Vukics Ferenc: Téveszméink a közösségről. Aki erőlködik, az verejtékezik is

Lassan három évtizedes tapasztalattal rendelkezem a közösségépítés terén. Úgy gondolom, hogy a magyar társadalom nem kerülheti el, hogy a sikeres jövő érdekében megszerezze azokat a sokszor keserű és sokszor felemelő hatású tapasztalatokat, amelyeket az emberi közösségek építése közben kapunk. Volt rá több ezer évünk, hogy megtanuljuk a leckét: áldozat nélkül nincs siker, halál nélkül nincs feltámadás, nagypéntek nélkül nincs húsvét.

Áldozatot hozó, tanulni akaró emberek nélkül pedig nincsenek közösségek és nincsen magyar nemzet sem.

Sokszor találkoztam azzal a jelenséggel, mikor egy közösség épülésének kezdeti szakaszában egyes emberek azzal hitegették magukat, hogy az az adott pillanat (amiben éppen akkor éltek) valamiféle kegyelmi állapot, ami ha elromlik, akkor mindennek vége. Ekkor jöttek azok a mondatok, hogy minden akkor romlott el, amikor ez meg ez történt. Néha csak egyedül voltam, aki tudta, hogy a pillanatra való hivatkozásuk valójában az életbe vetett hit veresége. Az az ember, aki tudja, hogy egy folyamat része (főleg annak tudatában, hogy ez a folyamat már a születése előtt elkezdődött és a halála után is tartani fog), a pillanatot csak átmeneti állapotnak, megoldandó helyzetnek fogja tartani.

Ezek a kétkedők a közösségi működést valamiféle paradicsomi helyzetnek képzelték el, minden vitát, minden változást tragédiaként, megsemmisítő vereségként fogtak fel.

Azzal próbáltam felkészíteni őket a jövőre, hogy nem most vagyunk jó szövetségesek (amikor ilyen szépen egymásra találtunk és a kezdetekben egymásra hangolódunk), hanem akkor, amikor először igazán összeveszünk és utána meg tudunk békélni. Az előrejelzést felesleges fenyegetésként élték meg, mert a pillanatban elmerülve lehetetlennek tartották, hogy a személyiség és közösségfejlődés természetes velejárója lenne egy, a most számukra testi, lelki, szellemi kényelmet nyújtó állapot meghaladása.

Helyre kell raknunk a szociológiai (szocio-pszichológiai, társas lélektani) alapokat. Az ember társas lény. Bármennyire is nehéz elképzelnünk, de génjeinkben (a Teremtés által adott módon van jelen) van rendszerszervező, közösségalkotó tevékenységünk. Ezt a képességünket már a nyelv kialakulása előtt hasznosítottuk, és valójában ennek köszönhetjük minden sikerünket is. Az ember, eltérően az állattól, képes valódi közösségeket létrehozni, míg az állatoknál csak egymással versengő egyedek csoportjait találjuk.

A fejlettebb állati közösségekben a versengés egy adott időszak alatt lezajlik, és viszonylag gyorsan kialakul a csoporthierarchia, ami elősegíti a csoport tagjainak túlélését, amikor az erőforrások elosztására (zsákmány, élelem, szaporodásra alkalmas egyed) kerül sor.

A természetes, szakrális emberi közösségekben még inkább minimalizálódik az egyének közötti verseny. Ha szükséges, az ember még életét is áldozza a közösségért.

Az ember nagy fejlődésének találmánya a közösség, amely valójában a legfontosabb ismertető jegyévé is vált. A közösség tesz bennünket emberré.

Az ősi közösségek viszonylag kis létszámúak voltak (40-150 fő), és meglehetősen távol éltek egymástól. Ezeket a közösséget az ember veleszületett rendszerszervező képessége hozta létre és működtette több tízezer éven át.

Nézzük meg, hogy az organikus módon létrejött közösségeknek (a valódi emberi társadalmaknak, az emberként működő embereknek) melyek is a legfontosabb ismertetőjegyei.

Szeretjük a közös akciókat, a közös konstrukciókat, és közösek a hiedelmeink. Ha ez a három elem létrejön, akkor nagyon rövid időn belül megjelenik a közösségek negyedik építőeleme: a hűség.

