelemben megfogalmazott jővőbeli nemzetnek. Számomra nem ellentmondás, hogy bár a nemzet teljes valóságában még nem áll, de mi már tagjai vagyunk annak a közösségnek. A nemzetet pedig ezen állapot elérése érdekében nevelni kell, hogy a végén az „igazi személyiségek számának lassú szaporodásával” egyszer csak a Németh László által vágyott „minőség forradalma” bekövetkezhessen. A nagy magyar írók szerint már nem elegendőek az „írástudók”, hanem egyfajta új nemességre van szükség. Nem olyanokra, akiket a nemesség tudata kötelez, hanem olyanokra, akik elkötelezik magukat, és ezáltal válnak nemessé. Karácsony és Németh kortársa, a méltánytalanul elfeledett Dékány István filozófiai és szociológiai író a következőképpen nyilatkozik a társadalmi felelősségről:

 
„Meg kell azonban lenni az Egészen belül az arányosságnak is. Érintettük fennebb, minő fontos védekezni a «foltos látással» szemben. Most hangsúlyozzuk, hogy veszélyezteti a helyes szociológiai látást az eltorzított arányú látás is. Így született meg a gazdasági materializmus, az anarchikus individualizmus, a társadalmi biologizmus, a totalitárius etatizmus, a szindikalizmus, szocializmus stb.: mind a részt akarja egésszé felmagasztosítani.
 
Mi a társadalom egészét csak úgy kívánjuk szolgálni, hogy nem engedünk részleges kívánalmaknak, nézőpontoknak, akár érdektársaságoktól, akár helyi érdekek regionalizmusától, akár bármiféle külön célú csoporttól, vagy specialista elkülönülési vágyaktól erednek. Kétségtelen, a vázolt magasrendű feladatok megoldására elégtelen bárminő egyén, sőt bárminő tudományos társaság ereje. Ne feledjük azonban, hogy ma oly korban élünk, amely világszerte mutatja: a társadalmi lelkiismeret felébredt, ébren van. És ha már felébredt és él ez az összeforrasztó s újjászervező erő, kell gondoskodni arról, hogy ne csapongjon vadvíz módjára, szétáradva, össze-visszasodródva, hanem mint alkotó erő végezhesse munkáját.
 
Az a szociológus, aki az egészet tartja szeme előtt, s ezért érez felelősséget, tartó oszlopa egy összhangzó világnézetnek. Ma tartó oszlopa egy európai kultúrának is. Ma ezt, sajnos, külön kell hangsúlyoznunk, midőn nemcsak egyes nemzetek, minő a spanyol nemzet, szakadtak szét, hanem szétszakadóban van az a kulturális és erkölcsi értelemben vett Európa is, amely egy kétévezredes keresztény civilizáció eredményeként él, s amelyet elvtelen, pillanatnyi káosz zsákmányául odadobni nem szabad.
 
Vigyáznunk kell, itt veszélyesebb a társadalmi eltorzulások hatása, mint bárhol másutt. Nemzetünknek megvolt és megvan a maga arányos, kijegecesedett, történeti életperspektívája. Tudjuk, hogy egészséges élet itt csak úgy lehet, ha mindenkit közösen – tüzes áramként – hat át a közös társadalmi felelősség érzése.”
 
Ha a nemzetnevelés gondolatát, a minőség forradalmának elveit és a társadalom egészének szolgálatával kapcsolatos szociológiai érvelést a szemünk előtt tartjuk, akkor nagyon tudatosan kell szervezni ezt a nemzetet „összeforrasztó s újjászervező erőt”, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy „ne csapongjon vadvíz módjára, szétáradva, össze-visszasodródva, hanem mint alkotó erő végezhesse munkáját”.

Bármily hihetetlennek tűnik is, a társadalom „újraszervezése” kapcsán a politikának is van dolga, és még az adott politikai berendezkedés vagy egy alaposan átgondolt választási törvény is segítheti ezeket a folyamatokat. A pártpolitika eddigi egyik legnagyobb „eredménye”, hogy elidegenítette az embereket a politikától. Az a „beszorított helyzet”, amiben ma egy átlagos választópolgár a mindennapjait éli, nem teszi lehetővé az egyén és a közösségek demokratikus fejlődését. A fejlődéshez „társadalmi gyakorlóterekre” van szükség, ahol az egyének és a közösségek elsajátíthatják az érdekképviselet és az érdekvédelem legfontosabb ismereteit. Ezen ismeretek egy részét jártasságszintre emelik, egy részét készségszinten művelik annak érdekében, hogy a társadalom megújításához szükséges képességeik kifejlődjenek. A választópolgárok „közéleti képességeinek” csak egy része származik az adottságaikból, döntő részüket tanulással, a környezeti hatásokhoz történő alkalmazkodás során fejlesztik ki. Ha az egyén és a közösség sok ilyen képességet halmoz fel, akkor válik tehetségessé. A képességek fejlődése pedig komoly személyiségfejlődést eredményez. Mindez azt jelenti, hogy ha fejlettebb, emberibb társadalmat szeretnénk felépíteni, akkor növelnünk kell azon emberek számát, akik egyre inkább „szakértői” lesznek a saját közösségük ügyeinek. Az „emberibb” társadalom úgy jön létre, hogy több ember van benne.

