top of page

30 éve lett a Hét Krajcár (18.) Varga Domokos György: Lakatlan szigeten (részlet a Bilhebolhából)












Tizedik mese


LAKATLAN SZIGETEN

/eleje, rövidítve/



Tudod, Dini Dani, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy elvisz magával egy lakatlan szigetre, hát én kézzel-lábbal tiltakoztam volna. Most viszont, hogy a sors különös szeszélye csakugyan egy lakatlan szigetre vetett, semmit sem tudnék jobban sajnálni, mint ha ez kimaradt volna az életemből.

Különös, de aligha akad olyan ember, aki ne ábrándozna szívesen azon, hogy mit tenne ő, ha ilyen helyzetbe kerülne. De még azon is szívesen elmerengünk, hogy ha egy lakatlan szigetre kellene távoznunk, akkor mi lenne az a három dolog, amit feltétlenül magunkkal vinnénk. Ámde: olyan ember vajon hány akadna a világon, aki ténylegesen vállalná, hogy az óceán közepén kitegyék egy üres szigetre, és magára hagyják, akár az idők végezetéig?

Ami azonban a repülőgép-szerencsétlenséget illeti, azt bizony még így, utólag is szívesen kihagynám. Nemcsak azért, mert szinte elmondhatatlanul kegyetlen volt. Hanem azért is, kedves barátom, mert ugyan már, milyen épületes dolgot mesélhetnék én róla? Amikor végre kimásztunk az elhagyatott szigetre – pontosabban szólva csak Abó mászott ki, hiszen én az ő fülében éltem túl a tragédiát –, mégiscsak bőségesen adódott választási lehetőségünk: mit kezdjünk a helyzettel, magunkkal, a gondolatainkkal? Van értelme elmesélnem, mert ha – ne adja Isten! – egyszer te járnál így, talán könnyebben feltalálod magad. De amikor a gép törzse hosszú, ijesztő rázkódások után még a levegőben kettétört, s mi belecsapódtunk az óceánba, ugyan már, mit lehetett volna másképp gondolnunk és másképp tennünk, hogy a tragédiát elkerüljük? Olyannyira semmit, hogy még az sem lehetetlen: túlélésünket annak köszönhettük, hogy amikor felszólították az utazóközönséget, hogy kapcsolják be az öveket, a szokásos lassúsága miatt Abó ezt elmulasztotta; de még mentőmellényt sem húzott magára; sőt – mint hamarosan kiderült – még úszni sem tudott. A vízben számosan lehettek még körülöttünk, mert hörgéseket, zokogásokat és kétségbeesett karcsapásokat lehetett innen-onnan hallani a hullámok morajlása közepette. Megmenekülni azonban csak mi tudtunk!

Hogy hogyan?

Ne mondd, hogy akár a világ legkiválóbb elméje is előre számolhatott volna vele!

A vízbe érkezésünkkor a szárnynak éppen egy olyan darabkája mellé csapódtunk, amelyet Abó a koromsötétben ösztönösen meg tudott ragadni, s amelynek segítségével a háborgó víz színén tudtunk maradni. Mivel úszni nem tudott, meg sem próbálkozott vele, takarékoskodhatott az energiájával. Egy idő után pedig még el is aludt, s amikor virradatkor megébredt, még mindig volt ereje a szárnydarabkába csimpaszkodni és újabb hosszú órákon át várni a vihar elcsendesülésére, a látóhatár kitisztulására.

Talán a szárnydarabka egyik megtekeredett, felálló lemeze okozta, hogy az erős szél jócskán eltávolított bennünket a becsapódás helyszínétől. Senkit és semmit nem láttunk az utasokkal teli repülőgép maradványaiból. De még az időközben nyílván megérkezett mentőhelikopterek motorzúgásából sem jutott el hozzánk semmi. Annak okára viszont, hogy miért nem kerestek minket sokkal tovább – egyre nagyobb és nagyobb köröket téve a lezuhanás pontja körül –, csak jóval később jöttem rá. Méghozzá akkor, amikor, kiszabadulván a lakatlan sziget fogságából, megtudtuk, hogy rajtunk kívül senki más nem élte túl a katasztrófát.

Nos, az a helyzet, kedves Dini Dani, hogy az efféle repülőgép-szerencsétlenségeket egyáltalán nem szokás túlélni. S ezt a mentőalakulatok is pontosan tudják. Egy darabig még elkörözgetnek a hullámsír felett – leginkább a hozzátartozók megnyugtatására –, ám nem kezdik el azon törni a fejüket, hogy a szerencsés véletlenek sorozata folytán valaki nem menekülhetett-e meg mégis a halál torkából, s ha igen, vajon hova a csudába tűnhetett.