Közös akciók szintje:

Az ember képessé válik arra, hogy a csoportjához tartozókkal közös akciókban, magasrendű kiegészítő kooperációban vegyen részt abban a keretben, amelyet a kulturális eszmék meghatároznak.

A közös konstrukciók szintje:

A kulturális eszmék és a kulturálisan vezérelt akciók folyamatosan közös konstrukciókat hoznak létre a nyelvi, a gondolati, a szociális és az anyagi világban. Az egyén részese lehet a döntéseknek. Beleszólása lehet a saját és a közösség életébe. Lehet, hogy a végén nem az ő véleménye érvényesül, de lehetősége volt formálni a közösen megalkotott konstrukciót.

A korai közösségek egalitáriánusok voltak, a közösség valamennyi felnőtt tagja részt vett a döntésekben. A közös döntésekkel megjelent a közösség iránti felelősség is, amely többé-kevésbé egyenlően oszlott meg a közösség tagjai között. A döntések fontosak voltak: maradjunk, ahol éppen vagyunk vagy álljunk odébb? – remélhetőleg egy jobb helyre. Idegenek vannak a közelben: támadjunk, esetleg egyezkedjünk velük, vagy szépen csendben tűnjünk el? Melyik területre menjenek holnap a vadászok? Mit csináljunk beteg társunkkal?

A közös hiedelmek szintje:

Az emberi csoportokban közös hiedelmek alakulnak ki. Az ember az identitását kifejező kultúra elfogadja, kívánja, hiszi a csoport kulturális eszméit, mítoszait, vallását, ideológiáját. A modern tudományok által felállított elméletek is ugyanolyan hiedelmek, mint a vallási meggyőződés elemei. Amikor pedig a tudományos módszerekkel felismerik, hogy a korábbi tudományos állítást le kell cserélni egy másikkal, akkor nem történik más, mit a tudományos hiedelmet hozzáigazítják az éppen létező gyakorlathoz, az éppen meglévő tapasztalati szinthez. Minden, amit ma tudunk, az hiedelem. A komplex hiedelem-konstrukciók alkotják a társadalmat és a kultúrát. Ide tartozik a politika is.

A hűség szintje:

Az ember szoros érzelmi kötődést alakít ki a csoportjával, és az állatoktól eltérően, a csoport érdekében az egyéni és genetikai érdekeivel esetleg szöges ellentétben álló magatartásra is hajlandó, azaz képes akár önfeláldozásra is.

Az olyan mesterséges kulturális rendszerek, amelyekben ez a négy négy rendszerszervező tulajdonság valamelyike nem nyilvánulhat meg akadály nélkül, valójában működésképtelenek.

Az absztrahálás közösségi következménye

A csoportban élő állatok viszonyait egyértelműen az egyes egyedekhez fűződő kapcsolatuk határozza meg. Eddigi ismereteink szerint az állati elme képtelen a csoportot úgy elképzelni, mint valamilyen, a konkrét tagjaitól független entitást. Nos, az emberi elme absztrakciós képessége éppen ezt teszi lehetővé. Az ember számára a csoport önálló, absztrakt létezőként jelenik meg, mint tőle látszólag független szociális konstrukció. Az emberi motivációs rendszerek új tulajdonsága az a feltétlen lojalitás és hűség, amely a csoporthoz tökéletesen szocializálódott tagokban kialakul. Gyakran előfordul, hogy az ember saját hátrányára nyújt jelentős segítséget csoportja tagjainak, ha ez szükséges, az életét is feláldozza csoportjáért: csupa olyan tulajdonság, amely az állatvilágban nagyrészt ismeretlen. Az állatoknál a szülők segíthetik utódaikat, a hímek készek megvédeni nőstényeiket, de ez jól kiszámítható individuális genetikai érdekek szolgálatában áll, és meglehetősen korlátozott. Az ember absztrakt létezőként fogja fel a jelent, a múltat és a jövőt. Képes felfogni, hogy az éppen élő egyedek sorsától független módon létezett és a fog létezni ez a közösség.