A mai demokráciák fejletlenek. A demokrácia kritikusai nemhiába ostorozzák a jelenlegi rendszereket. A mai emberek döntő többsége a valóságban nincs jelen a politikai rendszerben. A hazug narratívákon és pártpropagandákon csak a „politész” műhelyek számának növelésével lehet úrrá lenni.

Általában úgy gondolunk a politikára, mint a hatalomért folytatott küzdelemre, ezért azok az emberek, akik idegenkednek az ilyen jellegű küzdelemtől, azok bizonyos távolságot próbálnak tartani ettől a társadalmi jelenségtől. A politika azonban szoros értelemben vett közéletet jelent. Ez a köz élete. Aki a közösség tagja, valamilyen módon részt kell benne vennie. Nemcsak a hatalomért folytatott küzdelem van jelen ebben a folyamatban, hanem mint a politika (a köz-életének) egyéb színtereinek eseményei is. A tevékeny politika valójában érdekek harca a közéletben, amelynek csak egy része a közhatalomból való részesedésre, egy jelentősebb eleme a közhatalom döntéseinek befolyásolására való igyekezet kellene, hogy legyen. Ehhez pedig nem kell „pártokráciában” gondolkodni. A pártokrácia kifejezést először Giuseppe Maranini olasz jogászprofesszor használta, 1949-ben. Az olyan politikai rendszerekkel kapcsolatban használta ezt a szót, ahol a választópolgárok túlnyomó többsége a választáson a politikai hatalmat átruházza valamelyik pártra, illetve annak képviselőjére, és a parlamentben a pártok fogadják el a saját maguk által hozott törvényeket. A mai leegyszerűsített demokratikus térben elvek, érdekek helyett csak a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló technikákra összpontosítanak, ami azt okozza, hogy a legtöbb ember a tétlenség helyzetébe szorul. A tétlen politikai szereplő pedig úgy gondolkodik, hogy ő mint a közösség egyszerű tagja nem tehet mást, mint hogy elfogadja a közhatalom döntéseit. Azért teszi ezt, mivel elhitették vele, hogy nem tudja ezeket a döntéseket befolyásolni. Ez egy veszélyes, antidemokratikus helyzetet teremt, mert a tömegek távolmaradása miatt és a közéleti műhelyek hálózatának hiánya következtében az nyeri a választásokat, aki képes birtokolni és működtetni a leghatékonyabb manipulációs gépezetet, a médiát.

Szó szerint idiótát csináltak belőlünk. Az ókori Görögországban így nevezték ugyanis azokat a görög polgárokat, akik – nemtörődömségből vagy szándékosan – kivonták magukat a közügyekből, azaz nem vettek részt aktívan a demokratikus városállam életében.

Arisztotelész egyik híres megállapítása szerint az ember valójában zoon politikon, azaz városállamalkotó állat, vagy némileg hétköznapibban fogalmazva közösségi lény, és ez a közösség pedig legelsősorban a városállamot, azaz a poliszt jelentette, amelynek teljes jogú, szabad polgárait politészeknek hívták. Abban az időben a politészeknek kötelező volt a politikailag fontos alkalmakon megjelenni. A távol maradókat pénzbüntetéssel sújtották, szóval anyagilag nem igazán érte meg idiótának lenni. Állítólag időnként az is megesett, hogy a népgyűlés alatt azt a feladatot adták a köztulajdonban lévő rabszolgáknak, hogy keressék meg az apolitikus politészeket, és húzzanak a ruhájukra vörös csíkot egy festékbe mártott kötéllel; így ugyanis könnyebb volt őket azonosítani. A kifejezést aztán a rómaiak is átvették (a latin idiota formában), habár náluk már nem elsősorban az apolitikus hozzáállásra vonatkozott, hanem úgy általában korlátolt, tájékozatlan, tanulatlan személyekre. Manapság, ha valakit idiótának nevezünk, akkor azon többnyire csupán annyit értünk, hogy az illető egy idegesítő hülye. És vajon tényleg idióta az (mármint a szó mindenféle értelmében), aki nem vesz részt a közügyekben? A legjelentősebb athéni filozófus, egyúttal a demokrácia egyik nagy kritikusa, Platón azt írja az Államban, hogy ha valaki nem akar uralkodni, annak a legnagyobb büntetés, ha gonoszok uralkodnak rajta – vagyis ha ilyen-olyan okokból nem vagyunk hajlandóak kezünkbe venni a sorsunkat – vagy a közösség sorsát –, akkor végül fejünkre nőnek a gonoszok. A gonoszok pedig felprédálják erőforrásainkat, és hasztalanná teszik életidőnket, miközben mi tétlenül szemléljük mindezt. Ez pedig tényleg nagy idiótaság lenne.

