Washington meghosszabbítja Ukrajna szenvedését, s a lengyel részvétel is lehet több, mint hipotézis

"Félek egy teljes körű háborútól a Nyugat és Oroszország között', figyelmeztet a Nato vezetője" – írja a The Telegraph cikke címében. "Attól tartok, hogy az ukrajnai háború kicsúszik a kezünkből, és egy nagyobb háborúvá fajul a Nato és Oroszország között" – mondta Jens Stoltenberg, a Nato főtitkára egy interjúban arra a kérdésre válaszolva, hogy mitől tart a legjobban a télen. Az NRK norvég műsorszolgáltatónak pénteken kifejtette, hogy bízik abban, hogy egy ilyen forgatókönyv elkerülhető, de a veszély fennáll. "Ha a dolgok rosszul mennek, akkor borzalmasan rosszul is elsülhetnek".

Hónapok óta hallgatjuk, hogy a Nyugat katonai vezetői hol egy Oroszország, hol egy Kína elleni összecsapással „ijesztgetnek” bennünket, de amikor azt látjuk, hogy a lengyelek is úgy készülnek, hogy 2023-ban háborúzni fognak, akkor igencsak gondolkodóba kell esnünk.

November 29-én Marcin Ociepa, a lengyel nemzetvédelmi miniszterhelyettes (MON) beszédében kijelentette: "Nagyon nagy a valószínűsége egy olyan háborúnak, amelyben részt veszünk. Túl nagy ahhoz, hogy ezt a forgatókönyvet csak hipotetikusan kezeljük". A lengyel MON állítólag azt tervezi, hogy 2023-ban 200 000 tartalékost hív be néhány hetes kiképzésre, de varsói megfigyelők azt gyanítják, hogy ez az intézkedés könnyen országos mozgósításhoz vezethet.

Eközben a Biden-kormányzaton belül egyre nagyobb az aggodalom, hogy az ukrán háborús erőfeszítések összeomlanak egy orosz offenzíva súlya alatt. És ahogy a dél-ukrajnai talaj végül megfagy, az adminisztráció félelmei jogosak. Az Economist című lapban megjelent interjúban Valerij Zaluzsnij tábornok, az ukrán fegyveres erők vezetője elismerte, hogy az orosz mozgósítás és taktika működik. Még arra is utalt, hogy az ukrán erők talán nem lesznek képesek ellenállni a közelgő orosz támadásnak.

Zaluzhny ennek ellenére elutasította a tárgyalásos rendezés gondolatát, ehelyett több felszerelésért és támogatásért könyörgött.

Továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy 300 modern harckocsival, 600-700 új gyalogsági harcjárművel és 500 korszerű önjáró tarackkal még mindig meg lehet nyerni a háborút Oroszországgal szemben.

Az igazat megvallva, Zaluzsnyij tábornok nem segítséget kért, hanem egy új hadsereget. És éppen ebben a kérésben rejlik a legnagyobb veszély Washington és NATO-szövetségesei számára.

Az, hogy mi is van az amerikai döntéshozók fejében, arról itt Magyarországon nem sok mindent tudhatunk, ezért ilyenkor érdemes amerikai „telefonos segítséghez” folyamodni. Ilyenkor egy nagynevű stratéga jól választás lehet.

Douglas Macgregor nyugállományú ezredes a The American Conservative vezető munkatársa, a Trump-kormányzat védelmi miniszterének korábbi tanácsadója, harctéri érdemeiért kitüntetett veterán segít bennünket eligazodni a washingtoni útvesztőben. Douglas Abbott Macgregor jelenleg író, tanácsadó és televíziós kommentátor is egyben. 1990-91-ben az Öbölháborúban és 1999-ben a NATO Jugoszlávia elleni bombázásában jelentős szerepet játszott a harctéren. Az 1997-ben jelent meg Breaking the Phalanx című könyve. Ez egy pillanat alatt a nyugati világ legbefolyásosabb katonai stratégájává tette. Elgondolásai alapozták meg az USA 2003-as iraki inváziós stratégiáját. Trump alma materének tartotta, kinevezték a West Point Akadémia igazgatótanácsába is. Rendszeresen közreműködik a Fox News műsoraiban, ahol kifejti az amerikai fősodratú médiától eltérő véleményét.

A nemrégiben megjelent „Washington Is Prolonging Ukraine's Suffering” c. cikkében arról ír, hogy azzal, hogy Washington továbbra is elutasítja, hogy elismerje Oroszország jogos biztonsági érdekeit Ukrajnában, és tárgyalásokat folytasson a háború befejezéséről, elhúzódó konfliktushoz és szükségtelen ukrán szenvedéshez vezet.

„Amikor a dolgok rosszul alakulnak Washington külpolitikája számára, a nagy ügy igaz hívei mindig mélyen merítenek az ideológiai önámítás kútjából, hogy megacélozzák magukat a végső csatára. Blinken, Klain, Austin és a háborús párt többi tagja továbbra is örökös támogatást ígértek Kijevnek, bármi áron. Az 1960-as évek 'legjobbjaihoz és legokosabbjaihoz' hasonlóan ők is szívesen feláldozzák a realizmust a vágyálmoknak, hogy a nyilvánosság és az önreklámozás csobogásában lubickoljanak a nyilvános ukrajnai látogatásaik alkalmával.

Ez a látvány ijesztően emlékeztet a több mint 50 évvel ezelőtti eseményekre, amikor Washington vietnami proxy-háborúja kudarcot vallott. A Johnson-kormányzaton belüli kétkedők, akik nem hittek abban, hogy bölcs dolog beavatkozni Vietnamban, hogy megmentsék Saigont a biztos pusztulástól, nem vállalták fel a véleményüket, és elrejtőztek. 1963-ban Washington már 16 000 katonai tanácsadóval rendelkezett Vietnamban. Azt a gondolatot, hogy Washington olyan dél-vietnami kormányt támogat, amely esetleg nem győzhet Észak-Vietnam ellen, eleve elvetették. Dean Rusk külügyminiszter azt mondta: 'Nem vonulunk ki, amíg a háborút meg nem nyerjük'.

1965 tavaszán az amerikai katonai tanácsadók egy része már halott volt. Westmoreland tábornok, a Vietnami Katonai Segítségnyújtási Parancsnokság akkori parancsnoka jelentette LBJ-nek: 'Egyre nyilvánvalóbb, hogy az Egyesült Államok jelenlegi támogatási szintje nem tudja megakadályozni Dél-Vietnam összeomlását.... Észak-Vietnam a gyilkolásra készül... A dél-vietnami kormány kérésére cselekedve el kell dönteni, hogy a lehető leghamarabb 125 000 amerikai katonát kell bevetni a kommunista hatalomátvétel megakadályozására'. A Biden-kormányzat feltétel nélküli támogatása a kijevi Zelenszkij-rezsimnek olyan stratégiai fordulóponthoz érkezik, amely nem különbözik az 1965-ös LBJ-éhoz. Ahogy 1964-ben LBJ hirtelen elhatározta, hogy a délkelet-ázsiai béke és biztonság létfontosságú amerikai stratégiai érdek, a Biden-kormányzat most hasonlóan érvel Ukrajna esetében. Mint Dél-Vietnam az 1960-as években, Ukrajna is vesztésre áll az Oroszországgal vívott háborúban.

Ukrajna kórházai és hullaházai zsúfolásig megtelnek sebesült és haldokló ukrán katonákkal. Washington kijevi megbízottja elherdálta emberi tőkéjét és a jelentős nyugati támogatásokat egy sor önpusztító ellentámadásra pazarolta el. A dél-ukrajnai orosz katonákkal szemben álló védelmi vonalakat őrző ukrán katonák bátor emberek, de nem bolondok. A termopülai spártaiak is bátrak voltak, és mégis meghaltak.

Az igazi veszély most az, hogy Biden hamarosan megjelenik a televízióban, hogy megismételje LBJ 1965-ös előadását, és a 'Dél-Vietnam' szót az 'Ukrajna' szóval helyettesítse:

»Ma este, amerikai honfitársaim, a szabadságról, a demokráciáról és az ukrán nép győzelemért folytatott küzdelméről szeretnék beszélni Önöknek. Nincs még egy kérdés, amely ennyire foglalkoztatja népünket. Nincs más álom, amely ennyire magába szívja az Ukrajnában és Kelet-Európában élő milliókat... Én azonban nem az Oroszország elleni NATO-támadásról beszélek. Inkább azt javaslom, hogy az Egyesült Államok vezette, amerikai, lengyel és román fegyveres erőkből álló, a tenni akarók koalícióját küldjük Ukrajnába, hogy létrehozzuk a "repüléstilalmi zóna" szárazföldi megfelelőjét. Az általam javasolt küldetés békés, hogy Ukrajna legnyugatibb részén biztonságos zónát hozzunk létre az ukrán erők és menekültek számára, akik az orosz pusztító támadások túlélése érdekében küzdenek.«

Ez a retorikába csomagolt katasztrófa valójában nem az ukrán nép megmentésének a módja. Az ukrajnai háború nem egy Call of Duty fantázia. Ez annak az emberi tragédiának a kibővítése, amelyet a NATO keleti terjeszkedése okozott. Az áldozatok nem Észak-Amerikában élnek. Olyan régióban élnek, amelyet a legtöbb amerikai nem talál meg a térképen. Washington harcra buzdította az ukránokat. Most Washingtonnak arra kell sürgetnie őket, hogy hagyják abba.

A NATO kormányai megosztottan gondolkodnak az ukrajnai háborúról. Lengyelországot és valószínűleg Romániát leszámítva a NATO egyik tagja sem siet, hogy mozgósítsa erőit egy hosszú, kimerítő kimerítő háborúra Oroszországgal Ukrajnában. Londonban, Párizsban vagy Berlinben senki sem akar kockáztatni egy Moszkvával vívott nukleáris háborút. Az amerikaiak nem támogatják, hogy háborút indítsunk Oroszország ellen, és azok vannak kevesen, akik igen. Ezek ideológusok, sekélyes politikai opportunisták vagy kapzsi védelmi vállalkozók.

Amikor az amerikai erők végül kivonultak Délkelet-Ázsiából, az amerikaiak azt hitték, hogy Washington nagyobb önmérsékletet fog tanúsítani, felismeri az amerikai hatalom korlátait, kevésbé militáns és reálisabb külpolitikát folytat. Az amerikaiak akkor tévedtek, de az amerikaiak és az európaiak ma már tudják, hogy Washington elutasítása Oroszország jogos biztonsági érdekeinek elismerésére Ukrajnában elhúzódó konfliktushoz és még több emberi szenvedéshez vezet.”

„Most már Amerika is megerősítette, hogy amerikai katonák is jelen vannak, a kiképzésben és egyéb területeken, és ilyenkor az egyéb terület a szürke terület, tehát a különböző vezetési pontokon ott kell, hogy legyenek, hiszen ők döntenek bizonyos dolgokban, ők támogatják ezt a műveletet” – mondta a múlt hónapban Resperger István ezredes az InfoRádió Aréna című műsorában.

Az európai és az amerikai társadalmaknak nincs háborús tudatuk. Lassan és körülményesen veszik rá őket a fegyverkezésre és a fegyveres konfliktusokban való részvételre.