A valódi közösségi működés átnyúlik az időn, ezért a feltétlen lojalitás és hűség nemcsak a jelenben élő tagokkal szemben nyilvánul meg, hanem az előttünk élőkkel és az utánunk következőkkel kapcsolatban is.

A felmérések szerint a ma élő archaikus társadalmak tagjai idejük legnagyobb részét beszélgetéssel töltik. A beszélgetés az organikus közösségnek mint magasabbrendű egységnek tulajdonképpen a gondolkodási folyamata, ebből alakul ki a csoport tevékenysége, mindennapi gyakorlata, hiedelmei, közös konstrukciói.

Modernitásunk fő problémája

A modern társadalmak is az ember rendszerszervező képességén alapulnak, de komplexitásuk sérült. A valódi közösségek már ritkák, a család is felbomlóban van. Az évezredeken keresztül néhány milliós emberi populáció közösségi fejlődése egyszerűen képtelen volt követni azt a hirtelen gyarapodást, ami a mai világot jellemzi. Évezredek kellettek, hogy a kisebb növekedések következményeinek megfelelően alakítsák, formálják a társadalom szerkezetét. A túl gyors változás komoly sérülést okoz a szerves tanulási láncban.

Magam is tapasztaltam a Baranta és a Magyarok Szövetsége szervezése során, hogy a gyors gyarapodásnak nagy ára van. A seregben sem lehet egy tizedesből egyből ezredes kreálni, mert továbbra is az egyszerűtől a bonyolult irányába kell tartanunk egy személyiségfejlődés során. Ha idő előtt túlterhelek egy fiatal személyiséget, az idő előtt el fog bukni.

Ma a legkülönbözőbb társadalmi képződmények képzelik magukat közösségnek. Munkahelyi, vallási, civil csoportok, sokféle egymás melletti vagy egymásba fészkesen illeszkedő társulás tagjai vagyunk, amelyekben ritkán jelenik meg a közös akciók, közös hiedelmek, közös konstrukciók együttes öröme. Nagyon béna, virtuális közösségek ezek; bár valamennyire még működnek, de egyre inkább leszűkül a közösség fogalma a saját személyünkre.

A mi érdekeink a fontosak, s a legtöbbször mi döntünk a saját érdekünkben, a saját felelősségünkre. Egyszemélyes közösségként éljük életünket. A hagyományt pedig lenézzük, vagy legfeljebb mint érdekes múzeumi tárgyat forgatjuk.

Az értékvesztés miatt kialakult korlátok nélküli technológiai fejlődés a kultúra rendszerét nem a stabilis, zárt állapot felé tereli, hanem kiszámíthatatlan, jósolhatatlan nyitott állapotba, amelyről nem lehet tudni, melyik pillanatban borul fel, mikor hoz létre vissza nem fordítható változásokat. Mikor szünteti meg a rendszer létezéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételeket.

A nagy tömeg persze sokféle ellentmondás forrása. A kis közösség minden tagját személyesen ismerjük, mindennapi tapasztalataink vannak arról, hogy hogyan működnek a közös akciókban, milyen a véleményük a közös hiedelmekről, és ugyancsak tevékenyen beleszólhatunk a kis közösség szociális szerveződésébe.

Az emberi szocializáció akkor tökéletes, akkor épít fel harmonikus személyiséget, ha a gyermeket kétely nélküli, kiegyensúlyozott világ veszi körül. Ez volt a helyzet a csoporttársadalomban. A csoportkultúra védőburkában élő embernek nem kellett fontolgatnia a jó és a rossz megkülönböztetését, nem kényszerült egyéni döntésre és nem volt egyéni felelőssége. A döntéskényszer hiánya nemcsak az eszmékre vonatkozott, hanem magára a csoporthoz tartozásra is. A tökéletesen szocializált ember nem kívánja elhagyni csoportját, és nem tud beilleszkedni egy másikba. A tökéletlenül szocializált egyén viszont állandóan keresi a saját csoportját.

A nagy tömegtársadalmak kialakulása ezt az idilli állapotot megszüntette, de a rendszerszervező képességünk továbbra is intenzíven működik, noha nagy létszámú csoportjaink legtöbbször a közös akció-közös hiedelem-közös szociális konstrukció hármasának csak egy-egy soványka elemét nyújtják.