Azt a tényt ugyancsak ide, a szerencsés véletlenek közé kell illesztenünk, hogy bár útrakelésünkkor egyáltalán nem volt szempontunk, milyen hőmérsékletű óceán fölött fogunk repülni, Abó nem gémberedett el, nem hűlt ki a vízben, noha nem úszott, s különösebben nem is mozgott. Így aztán nem is kényszerült mentőalkalmatosságunk elengedésére, elhagyására. Rendületlenül tartotta magát s, hála Istennek, engem is.

Hosszú órák telhettek el a becsapódásunk óta, de még mindig nem szóltunk egy szót sem egymáshoz. Abó részéről ez nem szorul magyarázatra, hiszen ő nem is tudott a jelenlétemről. Annál inkább az én részemről. Nos, megfogadtam Abó apjának: ha törik, ha szakad, hallgatok titkos küldetésemről.

Csakis neki volt szabad tudnia róla. Még Abó mamáját sem avatta be, sőt még Kisgazdit sem, holott ő hozott össze minket, mármint Abó papáját és engem. Kisgazdi és Abó ugyanis elsőfokú unokatestvérek, s találkozásaikkor többször is szóba kerültem. Abó apja eleinte bosszúsan legyintgetett, hogy az alig tizenkét éves unokaöcs hogy lóvá tudja tenni lassan már tizennégy éves, nagykamasz fiát. Ez a legyintgetés azonban csak addig tartott, amíg Abó elő nem állt a nagy ötlettel: a nyári szünetben ő bizony Ausztráliába repül, a legjobb barátjához. Talán mondanom sem kell, kedves Dini Dani, hogy ezt a nevezetes barátját a világhálón szedte össze. Sem ő, sem a szülei nem találkoztak még vele soha. Sőt, két szüleje csupán annyit tudott róla, hogy amikor Abót valamilyen házimunkába akarták befogni, ő legtöbbször azzal hárította el, hogy most nagyon nem ér rá, mert Tommal csetel. E roppant kínosan alakuló helyzet végül oda vezetett, hogy Abó papája telefonon felhívta Kisgazdit:

– Mi igaz abból, amit a beszélő bolháról meséltél Abónak?

– Minden – közölte Kisgazdi.

Hosszú szuszogás következett. Nagybácsija végül csak kibökte:

– Nem tudnád elhozni nekem azt a fránya bolhát?

– Nem olyan egyszerű. Töfivel van barátságban, nem velem.

– Akkor hozd a kutyát is! Sürgős lenne!

– Megpróbálhatom – állt rá Kisgazdi, s valóban a nyomomba eredt.

Csak hízelgett neki a gondolat, hogy egy nem mindennapi csodabogárral tud majd büszkélkedni szeretett nagybácsijának. Aznap háromszor is levitte sétálni Vörösbundást, és késő délután mellé is pártolt a szerencse. Kedvenc kóbor macskámban időztem, amikor látom ám felénk totyogni a jó öreg ebet; éppen túl voltam egy kiadós étkezésen, s hordozó alkalmatosságom füléből szemlélgettem a ragyogó nyár minden gyönyörűségét. Macsekom már inalt is volna el, de ráripakodtam:

– Állj! Jó barát!

­ Gyorsan felfújta magát, hátát meggörbítette, karmait kiengedte, úgy várta, hogy Vörösbundás közelebb kerüljön. A megfelelő pillanatban már ugrottam is.

– Mi van, Töfi? – üdvözöltem nagy örömmel. – Túl nagy a vérnyomásod? Csapolnom kell?

– Ha lehet, nem ragaszkodnék hozzá – vakkantott jókedvűen. – Egyébként azt hiszem, Kisgazdi keres.

Igencsak meglepődtem. Kíváncsiságtól fűtve, hamar átpattantam hozzá. Rögtön közölte, mi járatban van. S hogy sürgős. Mondtam is neki:

– Ilyen az ember. Ha megszorul, elkezd hinni a csodákban.


[Abó] Négyéves sem volt, amikor azzal állt elő, hogy ő egy különleges lény, úgy hívják, hogy abóka. Négykézlábra ereszkedett, ide-oda pislantott, és nagyon édes pofákat vágott.

– Hát te meg honnan kerültél elő? – kérdezték tőle.

– Ausztráliából.

