Vukics Ferenc: Prokrusztész ágya – a magyar iskolarendszer csapdája

Prokrusztész a görög mitológia hírhedt alakja volt. A Polüpémónként is ismert híres rabló Poszeidón fia volt, és az Athénből Elefszínába vezető úton szedte áldozatait. Úgy rabolta ki a háza előtt elhaladó utasokat, hogy behívta és ágyába fektette őket. Ha áldozata nagy termetű volt és kilógott az ágyból, akkor annyit vágott le belőle, hogy éppen beleférjen. Ha alacsony volt, akkor pedig addig nyújtotta, míg az ággyal azonos hosszúságú nem lett. Soha senki sem volt elég szerencsés hosszúságú, mivel titokban két ágya volt. Prokrusztészt Theszeusz győzte le és a saját módszerével ölte meg: levágott belőle, hogy beférjen az ágyába. Az attikai rabló története kiváló tükre uniformizálni akaró emberi törekvéseinknek.

A Teremtő valamilyen általunk megmagyarázhatatlan oknál fogva különbözőnek és egyedinek alkotott meg bennünket. Ennek az egyediségnek azonban semmi köze a ma oly divatos „sokszínűség-elméleteknek”. Itt a „légy, aki vagy!” felkiáltással valami meghatározhatatlan énkép mellett sorakoznak fel,

a Teremtés rendje szerint pedig az ember meghatározott küldetéssel érkezik a Földre, és egész élete és személyiségfejlődése azt célozza meg, hogy teljesítse a „légy aki lehetnél, cselekedd azt, ami miatt erre a világra küldtek!” felszólítás követelményeit.

Az elmúlt 70 évben olyan társadalmi rendszereket kényszerítettek hazánkra, ahol a nemzet tagjai, társadalmi szervezetei egymás Prokrusztészévé váltak. Ki-ki a saját elképzeléséhez próbálja igazítani hozzátartozóját, munkatársát, tanítványát. A szervezetek mindenhol arra törekszenek, hogy megtalálják a sohasem létezett átlagembert (akire mindenki hivatkozhat), de a valóság az, hogy hazánkban az átlagembert gazdaságilag megjeleníteni kívánó középosztály sem létezik.

A világban egyre nagyobb erők mozdulnak meg annak érdekében, hogy felszámolják az államokat (főként a nemzetállamokat). A neoliberális kurzus piaci fundamentalizmusa leginkább az „államtalanítás gyakorlatában” teljesedik ki. Zajlik az emberi faj biológiai destrukciója, a közösségektől elszakadt óriáscégek pedig egyszerre „termelik” ezt az új világot és ennek a világnak a magyarázatát is. Bárki, aki harcba száll ezekkel a folyamatokkal, annak tisztában kell lennie azzal az egyszerű elvvel, hogy

a Teremtő humánerőforrás-gazdálkodásának alapvető szabályai nélkül nehéz lesz bármiféle közösséget megújítani vagy újratermelni.

Átmeneti korban vagyunk. Az emberi társadalom egyik fontos változása a mi életünkben fog bekövetkezni. A jövőben a tudás fogja leginkább meghatározni egy ember értékét. Sokszor hallhattuk szüleinktől és nagyszüleinktől, hogy: „Amit egyszer megtanultál, azt soha senki nem veheti el tőled!” Az elődök intelmei a közeljövőben egyre inkább igazakká válnak.

A modern közgazdaságtan szerint a tudás részben magán-, részben közvagyon, olyan társadalmi tőke, amely társadalmi, kulturális és technikai feltételek függvényében alakul ki és gyarapszik. A megfelelő tudástőkével rendelkező személy könnyebben fog boldogulni a munkavégzés, a társadalmi kapcsolatok kiépítése és a közéletben való érdekérvényesítés során. Mindez pedig nagy hatást gyakorol életünk minőségére, életvezetésünk és közösségi életünk sikerére.