Sokféle csoport tagjai vagyunk – család, munkahely, iskola, pártok, klubok, civil szervezetek szeretnék, ha hűségesek lennénk hozzájuk. Igyekszünk is, de hűségünk a rendszerszervező hármas intenzitásának függvénye, és valódi, tartós hűség ritkán alakul ki.

Sok egymást nem ismerő embert persze nagyon nehéz közös akciókkal, közös hiedelmekkel, közös szociális konstrukciókkal kielégítően ellátni, mert minél nagyobb a létszám, annál lazább a kötődés.

A csoporthoz kötődés, illetve a saját csoport felismerése két különböző folyamat. A csoportfelismerésnek régen nem sok szerepe volt az ember életében. A csoporttársadalom tagja, ha elvesztette csoportját, maga is elpusztult, választási lehetősége nem volt.

A csoporthoz fűződő biológiai kötődéseink oly erősek, hogy azokat minden körülmények között ki kell elégítenünk a csoporthoz kötődés elképzelésével. Kötődnünk kell valamilyen létező vagy elképzelt csoporthoz, vagy akár egy társadalmi manipulációval elképzeltetett pszeudocsoporthoz.

Álközösségek, amelyek megtévesztenek bennünket

Az ember csoportszervező tulajdonságai biológiai természetűek, és ugyanúgy, mint az alapvető élettani igények, folyamatosan kielégülésre törekszenek. A modern társadalmakban ezért szerveződik számtalan és igen különféle csoport. Minthogy a szocializáció nem természetes módon történik, ezekhez a csoportokhoz egészen gyenge a kötődésünk, amit a csoportok folyamatos felbomlása is mutat. A kötődés gyengeségét a modern ember azzal igyekszik ellensúlyozni, hogy egyidejűleg sok csoport tagja lesz, térben és időben elválasztva sokféleképpen próbálja meg kielégíteni csoportigényét.

A megapopulációban az individualizmus által kialakított biológiai szükséglet kielégítésére a technika számtalan álmegoldást is kínál. A média egyik funkciója, hogy folyamatosan prezentáljon pszeudocsoportokat, amelyek kielégítik azt a biológiai igényünket, hogy egy jól ismert csoport tagjai legyünk. Az Facebook, Twitter, Snapchat, az Instagram, aTikTok, a szappanoperák szereplői ilyen pszeudocsoportok, de a híradókban látható nemzetközi személyiségek jól ismert csapata is az. Az embert mindig fölöttébb érdekelte csoportjának döntési folyamata, amelynek egykoron ő is aktív részese volt. A különböző elnökök, politikai vezetők pszeudocsoportja azt sugallja, hogy ott vagyunk a döntéshozók között. Ez egyben azt a látszatot is kelti, hogy a problémák jó kézben vannak, van megoldásuk, a kirakati döntéshozók valamiféle tudományos, prediktív modell alapján döntenek.

A mindennapi eseményekből viszont újra és újra kiderül, hogy a döntéshozók a társadalmi eseményeket napokra sem látják előre, nincsenek prediktív modelljeik, a jövő teljesen kiszámíthatatlan, pedig a környezetvédelmi, energiagazdálkodási és egyéb problémák elemzése azt mutatja, hogy sok évtizedre előre tekintő politikai döntésekre lenne szükség. A pszeudocsoportok iránti igényünk médiaszolgálata tetézi, mert elfedi a bajt.

A kvázi közösség

A kvázi jelentése: nem sok hiányzik ahhoz, hogy; mintegy; szinte; majdnem. Ezek a majdnem közösségek, ahol a valódi közösségekre jellemző négy építőelemből az egyik hiányzik. A kvázi közösségek létesítése gyakran a valódi közösségek megszervezésének egy előkészítő lépcsőfoka is lehet, amikor a négy elemből 1-1 elem a társadalom állapota miatt még nem elérhető érték.

