Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (288) ‒ „Duna-szerű” megközelítés a Hormuzi-szoros ügyében
Responsible Statecraft:
Bár a korábbi állapot – a vízi út szabad áthaladása – visszaállítása valószínűtlennek tűnik, létezik egy bevált megoldás, amely nem sérti a szuverenitást és nem zárja el a hozzáférést.
Írta: Tarik M. Yousef a Middle East Council on Global Affairs vezető kutatója és az Economic Research Forum munkatársa
Az Irán és az Egyesült Államok között folyó konfliktus során az arab öböl-menti államok viselik az iráni drón- és rakétatámadások legfőbb terhét, miközben egyre növekvő gazdasági költségekkel kell szembenézniük.
Mivel az Egyesült Államok és Irán közötti megegyezés kilátásai korlátozottak, az öböl-menti államok – Ománt közvetítőként felhasználva – tárgyalásokat folytattak Iránnal a konfliktus lezárása és a Hormuzi-szoros kereskedelmi hajózás számára történő újbóli megnyitása érdekében. Ez a regionális dinamika jelentős változását tükrözi: az öböl-menti államok egyre inkább megállapodásokat keresnek Iránnal a hajózás helyreállítása érdekében, az Egyesült Államok közvetlen bevonása nélkül.
Azonban még az Egyesült Államok beleegyezése nélkül is nehéz lesz tárgyalásos megállapodást elérni.
Az arab öböl-menti államok és Irán közötti bizalmatlanság mélyre nyúlik, gyökerei a történelmi sérelmekben és a Közel-Keleten a hegemóniaért folytatott hosszú távú küzdelemben rejlenek. A jelenlegi konfliktus mindkét oldalon fokozta az ellenségeskedést és a haragot. A konfliktus azonban rávilágított az öböl-menti államok sebezhetőségére is, miközben kiemelte az amerikai biztonsági ernyő korlátait.
A húszik és az Irán által támogatott iraki milíciák közelmúltbeli támadásai a Bab al-Mandab-szoros ellen, valamint Szaúd-Arábia kelet–nyugati csővezetéke ellen rávilágítanak az alternatív hajózási útvonalak népszerűsítésének korlátaira, valamint az arab öböl-menti államok arra irányuló erőfeszítéseire, hogy saját erőből találjanak kiutat a válságból. A megoldás iránti igény egyre sürgetőbbé válik.
A korábbi állapotokhoz való visszatérés – beleértve a ENSZ Tengeri Jogi Egyezménye (UNCLOS) szerinti szabad átkelés visszaállítását is – egyre valószínűtlenebbnek tűnik. A nemzetközi tengeri jog normáinak olyan rendszerrel való felváltása, amely lehetővé teszi Irán számára vámok kivetését – ami úgy tűnik, az Omán és Irán közötti tárgyalások alapját képezi –, tarthatatlan. Bár a tranzitdíjak részét képezhetik a hosszú távú megoldásnak, az arab öböl-menti államok elutasítanak minden olyan megállapodást, amely Irán szuverenitását sugallja a szoros felett. Valójában egy ilyen megközelítés meghosszabbíthatja a biztonsági feszültségeket, mivel az Egyesült Államok kénytelennek érezheti magát arra, hogy Irán ellenőrzési igényeit csapásokkal vagy legalábbis rendszeres hajózási szabadság-műveletekkel (FONOP-ok) ellensúlyozza a szoroson keresztül.
A történelem számos példát kínál a nagyhatalmi versengés keretében a kereskedelem fenntartására irányuló alternatív megközelítésekre.
A leggyakrabban hivatkozott precedens ebben a tekintetben az 1936-os Montreux-i Egyezmény, amely továbbra is szabályozza a Törökország területén található Boszporusz-szoroson és a Dardanellákon keresztüli tranzitot. Az egyezmény hasznos tanulságokat nyújt a Hormuzi-szoros esetében, különösen a külföldi haditengerészeti hozzáférés kezelésére vonatkozó megközelítésében.
De egy alkalmazhatóbb modell talán egy kevésbé nyilvánvaló helyről származik: a Krím-háború utáni Duna.
Az 1856-os párizsi szerződés az Európában dúló heves regionális verseny közepette létrehozta az Európai Duna-bizottságot. Mivel nem sikerült megállapodásra jutniuk a folyó használatáról, az aláírók olyan megoldást dolgoztak ki, amely a Duna alsó szakaszának hajózhatóságáért és a hajózás biztonságáért való felelősséget egy független nemzetközi szervezetre ruházta. Bár az aláírók egy testületen keresztül fenntartották a felügyeletet, a bizottság függetlenül működött, sőt, útdíjakat szedett és hitelt vett fel a kereskedelmi infrastruktúra bővítésének finanszírozására.
Azzal, hogy a folyó irányítását egy független testületre ruházták át, a versengő hatalmak csökkentették a potenciális konfliktusforrásokat, miközben lehetővé tették, hogy egész Európa részesüljön a Duna mentén folyó kereskedelem előnyeiből – a folyó a mai délnyugat-Németországtól a Fekete-tenger partjáig, a mai Románia és Ukrajna között húzódik. A bizottságot, amelyet kezdetben ideiglenes megoldásnak tekintettek, több mint 85 évig működött.