– Ausztriából?

– Nem. Ausztráliából. Ott vagyok őshonos.

Innentől kezdve, persze, Abókának becézték, s nemcsak otthon, hanem az idők során az oviban, a suliban, sőt a rokonságban is. S hogy Abóka bizonyos értelemben a felnőtt lét küszöbére ért, azt éppen onnan lehetett a legbiztosabban tudni, hogy egy szép napon kijelentette: mától kezdve senki nem hívhatja őt Abókának, csak Abónak. Amint a földön, úgy a világhálón is.


Abó egy alkalommal a következő kérdést tette fel az egyik világhálós fórumon: „Hahó! Ilyen PC-s játékot keresek: lakatlan sziget, fel kell fedeznem a területet, kunyhót, tüzet, fegyvert kell csinálni, halászni, vadászni, gyűjtögetni kell stb. Szóval egy túlélőjátékra gondoltam, ahol nekem kell minden apróságra rájönnöm. Tipp?” A kérdést magyar nyelvű oldalon, magyar nyelven tette fel, s magyarul is érkeztek a válaszok. Még az is, amelyet Ausztráliából küldött valaki: „Keresni ezt: Sims, Hajotorott, Kronika, megvan magyarul szinten. Tom Australiabol.” „Tom, honnan tudsz magyarul?”, csodálkozott Abó. Tom rögtön visszaírt: „En tudok csak nagyon keves. Az en oseim voltak 1956-ban felkelok. En nem tudok, hogy te tudni: az abok itt oslako.”

Érted, Dini Dani?

El tudsz képzelni ilyen merő véletlent?

Egy négyéves gyerkőc kitalálja, hogy ő abóka, hogy Ausztráliában él, ott őshonos – és erre éppen abóknak hívják az ottani őslakosokat. Ráadásul bő tíz év múltán éppen Ausztráliából ír neki éppen magyarul egy éppen vele egyidős srác... No nem, ilyen véletlenek nincsenek!

De nem csak én gondolom így. Amikor annak idején Abó papája meghatódva mesélte az óvodában az egyik dadusnak, hogy milyen aranyosat talált ki a fia, tőle tudta meg, hogy kik is azok az abók. Otthon rögtön megkérdezte a feleségét:

– Te már hallottál az abókról?

­­ – Hogyne.

– Hol?

– A tévében.

Hosszú csönd következett.

– Nem gondolod, hogy elég, ha te bámulod a tévét, és nem kellene a gyereket is rákapatnod?

– Nem gondolkodtat el, hogy csak te nem hallottál az abókról?



(folytatása következik)


 

30 éves a Hét Krajcár Kiadó

Irodalmi est a Hét Krajcár Kiadó szerzőinek műveiből

az Országos Széchényi Könyvtárban

2023.szeptember 26., 17 óra

Előadó

Baranyi Liána és Kurucz Ádám Konrád


1. Benke László: Az Isten cseresznyefája

2. Benke László: A Hét Krajcár Kiadó létrejötte, Bevezető

3. Móricz Zsigmond: Judit és Eszter

4. Csanádi Imre: Húzd rá cigány

5. Tamási Lajos: Keserves fáklya

6. Kónya Lajos: Rózsatolvaj

7. Kónya Lilla: Lehettem volna

8. Kónya Lilla: Főváros

9. Csanádi Imre: Vér

10. Tamási Lajos: Zugligeti ősz

11. Varga Domokos: Két év

12. Tamási Lajos: A rend

13. Marafkó László: Bujtogató

14. Tamási Lajos: Sugarak záporában áll a ház

15. Tamási Lajos: Mert az úton

16. Tamási Lajos : Virágmag

17. Czigány György: Chaconne

18. Varga Domokos György: Bilhebolha, részlet

19. Tamási Lajos: Ha azt hallod majd

20. Bokor Levente: Tamási Lajos és a Most fonódik

21. Székely Dezső: Végzetes úton

22. Bárány László novellarészlete (Hangok a színfalak mögül című kötetből)

23. Fehér Bence: Az Éj második monológja és Raktári elszámolás az áccsal

24. Turbók Attila: Olvadó cukorsüveg

25. Turbók Attila: Záporral öntözött verőfény

26. Tamási Lajos: Pacsirtaszó

27. Tamási Lajos: Hazatérés

28. Benke László: Az Isten cseresznyefája (ld. itt)

Benke László: Zárszó



 

Előzmény (kapcsolódó cikkeink)


Kapcsolódó film:





24 megtekintés

تعليقات


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK