top of page

Z. Tóth Csaba: „István vagy Koppány?” – igaz valóság és makacs látszatok





Z. Tóth Csaba tanulmánya




A Szilaj Csikó nyitóoldalán ajánljuk tisztelt Olvasóink figyelmébe a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület folyóiratát. Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője pedig a folyóiratból kínál hétről hétre olvasnivalót.



MAGYAR TÖRTÉNELEM


Z. Tóth Csaba


„István vagy Koppány?” – igaz valóság és makacs látszatok


 

„Eljő az idő, mikor nem példázatokban beszélek majd néktek, hanem nyíltan beszélek néktek az Atyáról.” (Ján. 16,25, v.ö. Mt. 13,35, 1.Kor. 2,7)


Esősorban Szörényi Levente erőteljes és a történelmi „dramaturgiára” érzékeny felvetései nyomán (István a király, 1983, Színház és történelem, 2008), melyekkel az elmúlt több mint harminc esztendőben, hála a Magyarok Istenének, szinte évente feleleveníti az újabb nemzedékek számára a magyarság ezredéves sorsfordulójának kiemelkedő, örökérvényű és korántsem ellentmondásmentes tényeit, jónak láttam magam is nagyító alá venni e tényeket, miután átvizsgáltam és új megvilágításba helyezhettem őstörténetünk korábbi szakaszait. Egyúttal szeretnék egy olyan kitekintést adni, amellyel, azt hiszem, rámutathatok a mindenekelőtt szabadságszerető szkíta-hun magyarság közép-kelet-európai letelepedésének, szereplésének mélyebb értelmére, mely az elmúlt évszázadok történelmi viharai, nemzeti sorstragédiái mögé volt rejtve, melyeket valóban a „népek Krisztusaként” éltünk meg, más népekhez hasonló bűntelenséggel, az elmúlt 500 évben, és főleg a 20. században. Úgy tűnik, a magyarság eddigi, európai történelme csupán az „előszoba” volt, a „szűk keresztmetszet” az igazi célunk, áradó lelkünk, tetterőnk szempontjából, mely a mában s különösen a következő, nagy világkorszakban, a Vízöntő vagy Szláv-Ázsiai-korszakban, a „Filadelfiai Gyülekezet” (Ján. Jel. 3,7-13), a Testvéri Szeretet Korában válhat valósággá, a hagyományos csillagászati számítások szerint kb. 2380 tájától. Ez nyilván egy „ábrándos”, „new age”, „neo-pogány” s hasonló vádakkal illethető megfogalmazásnak tűnhet a mai, átlagos „józanság”, hatalmi propaganda oldaláról, a régi és újabb globalisták álszent koalíciója által diktált megosztó „önzés-kultusz” felől nézve, de az alábbiakban igyekszem röviden bemutatni mindennek valódi, Istentől rendelt értelmét, velejét, legalább a fogékonyaknak, ami egyben a KeletNyugat viszony mélyebb értelmezését, kiegyensúlyozását is segítheti a látszatok mai tobzódásában, az igazi „Közép” felmutatását, ahonnan érkeztünk s ahol vagyunk, testben és lélekben, mi, magyarok, mégis együtt minden jóakaratú emberrel, néppel.


A Krónika ellentmondásai: valóság és propaganda


Nézzük legelőbb a Képes Krónika (1358; ld. számozás az 1964-es kiadás alapján) konkrét híradásait, melyek lényegében az egyetlen hazai történeti forrást jelentik Vajk, Géza fejedelem fia, a később megkoronázott, majd halála után szentté „előléptetett” István (gör. stephanos = koronás, de már Géza is így szerepel a pénzein) és Koppány vezér harcáról, valószínű közeli rokonsági kapcsolatukról, melyre a krónika utal, de egyben el is rejti, ahogy az ütközetük helyszínét is, mely a mai, Veszprém megyei Sóly község határában lehetett, „félúton” mindkét sereg számára, amit jelez egy korai kápolna is (1009, a későbbi templom része).