Az ipari és a poszt-ipari társadalom átalakult információs társadalommá. Ennek talaján megkezdődött a tudás alapú társadalom (tudástársadalom) és a tudásgazdaság kiépítése. Az információ-alapú gazdaság és információs rendszer világszerte hálózatba szervezi a társadalom egyes rétegeit, ezáltal az új, dinamikus rendszerben új csomópontokat emel ki, közben elveti azokat a társadalmi szegmenseket, amelyek kevéssé eredményesek az információ termelésében és kereskedelmében. Azok az államok, amelyek idejében nem értik meg ennek a folyamatnak a fontosságát, szinte biztosan felszámolásra kerülnek a közeljövőben.

A hálózatba szervezett társadalom új típusú gazdasági-társadalmi és tudáspiacot, sőt a hálózatokra alapozott gazdaság- és társadalomszerkezetet hoz létre. A társadalom szerkezetét és működését a tudásáramlás, a tudáselosztás, valamint a tudásfeldolgozás és a tudásalkalmazás határozza meg.

A tudástársadalom a tudás megszerzése alapján rétegződik, az egyenlőtlenségek a tudás birtoklása vagy nem birtoklása mentén jönnek létre.

Ha a magyarországi pedagógiai gyakorlat tovább folyik a jelenlegi medrében, akkor még a lehetőségét is elveszítjük annak, hogy megakadályozzuk a Magyar Állam megszűnését. A megszűnés pillanata még a lehetőségét is elveszi annak, hogy ennek a közösségnek a tagjai egyszer valóban meg tudják határozni önmagukat és ebből kiindulva képesek legyenek vezetni ezt a közösséget.

A korábbi társadalmak „befejezett” tudásban gondolkodtak, ma azonban a tudás már nem cél, hanem eszköz a társadalmi részvételhez.

Az eredményes társadalmi léthez, a sikerességhez változatlanul szükség van a tárgyi tudásra, a tények ismeretére, ezért nem hanyagolható el a memória szerepe, fejlesztése. A tárgyi tudáson kívül azonban már nélkülözhetetlen a kreativitás, a képzelőerő, a rugalmasság és a kompetencia (hozzáértés) is.

Minden olyan állam, amelyik komolyan veszi a körülötte zajló változásokat kiemelt szerepet szán a humánerőforrás fejlesztésnek és nem elszenvedni, hanem menedzselni akarja ezeket a folyamatokat.

Ehhez viszont el kell vetni az „átlagemberre” épülő gondolkodást.

Az iskolába lépő hatévesek jelentős hányada értelmi fejlettségük szerint 4-5 évnyivel különbözik egymástól. Ez azt jelenti, hogy az azonos évjárathoz tartozó kevésbé fejlett gyerekeknek 2,5 plusz évre lenne szükségük ahhoz, hogy évjáratuk átlagát, és öt plusz évre, hogy a legfejlettebbek szintjét elérjék. A naptári életkor szerint évfolyamokba soroló hagyományos iskola 16 éves korig pedig a duplájára növeli a hatévesek fejlettségbeli különbségeit.

A fejlettségi különbségek okai is jól ismertek: a tanulás különböző öröklött adottságai, az érési fáziskülönbségek, a spontán szocializáció, a spontán cselekvő, verbális tanulás szociálpszichológiai közegeinek szélsőséges különbségei, valamint a hagyományos közoktatás különbségnövelő hatásrendszere.

A kutatások már régen bebizonyították, hogy a heterogén osztályok és a homogenizált osztályok eredményességének összevont átlagát tekintve nincsen szignifikáns különbség Ezzel szemben a „tehetségesebbek”, a fejlettebbek osztályaiban jobban fejlődnek a tanulók, a kevésbé tehetséges, kevésbé fejlett tanulók osztályaiba járók viszont még jobban lemaradnak.

Vagyis a homogén osztályok, iskolák jobban növelik a különbségeket, mint a heterogén osztályok, iskolák (ezt rengeteg kutatási eredmény, újabban a PISA felmérések/elemzések is egy-értelműen bizonyítják).