Az érdekcsoport

Ezek elég szorosan szervezett csoportok, de csak addig működnek, amíg az érdek tart. Amint a közös érdek megszűnik, a személy továbbáll. Sajnos a modern párkapcsolatok, barátságok jelentős része is ilyen. Az emberi kapcsolatokat sokan egyfajta fogyasztási cikként értelmezik, és amint megunják, nem ad elegendő kielégülést, vagy társadalmi előnyt az éppen aktuális társ a számára, azonnal társat cserélnek. Modern időkben a politika nem más, mint az érdekcsoportok közötti vita, küzdelem a hatalomért, a javak újraosztásáért. Érdekcsoport számtalan létezik, párt kevés van, tehát a küzdelem része az is, hogy az érdekcsoportok megfelelő pártot találjanak, és a pártok kielégíthető érdekcsoportokat.

A csoport

Az azonos városban lakók, a hasonló sportágat játszók köre jellemzi leginkább ezt az egyszerű konglomerátumot. A legfőbb ismertető jegyük, hogy együttműködésük kimerül abban, hogy ugyanazokat a szabályokat tartják be.

Az egyszemélyes csoport

A megapopulációban élők természetes csoportjai a történelem folyamán nagyon gyorsan redukálódtak. A nemzetségből nagycsalád, a nagycsaládból „nukleáris” család lett (házas szülők és gyermekeik), és ma a magukat legfejlettebbnek tekintő államok polgáraik individuális, személyes autonómiájára büszkék. A modern szervező eszmék természetesen a saját előnyeiket hangsúlyozzák a régi csoportkultúrák merevségével szemben. Autonóm, szabad személyiség vagy, aki meg akarja valósítani önmagát – mondjuk az életét szervezni kezdő fiatalembernek –, ha a párodat megtalálod, ő is ilyen lesz. Köss ügyes kompromisszumokat, egyezkedj, hogy jól járj, és a másik se veszítsen. Szó sincs lojalitásról, örök hűségről, erkölcsi kötelességről, önfeláldozásról. Ezek a jól ismert tanácsok a csoportok közötti egyezkedési mechanizmusokat mintázzák.

Az autonóm személyiség a végső csoportredukció, az egyszemélyes csoport, amely akcióit, konstrukcióit maga szervezi, hiedelmeit maga válogatja, már csak önmagához hűséges, de kész egyezkedni másokkal. A modern társadalomban tehát folyamatosan csökken a biológiai kötődés szerepe (nő az elidegenedés, ahogy ezt a társadalomtudósok más oldalról megfogalmazták), és a társadalom szerkezete egyre inkább az egyszemélyes csoportok, az autonóm egyének egyezkedési struktúráival írható le.

A pszichológiában és a biológiában járatlan ember szemében ez nem tűnik olyan borzalmasnak, mint amilyen valójában, pedig arról van szó, hogy a modern társadalom megfosztja az embert embersége alapvető jegyének megnyilvánulásától, a csoportkötődés normális kialakulásától, s ennek aztán a legkülönbözőbb mentális zavarok, neurózisok lesznek a következményei. Megszűnik az emberi faj.

A rendszerszervező tulajdonság kifejlődése azzal is járt, hogy az ember nemcsak 30-40 tagú csoportokat képes békésen, agresszió nélkül működtetni, hanem ennél jóval számosabbakat is, napjainkban milliárdokra terjedhetnek ki kis közös akciók, a közös hiedelmek is óriási tömegekben működhetnek, és még a közös konstrukciók egyes elemei is megfigyelhetők a társadalmakban. Például a nyugati demokráciákban négyévente ünnepélyesen vezetőket választunk.

Nem a politika aljassága az, hogy elvont fogalmakkal operál, ilyen a természete, mert csak akkor van esélye a hatalomra, ha sok embert képes megszólítani. Nem szidni kell tehát, hanem megérteni, megtanulni sajátos nyelvét, és akkor aránylag könnyen el lehet igazodni az érdekek, a szövetségek, az árulások bonyolult szövevényében. (Mellesleg az iskolában kéne tisztességesen tanítani, a kamaszok imádják a „csapatot”, a szövetséget, a hűséget, az árulást, fogékonyak a politikára. Nem óvni kell őket, hanem beavatni, persze szövetségsemlegesen.) Érdekeinkről van szó, mindannyiunkban megnyilvánul a rendszerszervező képesség, csak élni kell vele.

A jövő két lehetséges útja

A csoportkultúrában a személyes autonómiának nem sok tere lett volna: a csoport tagjai egész napjukat együtt töltötték, közösen vettek részt a rítusokban, együtt szerezték meg és fogyasztották el táplálékukat, és emellett folyamatosan beszélgettek. Nincs magánélet, nincs külön szoba, izoláció, ezek mind az ismeretlen tömeg biológiai hatása ellen manapság kialakult védekező mechanizmusok. A modern szervező eszmék természetesen a saját érdemüket hangsúlyozzák.

A megatársadalmakban élő egyszemélyes embercsoportok állandó versenyben vannak egymással, ez a megatársadalmak hihetetlen kreativitásának forrása. Ennek ára az érzelmi stabilitás véglegesnek tűnő elveszítése, a közös értékrend helyett a személyes értékek megjelenése. Ez különösen súlyosan érintheti a rendszer stabilitását. A csoporttársadalmak képesek voltak szabályozni a közösség létszámát, mert ezt megkívánta a csoportérdek.

A csoporttársadalom egyensúlyban volt a környezetével már csak azért is, mert a környezetet elhanyagolható mértékben zsákmányolta ki. Hiedelmei, kulturális ideái a bioszféra létét nem veszélyeztették. A megatársadalom elpusztította a tőle független ősi bioszférát, amit ma természetnek vélünk, az valójában agrárművelés alatt álló erdő, szavanna vagy rét, s evolúciós szempontból olyan fiatal, hogy fennmaradásának esélyeiről semmit sem tudhatunk. Az ember kiirtotta maga alól a természetet, és néhány kiválasztott állat- és növényfajjal meg a pusztuló bioszféra maradványaival egy ökológiailag üresnek tekinthető térben lebeg. Vagy egyre gyorsuló sebességgel zuhan. Ki tudja?

A bizonytalanságok ellenére, a biológiai szerveződési szintről szerzett ismereteinket megfontolva a jövő folyamatainak két lehetséges útja rajzolódik ki.

Az egyik az, hogy a globalizáció tovább gyengíti a közösségi működés alapköveit, és egy, a bolygó egészét átfogó folyamatos rezsimváltásnak leszünk szemtanúi, ahol az egyéneket egymás ellen kijátszva, álközösségekbe terelve megszüntetik az emberi faj lapvető tulajdonságait.
Vagy pedig az individualizálódási folyamatokon felülkerekedik valamilyen erőteljesebb csoportszervező eszme. Nyitott, területhez kötött, de nem területet igénylő regionális szerveződések vagy például a befogadó kultúrnemzet koncepciói lehetnek ezek csírái. Ekkor az új típusú, magasabbrendű szerveződések koalíciói, egyezkedései alapozhatják meg az átfogó, emberinek megmaradó kultúrát.

Irodalom:

Alexander, E. O. and Borgia, G. (1976): Group Selection, Altruism and the Levels of Organization of Life. Ann. Rev. Ecol. Syst. 9, 499-474.
Berger, P. I. and Luckman, T. (1967): The social construction of reality. New York: Anchor Books.
Carneiro, R. L. (1967): On the relationship between size of the population and complexity of social organization. Southwestern Journal of Anthropology, 23, 234-243.
Csányi, V. (2000): The "human behavior complex" and the compulsion of communication: key factors of human evolution. Semiotica 128-3/4, 45-60
Donald, M. (1991): Origins of the Modern Mind. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.
Ellul, J. (1965): The technological society. Jonathan Cape, London
Eibl-Eibesfeldt, I. (1982): Warfare, Man's Indoctrinability and Group Selection. Z. Tierpsychol, 60, 177-198
Lee, R. (1969): Kung Bushmen Subsistence: An Input-Output Analysis. In: P. Vayda (ed.) Environment and Cultural Behavior. Garden City, New York: Natural History Press.
Mundinger, P.C. (1980): Animal Cultures and a General Theory of Cultural Evolution. Ethol. Sociobiol. 1, 183-223
Murdoch, G. P. (1967): Atlas of Ethnography Pittsburg: University Pittsburg Press.