Ahhoz azonban, hogy a pártokrácia által kedvelt idióták helyett polióták legyünk, fel kell szabadítani azokat a tereket, ahol pl. egy modern, a képviseleti, a részvételi és a közvetlen demokrácia elemeire épülő új politikai rendszer alapjait rakhatjuk le.

A képviseleti demokrácia működését elősegíti a képviselő-testület által évente legalább egyszer megtartott közmeghallgatás, amelyen az állampolgárok és a helyben érdekelt szervezetek képviselői közérdekű kérdést és javaslatot tehetnek; továbbá a szintén a helyi önkormányzatokhoz fűződő lakossági fórumok, amelyek a lakosság, a civil szervezetek közvetlen tájékoztatását, a fontosabb döntések előkészítésébe való bevonását szolgálják. A direkt vagy közvetlen részvételen alapuló demokráciában a közösség minden tagja személyesen részt vehet a közügyek közvetlen eldöntésében. Ennek gyakorlásához szükséges egy népgyűlés (egy kis létszámú tevékeny közösség), vagy a nép. A részvételi (participációs) demokrácia a demokrácia, vagyis a nép közügyekben való részvételének egy olyan megoldása, amikor a választásra jogosultak az eldöntendő ügyekben közvetlenül tudnak véleményt nyilvánítani, illetve részt venni a döntésekben a népszavazás intézménye által. A lakosság kifejtheti álláspontját az adott kérdésekben a döntéshozók által készíttetett kérdőíveken, vagy közvélemény-kutatásban. A választott képviselők és az önkormányzati intézmények számára lehetővé teszi a lakosság elvárásainak, kívánságainak jobb megismerését, például lakossági fórumokon. Az egyik hatalmi fék és ellensúly szerepét a népszavazás intézménye látja el. Ehhez azonban meg kell nyitni három nagyon fontos „közéleti gyakorlóteret”. Ezek a terek egy része „kamarákon belüli”, egy részük pedig „kamarákon kívüli” tevékenységekről szól.

A civil szervezeti tér a kultúra és a politikai kultúra egyik legfontosabb gyakorlóterepe kellene hogy legyen. Az egyének és közösségek itt gyakorolják be a legelemibb demokratikus szabályokat. Megtanulnak szerveződni, célokat meghatározni, folyamatokat kezelni, érdekérvényesítési eszközöket alkalmazni. Szervezettsége az adott társadalom fejlettségének legfontosabb fokmérője. Ezt a teret nem szabad „idegen szereplőknek” kiszolgáltatni. A magyar társadalomnak meg kell tisztítania a civil szervezeti teret a pártok által szervezett, pártérdekeket képviselő, a civil közösségekre szánt költségvetési és pályázati pénzek pártok irányába történő becsatornázására létrehozott „ál-civil” csoportosulásoktól. Ugyanígy megengedhetetlen, hogy ezt a teret olyan külföldről finanszírozott csoportok foglalják el, akik piaci szereplők, vagy külföldi politikai csoportok lobbytevékenysége kapcsán, egyfajta hibrid-hadviselési zónának tekintik ezt a terepet. Ennek a térnek az elfoglalása az első lépés. Ha ez nem sikerül, akkor esélyünk sincs arra, hogy a kamarákon belüli terekben is megjelenjenek a politész műhelyek eredményei. Egy kétkamarás rendszer esetén, az alsóházi pártpolitikai vetélkedést társadalmilag kiegyensúlyozottá teheti egy, a civil szervezetek, a szakmai szervezetek, vallási felekezetek tagjaiból összeállított felsőház. A rendszerváltoztatás hajnalán már volt ilyen irányú elképzelés, és az elmúlt évtizedekben több parlamenti párt is felvetette ennek lehetőségét. A kétkamarás rendszer biztosíthatja, hogy a magyar társadalom valódi szerkezete jelenjen meg a politikai érdekérvényesítés során. Javíthatja a politész szerveződések erejét, ha eltörlésre kerülne a parlamentbe való jutás „Fünf-Prozent-Hürde”-je. A magasan tartott bejutási küszöb (5-10%-os) sok országban képes volt ugyan szavatolni egy stabil kormányzati hátteret adó parlament megválasztását, ám ha az ország politikai megrázkódtatások sorát szenvedte el, akkor a parlamenten kívül rekedt politikai erők radikalizálódása sokszor elkerülhetetlen volt. Az 1945-ös választási törvényben még 14 000 szavazatért járt egy képviselői mandátum. Ma kb. ötmillió magyar megy el szavazni a parlamenti választásokra. A magyar országgyűlés 199 főt számlál, ebből kb. 92 fő listán kerül be. A szavazópolgárok száma alapján úgy gondolom, hogy egy kb. 100-150 000 fős politikai közösségnek joga van a parlamenti képviseletre. A bejutási küszöb 2-3%-ra csökkentésével nemcsak a kisebb szerveződéseknek nyílna tér, hanem lehetőséget biztosítanánk a parlamenti tér folyamatos frissítésére is.

folytatása következik