Az egyértelmű kutatási eredmények ellenére a világon csaknem mindenütt nyíltan, burkoltan vagy megtűrten sokféle formában működik a fejlettség szerinti szétválogatás. A heterogén osztályokon belüli szélsőséges fejlődési különbségek ugyanis nem teszik lehetővé az oktatás szükséges színvonalú eredményességét. Ezért a szétválogatás valamilyen formában újból és újból megjelenik. Ne feledjük, hogy az eredményesség országos átlagát tekintve a homogén osztályok/rendszerek nem előnyösebbek a heterogén osztályoknál, rendszereknél, viszont jobban növelik a fejlődési különbségeket.

Már régen fölmerült az a gondolat, hogy a probléma mélyebben fekvő oka abban van: a kevéssé fejlett, nehezebben tanuló gyerekeknek lényegesen több időre lenne szükségük, mint a többieknek. A közoktatási rendszer viszont minden gyerek számára azonos mennyiségű tanévet, hónapot, tanórát, vagyis az idő Prokrusztész-ágyát rendeli.

Mivel a fejlődési, az „előfeltétel-tudásbeli” különbség években mérhető, a probléma semmiféle tüneti kezeléssel nem oldható meg: Sem homogén, sem heterogén osztályokkal, sem szegregációval, sem integrációval, sem szabad, sem merítési körzethez kötött iskolaválasztással, sem felvételi szelekcióval, sem nélküle. A korrepetálás, a differenciált oktatás, a felzárkóztatás és sok más különbségkezelő eljárás nem haszontalan, de általuk az években mérhető szélsőséges fejlődési fáziskülönbségeket nem lehet eredményesen kezelni.

Csak a közoktatási rendszer Prokrusztész-ágyának felszámolásával remélhető változás. Az években mérhető különbségek csak években mérhető plusz idővel válhatnának eredményesen kezelhetővé.

Az Európai Unió és Magyarország oktatáspolitikájában a tudásalapú társadalom valójában egy olyan új társadalmi rendszer képét vetíti előre, amelyben az innovatív tanulás az információt tudássá, a tudást cselekvéssé alakítja át. Az információs társadalomnak a tudástársadalom modell a jövőképe, ami potenciálisan új minőségű, nem információ, hanem tudásközpontú és hálózati jellegű.

Az ipari-posztipari gazdaságot és a pénzgazdaságot a tudásalapú gazdaság (tudásgazdaság) váltja fel. A tudásalapú gazdaságban a gazdasági növekedés és a termelékenység legfontosabb mozgató ereje a tudás, amely elsősorban a technológiában, s az emberi lényben mint szellemi tőke testesül meg. Ez a gazdasági forma változatlanul piacgazdaság, s a legjelentősebb koordinációs tényező a tudáspiac. A tudásalapú gazdaságban a jólét, a teljesítmény és a foglalkoztatottság növekedését a tudásintenzitás és a magas technológia dinamikus fejlődése határozza meg.

A posztipari gazdasági modell változásának első lépcsője: a modern gazdaság saját közegéből kilépve a gazdasági alrendszer részévé teszi a nem gazdasági alrendszereket (oktatást, egészségügyet, hadsereget, társadalmat stb.). A változás második lépcsője: a tudástermelés kilépve saját közegéből elfoglalja a szinte mindenre kiterjedt gazdaságot, amelyet most már a tudáspiac irányít.

A közoktatási rendszer Prokrusztész-ágyának felszámolása nélkül a magyar gyermekek ennek az új világnak a vesztesei lesznek. Az iskolának (közoktatás, felsőoktatás, felnőttképzés) tudomásul kell vennie a különbségeket, és olyan praktikus ismereteket kell nyújtania, és olyan képességeket kell fejlesztenie, amelyek a kilépők boldogulási esélyeit növelik.

A tanítás-tanulás hatékonyabbá tételéhez szükséges a módszertani kultúra megújítása, fejlesztése is. Ennek egyik lehetséges módja az oktatás konstruktivista felfogása, melyben a hagyományos módszereket alkalmazó tanár helyébe a tanácsadó, irányító, ösztönző, együttműködő, a tanulási folyamatot segítő pedagógus lép. Ebben a rendszerben kívánatos a tanulói, hallgatói részvétel és öntevékenység fokozása, az önszerveződésen is alapuló csoportos tanulói tevékenység és együttműködés előnyben részesítése, s az önértékelés képességének kialakítása.