40. fejezet, A NÉMETORSZÁGBÓL JÖTT VECELLIN NEMZETSÉGE: „Vecellin, a wasserburgi, aki Szent Istvánnal Somogyban megölte Koppány vezért.”


63. fejezet, SZENT ISTVÁN, ELSŐ MAGYAR KIRÁLY SZÜLETÉSE: „Taksony pedig nemzette Gézát és Mihályt, Mihály pedig nemzette Kopasz Lászlót és Vazult.”


64. fejezet, SZENT ISTVÁN KIRÁLY HARCA KOPPÁNY VEZÉR ELLEN: „Koppány pedig Kopasz Szörénd fia volt és már Szent István király atyja, Géza vezér életében vezérséget viselt; Géza vezér halála után Koppány vezér Szent István király anyját vérfertőző házasságra kívánta, meg akarta ölni Szent Istvánt, hogy vezéri részét a maga hatalma alá hajtsa. Somogyi vezér volt. Szent István király azonban összehívta főembereit, és Szent Márton hitvalló közbenjárása által kérte az isteni irgalmasság segítségét. Majd összegyűjtötte seregét, és az ellenség elébe indult; a Garam folyó mellett övezték fel először karddal.” (…) „Ebben a harcban Vencellin ispán megölte Koppány vezért.” (miniatúrán: István trónszéken fent, Koppány lefejezése lent, a csatáról nincs kép)


A Képes Krónika, amely a korábbiakhoz képest „őszinte” krónikának mondható, hiszen nyíltan közli például, hogy a honfoglalás idején „Álmost megölték Erdélyben, mert nem mehetett be Pannóniába”, amit Anonymus 13. fejezete csak körülír: „nagy áldozatot mutattak be a halhatatlan isteneknek”, azaz bizonyos esetekben őseink, a régi szkítákhoz hasonlóan, gyakorolták az emberáldozat szokását – tehát, ez az őszinte Képes Krónika két verziót is közöl Vajk-István és Koppány harcáról, Koppány megöléséről, amit valóban érdemes nagyon komolyan fontolóra venni, mert már ebben az eseménysorban ott rejlett a magyarság életének, hivatásának mintegy aláásása, a rég letűnt, krisztustalan, római világkorszak újraszőtt szervezeti, ideológiai köntösének ránk kényszerítése, melyet ma még mindig „korszakos győzelemnek”, a „jövőnk zálogának”, megmaradásunk „egyedüli feltételének” tekint, szajkóz a politikai, egyházi propaganda, azok után is, hogy Európa és a latin egyház, mondhatni Róma kísértete, a maga merev, antik, fennhéjázó tudatával, hamis alázatával, megrögzött lateinerségével, szinte csak hátráltatta a magyar és egyetemes fejlődést, beleértve az ellenreformációt, a Habsburgokat, Thököly, Nádasdy, Rákóczi eltüntetését, „lapp-elméletet”, Trianont (ahol Koppány felnégyeléséhez hasonlóan immár az országunkat négyelték fel), Jaltát, Hitlert, Sztálint, és a mai számos akadékoskodást – mintha 1000 évvel ezelőtt csak egyféle kereszténység létezett volna, mintha nem létezett volna Róma mellett Bizánc is, melynek eredeti, már jóval az egyházszakadás, 1054 előtt is jellegzetesen keleti hitére a honfoglalás előtt többen megtértek a hun és ogur „előmagyarok” közül, és azután magyar főemberek, köztük valószínűleg Koppány is. Az európai kereszténység valójában Konstantinápolyban kezdődött, s Róma volt a szakadár (nomen est omen: Róma a szeretet, lat. amor fordítottja).