Egy hasonló, a Hormuzi-szorosra létrehozott bizottság segíthetne a stabilitás és a kereskedelmi áramlások helyreállításában a régióban.
Az intézményt egy, az Öbölre határos nyolc országot képviselő testület felügyelhetné. Ázsia és Európa főbb kereskedelmi partnerei, valamint az Egyesült Államok egy tanácsadó testületen keresztül vehetnének részt, ami befolyást és ösztönzőket biztosítana számukra a kezdeményezéssel való együttműködésre anélkül, hogy vétójogot kapnának.
Kezdetben a bizottság mandátuma szűk körű lenne: a biztonságos kereskedelmi átkelés biztosítása; a kíséret, a mentés és a környezetvédelmi beavatkozási szolgáltatások koordinálása; valamint az ezekhez szükséges létesítmények fenntartása.
A katonai tévedések kockázatának csökkentése érdekében a bizottság előírhatná a haditengerészeti hajók számára, hogy jelentse be a tervezett áthaladást, és ossza meg ezt az információt a tagállamokkal, a Montreux-i Egyezmény előírásainak megfelelően.
Költségeit ésszerű szolgáltatási díjak, útdíjak vagy a tagállamok finanszírozása fedezhetné.
A „dunai megközelítés” lehetővé tenné a bizottság intézményi struktúrájának és felelősségi köreinek fokozatos kialakítását. Egy kezdeti megállapodás meghatározhatná a kereskedelmi áthaladás, a tengeri biztonság és a felek közötti kommunikáció elveit és eljárásait. Az bizottság iránti bizalom erősödésével kiegészülhetnének érzékenyebb funkciók is, a szoros katonai konfliktusainak elhárításától a szélesebb körű regionális infrastruktúra-fejlesztés támogatásáig.
A vezérelv a közös szuverenitás nélküli közös irányítás lenne.
Sem Irán, sem Omán nem mondana le területi igényeiről, és a bizottság sem szerezne szuverenitást a szoros felett. Hatásköre kizárólag a szoroson átvezető hajózás irányítására és biztonságára terjedne ki. A cél nem a régióbeli rivalizálások megoldása lenne, hanem egy létfontosságú közös érdek védelme azoktól.
Döntő fontosságú, hogy egy ilyen bizottság létrehozásához nem kellene megvárni a Perzsa-öböl szélesebb körű konfliktusainak átfogó rendezését. Valójában ez nagyban aláásná a célját. A kiszámítható kereskedelmi tranzit helyreállításának szűkebb körű közös érdekére való összpontosítás gyakorlati együttműködési és bizalomépítési platformot biztosítana a régió országainak.
Siker esetén a bizottság alapot teremtene a vitatottabb kérdésekről – többek között Irán nukleáris programjáról, a politikai beavatkozás és a helyettesítő csoportok támogatásának felszámolásáról, valamint a régóta fennálló területi viták megoldásáról – folytatandó konstruktív párbeszédhez.
A bizottságnak nem lenne felhatalmazása ezeknek a vitáknak a megoldására, de segíthetne a bizalomépítésben és az együttműködési szokások kialakításában, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ezeket más diplomáciai csatornákon keresztül kezeljék.
A kritikusok azzal érvelnek majd, hogy egy ilyen megállapodásról való tárgyalás jutalmazza Iránt azért, mert megkérdőjelezi a nemzetközi tengerjogot, és földrajzi helyzetét kihasználva engedményeket csikar ki. Mások aggodalmukat fejezik ki a stratégiai jelentőségű vízi utak – például a Malakka-szoros és a Bab al-Mandab – tekintetében kialakuló precedens miatt.
Mindkét aggodalom jogos. De egy olyan jogi rendszer ragaszkodása, amely már nem képes megbízhatóan biztosítani a tranzitot, önmagában nem nyitja meg újra a Hormuzi-szorost.
A szoros közös irányítása sem jelentené a hajózási szabadság elveinek feladását. Végül is, miközben a nemzetközi szabályokon alapuló rend egyre nagyobb nyomás alá kerül, a hajózási szabadsághoz hasonló egyetemes elvek fenntartása olyan új megállapodásokat igényelhet, amelyek figyelembe veszik a helyi körülményeket, és ösztönzőket teremtenek a szomszédos államok – beleértve a riválisokat is – számára azok betartására.
Irán és az öböl-menti államok számára a választás végső soron pragmatikus. Az évekig tartó bizalmatlanság és a jelenlegi konfliktus által okozott, még friss sebek után az együttműködés nehéz lesz. De egy közösen létrehozott bizottság újra megnyithatná a szorosot a tartós kereskedelem számára, miközben segítene kezelni a felek legfontosabb biztonsági és gazdasági aggályait.
Ennél is fontosabb, hogy
ez modellként szolgálna a Perzsa-öböl kialakuló biztonsági rendjéhez: regionális tulajdonú, nemzetközi támogatással rendelkező, és a közös érdekek intézményi kezelésére épülő rendszer, ahelyett, hogy egyetlen külső hatalomtól függne.
