30 éve lett a Hét Krajcár (22.) Bárány László: Tavaszi enyészet

TAVASZI ENYÉSZET

(részlet)

[1793 tavaszán Fazekas Mihály járőröző császári huszártisztként beállít egy foglyul ejtett francia főhadnagynak (akivel barátságot kötött) a rokonai kastélyába, unokaöccsük üzenetével:]

„‒ Rövidre fogom. François barátom azt tanácsolja önöknek, hogy tartsanak velem a határon túlra, amikor visszatérek. Itt az emigránsokra halálos ítéletet mondott ki a nemzetgyűlés. Az arisztokraták védekezését meg sem hallgatják. Az oltalmam alatt viszont elhagyhatják a hazai földet. Felderítőink szerint a francia csapatok elvonultak innen, legalábbis egyelőre. Mi járőrözünk. De bármikor változhat a hadi helyzet, közel vannak a határerődök. Talán ez az egyetlen lehetőségük a menekülésre. Gondolják meg! Ha úgy döntenek, szedjék össze a legszükségesebbeket! Elrendezem az embereimet, azután engedelmükkel leülnék a könyvtárukban, François-tól jókat hallottam róla. Három óra múltán kérem a válaszukat. Nincsen több időnk.

Kifelé indult, de hirtelen visszafordult:

‒ Pardon, a süvegem. ‒ Fölvette, s a márkiné követte szemével a mozdulatot: helyén marad-e az ezüst asztali dísz. Ott volt.

Kint utasította a huszárokat, hogy itassák, etessék meg az öt lovat, és még kettőt készítsenek elő a márkiék istállójából a hintójukkal. Legényének más feladatot adott:

‒ Matykó, sejtheted, azért hoztalak magammal, hogy az osztrák kapitány addig se tudjon beléd kötni. Várja az alkalmat, hogy megfenyíthessen, amiért Flandriában velem együtt távol maradtál a szabadrablástól. Rám acsarog, de mert én tiszt vagyok, rajtad állna bosszút, tán meg is botoztatna. A magyart nyelvben, emberben egyaránt csak töri. Emiatt tartalak mindig a közelemben, amíg elszáll a haragja. Ne csodálkozz, ha nem hagyok neked egy percnyi nyugtot sem! Folyton kapsz elfoglaltságot. Ha egyszer mondjuk az ivóban csapna le rád, ki tudja, mi történne? Tudnád-e türtőztetni magad?

‒ Hát... ha ü se emelne rám kezet.

‒ Rossz elgondolni is. Ahogyan ismerlek... Most járd körbe az ágyásokat a kertésszel, s ha olyan növényre bukkansz, amilyet otthon nem látni, kérd meg, hogy vegyen belőle mintát a gyűjteményem részére, de gyökerestül, gumóstul! Aztán tedd a zsákba, a Flandriából hozott tulipánhagymák mellé!

‒ Úgy lesz, föhannagyur.

‒ Mondd már ki szépen: főhadnagy úr!

‒ Majd ha föhannagyur is mondja szépen, hogy Mátyás.

‒ Ej, no, hát legyél Matyi! Az csak jó lesz, nem?

‒ Legyen, főhadnagy úr! Úgy már elmegyen.

‒ Fiam inkább tetszene?

‒ Ha gyerek vónék.

Fazekas visszament a kastélyba. A házaspárt lázas tanakodásban találta, de nem akart bekapcsolódni, határozott léptekkel tartott a fogadóból nyíló könyvtár felé. A márki megállította:

‒ Csak egyetlen kérdésünk van. Főhadnagy úr hurcolhatna-e magával bennünket fogolyként?

‒ Én ilyet nem mondhatok, de önök bátran állíthatják.

‒ Hátha akkor nem koboznák el a birtokunkat ‒ tette hozzá tétován az asszony.

‒ Senki sem tudhatja. Itt már semmi sem biztos. A jakobinusok elszabadították a poklot. A forradalmárok egymást is ölik. Eddig úgy véltem, hogy az ő táborukért történt minden az elmúlt négy évben, mert azt kötve hiszem, hogy a népért. Most már azt sem gondolom, hogy személyekért, a nagyralátó szónokok hiúságáért, hanem öncélúan folyik a forradalmi erőszak. Sűrűn zuhan a nyaktiló, van olyan nap, hogy félszáznál több fej hull a kosárba. Önöknek magyarázzam?

‒ Nem szükséges ‒ ingatta fejét a márki. ‒ Mi szóbeszédből előbb értesülünk mindarról, amiről főhadnagy úr a kémjelentésekből.

Fazekas behúzódott a könyvtárba. Bízott benne, hogy ha másban nem is, legalább az illusztrációkban nyomára akad a mesének, amelyet keresett. Először Moldvában találkozott vele, a török háború idején. Sebesült keze őrzi annak a hadjáratnak az emlékét, de még inkább a szíve. Most is belesajdul, ha csak eszébe jut Ruszánda, a szépséges román parasztlány. Kevés szavú volt, de jól értették egymást akkor is, amikor hallgattak. Ki tudja, ha nem jön a parancsolat: menni kell tovább nyugatnak, talán örökre ott marad, életre szóló pásztoridillben.

Miután végigtekintette a könyvespolcokat, elhessegette a szépnem körül forgó gondolatait. Phaedrus és La Fontaine kötete mellett talált egy népmesegyűjteményt. Azt a bizonyos történetet Moldva után ugyancsak hallotta otthon, majd Németalföldön Flandriában, csekély különbséggel. Bizonyára másutt is őrzi az emlékezet franciául s egyéb nyelveken. Szegény legényről szól, akit egy gazdag előkelő kifoszt, s úgy vesz elégtételt magának, hogy háromszorosan fizet vissza a sérelemért. Fazekas gyanította, hogy Európa-szerte ismerik a cselekményét. Jó lenne, ha írott formában tanulmányozhatná, talán fény derülne az eredetére. Ha népmese, akkor közkincs, szabadon átköltheti bárki. Nagy múltra tekinthet vissza, minthogy a kiszolgáltatottak sanyargatása ősidők óta folyik. Már Phaedrus megírta volna, ha történetesen állatok a szereplői. De miért ne lehetnének azok is? ‒ tette fel magának a kérdést. ‒ Mondjuk ludak. Nofene, kérdhetné a szalonok közönsége: a fentebb poézisben?! Azt lehetne válaszolni rá: miért? Ha Szent Márton nem átallott bebújni az óljukba?”

(folytatása következik)

30 éves a Hét Krajcár Kiadó

Irodalmi est a Hét Krajcár Kiadó szerzőinek műveiből

az Országos Széchényi Könyvtárban

2023.szeptember 26., 17 óra

Előadó

Baranyi Liána és Kurucz Ádám Konrád

1. Benke László: Az Isten cseresznyefája

2. Benke László: A Hét Krajcár Kiadó létrejötte, Bevezető

3. Móricz Zsigmond: Judit és Eszter

4. Csanádi Imre: Húzd rá cigány

5. Tamási Lajos: Keserves fáklya