 

A Képes Krónika első említése szerint – amely mintha a később történtektől haladna viszszafelé – a német Vecellin Somogyban ölte meg Koppányt, s Vajk-István itt is csak kegyeletből kerülhetett a „dicső krédóba”, hiszen még igencsak ifjú volt, a második szöveghely pedig a csatát említi, egy meg nem nevezett helyen, ahol Vecellin legyőzte Koppány vezért, s itt hangzik el az is, hogy Koppány somogyi vezér volt. Szörényi teljes joggal veti fel Györffy Gy., Bakay K. nyomán, hogy Koppány nem egy becsületes ütközetben eshetett el, hanem valószínűleg csak csellel tudta megölni Vecellin az embereivel Somogyban, miután István serege elvesztette a csatát Veszprém mellett, vagy döntetlen lett az eredmény s Koppány hazatért, talán sebesülten. A kutatás nyomán Szörényi utal Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa nagyon fontos leveleire (Györffy, István király és műve, 2000, p. 121), melyek tanúsítják, hogy a németek Aachenben csak novemberben kaptak hírt Koppány legyőzéséről, holott az ütközetre már nyáron, legkésőbb szeptemberben sor kerülhetett, Géza fejedelem halálát követően, 997-ben. Mire vártak akkor a hírvivők ilyen sokáig? Csak nem egy Koppány elleni sikeres merényletre, a vesztes csata után? A 64. fejezetben említett csata leírása ugyanis érezhetően propagandisztikus színezetű, István és Vecellin „dicső diadalát”, az „isteni irgalmasságot”, a „busás megjutalmazást” emlegeti. Vagyis a 40. fejezetben Kálti Márk továbbmentette az igazságot, még 1358-ban is őriztük a reális történeti események emlékét a kötelező propaganda-szólamok, az idegenelvű, római hurráoptimizmus hangorkánjában.

 

Ki volt Koppány?

 

Azt már eddig is tudtuk, hogy Koppány volt az idősebb, s így jogos trónkövetelő, legalábbis az eredeti, mondhatni „demokratikusabb”, ősközösségibb szkíta szokásaink szerint, melyek az adott fejedelmi nemzetségből mindig az idősebb, érettebb személy – esetleg szellemi kinyilatkoztatás alapján olykor a fiatalabb – megválasztását tették lehetővé, tehát nem volt automatikus, „genetikailag kódolt”, hogy a fejedelem fia lett a következő uralkodó. A krónika itt is egyszerre utal a valóságra és elmondja, amit a propaganda igényelt, s nem véletlenül szerepel a Kopasz elnevezés kétszer is, egymás után: szinte nyilvánvaló, hogy Koppány apja, lat. Calvus, azaz Kopasz (régi magyarban Szár) Zyrind, Szörénd, azonos lehetett Mihállyal, Géza fejedelem fivérével (bátyjával?), hiszen, ha Kopasz Lászlóval azonosítjuk Koppány apját, akkor Koppánynak fiatalabbnak kellett volna lennie Istvánnál, de ennek maga a krónika mond ellent, amikor közli, hogy „a vitéz és hatalmas Koppány… már Géza fejedelem életében vezérséget viselt”. A valószerű következtetés a krónika belső logikája szerint az, hogy Mihály ezen a bizánci keresztségben kapott nevén szerepel a 63. fejezetben (már az is sokat mondhat, hogy Mihály arkangyalról kapta a nevét), azután a „pogány” Szörénd nevén a 64. fejezetben, hiszen a pogány Koppánynak csak pogány apa „jár”, s éppen a Calvus, Kopasz elnevezés kapcsolja egybe a két nevet, Mihályt, László fián keresztül, a Szörénddel. Mindenképpen az látszik a krónika tudatosnak tűnő elrejtés-megmutatás elvéből (63. fej.: „mi csak azt akarjuk inkább megírni, amit más írók mellőztek”), hogy Koppány nem lehetett más, mint Géza fejedelem fivérének, Mihálynak a legidősebb fia, ezt jelzi az is, hogy Koppány a régi szokás szerint Vajk-István anyját, Saroltot, az erdélyi gyula, seregparancsnok (Vajay szerint talán Zsombor?) lányát követelte feleségül (sógorházasság), Vajk-Istvánt pedig nyilván háttérbe akarta szorítani, akár megöletni, ahogy a későbbi Árpád-házi és egyéb királyok is éltek a rivális eltüntetésének szomorú, keresztényietlen, de az akkori időkben nem szokatlan gyakorlatával. Az idősebb Koppány és a fiatalabb István tehát első unokatestvérek lehettek (…)













283 megtekintés

Kommentare


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK