A Dyson-gömb ‒ Mérhetetlenül komolytalan ügy, amit azonban egyes csillagászok komolyan vesznek (Gyimóthy Gábor)

Kezdjük Ádámnál és Évánál? Nem! Sokkal régebbről kell indulnunk. Ott kell kezdenünk, hogy az élettelen anyag egyszercsak életre kelt. Hogy’ csinálta? Nem tudjuk! Magától kelt életre, vagy teremtették? Ezt sem tudjuk.

Talán létezik valaki, egy mindent tudó és mindenható személyiség – nevezzük egyszerűen Istennek –, aki képes ilyesminek a teremtésére, és ő teremtette az életet, ő keltette életre az élettelen anyagot. Nem? Tehát mégis  „magától” jött volna létre az élet? Lehet, de biztosat nem tudunk. Sőt, az is előfordulhat, hogy bár magától jött létre, de az a bizonyos, mindenható lény úgy teremtette (vagy csak úgy bütykölte meg) az anyagot, hogy abból az élet „magától” keletkezhessen...

Mindegy,   elégedjünk meg azzal, hogy az élet létezik. A kérdés inkább az, hogy hol létezik és hol nem? Mindenütt létezhet, ahol a körülmények megfelelnek neki. Biztos ez? Biztos, de az, hogy mindenhol létezhet, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ott tényleg létezik is. Mi csak egyféle  életet  ismerünk, a földi életet.

Elképzelhető másféle élet is?* Ha igen, akkor lehetnek valahol élőlények olyan, egészen más körülmények között is, amelyeknél a földi élet lehetetlen lenne? Magán véleményem szerint ez rendkívül valószínűtlen, de mégsem zárható ki. Foglalkozzunk tehát csak az olyan élettel, amit ismerünk. Előfordulhat-e ilyen élet más égitesteken is? Miért ne fordulhatna elő, akár magától keletkezett, akár teremtették. Itt a Földön az élet rettentően kezdetleges módon kezdte. Valamilyen moszat, vagy baktérium, vagy csak valami (már élő) takonyféleség volt. Ez gyanús, ha a teremtésre gondolunk, mert teremteni lehetett volna egy picit magasabb fokon is... Ám nem tudhatjuk, hogy mi vezérli a Teremtőt, ha ilyesmit teremt. A „magától keletkezősdi” persze épp olyan gyanús, hiszen ha az olyan egyszerű lett volna, akkor már legalább ötven éve rá kellett volna jönnünk, hogy hogy’ történt. De nem jöttünk rá még ma sem!

Na jó. Akkor nézzük meg, hogy hány helyen jöhetett létre, vagy létezhet élet a  Tejútunkban? Nem tudjuk. A dolog nem olyan egyszerű, mert nem elég egy bolygón az életnek  megfelelő körülmények egyvelege, olyan környezet kell, ahol az esetleg létrejött élet nem pusztul el újra meg újra. Lehet, hogy a Tejútnak nem sok olyan vidéke van, amely olyan otthonos és veszélytelen, mint a miénk. Megjegyzem, a mi esetünkben sem lehet megbízható veszélytelenségről beszélni. Inkább azt mondanám, hogy eddig elképesztő szerencsénk volt. Mellesleg a legközelebbi, szomszéd csillagrendszer is olyan messze van, hogy az egész következő latolgatással nem érdemes a Tejútunkat elhagyni. Szóval, fogalmunk sincs róla, hogy hány olyan bolygóval számolhatunk, amelyen a földihez hasonló élet létezhet. És minket – mint ahogy hamarosan kiderül – nem is annyira a bármilyen fokon tengődő élet érdekel, hanem a magasfokú technikát használó társadalmak. Amiről azonban nagyon is van fogalmunk, hogy itt három és félmiliárd éve létezik élet, de olyan, amely iránt más bolygókon érdeklődünk, mindössze kereken száz éve mocorog. Azóta hagyják el rádióhullámok a bolygónkat, tehát biztonsággal csak azóta vagyunk fölfedezhetők mint technikai civilizáció.

Mit jelent ez? Azt – nagyjából persze –, hogy ahányad része a száz év a három és fél miliárdnak, anyiad részén számíthatunk technikát használó társadalomra az életet hordozó bolygók között. És akkor tegyük hozzá, hogy fogalmunk sincs róla, hány égitesten létezhet élet a kedélyes kis (százezer fényév átmérőjű) csillagrendszerünkben. Tegyük hozzá továbbá, hogy ha az élet tényleg magától keletkezet, de valamilyen baromian valószínűtlen véletlen folytán, akkor nem is biztos, hogy egyáltalán van még egy bolygó, vagy hold, amin burjánzik... Na most akkor azt is érdemes megemlíteni, hogy több mint hatvan éve kutatjuk – többé-kevésbé  vadul – a távoli értelmes lények rádióhullámait, de az űr ezen a téren csak süketítő csönddel  rendelkezik. Ez nem csak furcsa, de ijesztően lehangoló, mert jelentheti azt, hogy a Tejútunkban nincs még egy bolygó, amelyen a miénkhez hasonló, magasan fejlett élet buzog. Sőt, 75 000 év  óta nem is volt, mert ha lett volna a Tejút tőlünk legtávolabbi szélén, akkor onnan a rádióhullámok most érnének ide. Arról kár vitatkozni, hogy egy másik civilizációnak vannak-e rádióhullámai. Ha a mienkhez hasonló, akkor egész biztos, hogy vannak vagy voltak a fejlődésének egy bizonyos ideig tartó szakaszában. Ez a nagy csönd kellemetlen érzés, ha meggondoljuk, hogy a Tejút 2-300 miliárd csillagból áll, ami – átlagosan öt bolygót számolva  csillagonként – legalább egybilió bolygót jelent. És akkor a holdakról még nem is beszéltünk, amelyek némelyikén, szerencsés esetben, ugyancsak előfordulhatna az élet.

Egy bilió! Ezeket a nagy számokat: milió, miliárd, bilió ma olyan sokszor halljuk, sőt olyan gyakran csusszannak ki a szánkon, hogy teljesen elvesztették számszerűen értékelhető jelentésüket. Ezért szeretem valamivel szemléltetni a valóságos értéküket. Mindenki tudja, mekkora egy miliméter. A „kockás papíron” általában négyszer négy, vagy ötször öt miliméteres négyzetek hálózata látható. Egy kilométer egymilió miliméterből áll. Zürich és Budapest között az autóút kerekem 1000 kilométer, azaz egymiliárd miliméter. A bilió ennek az ezerszerese, vagyis, ha miliméterenként raknám össze, ezerszer ezer = egymilió kilométert kapnék. Ez két és félszer akkora távolság, mint innen a Hold. Másképpen szemléltetve, ha papírlapokból raknék egybiliót egymásra – véve a lapok vastagságát egytized miliméternek –, akkor százezer  kilométer magas oszlopot kapnék. Ilyen sok a bilió. Ugye milyen nehéz elképzelni, hogy ekkora tömegű bolygó között ne akadna még egynéhány, amely olyan szerencsés, mint a Földünk? (1979 és 2018 között évente átlagosan háromszor vezettem végig az utat Zürich és Budapest között. Ez kereken 120-szor 1000 km. Oda-vissza = 240 ezer km, azaz nem egészen egy negyed bilió miliméter.)

Na de, hogy’ is van ez a rádióhullámokkal? Miután a pontos adatokat és lehetőségeket nem ismerem, egyes hírekből kell összeállítanom az okoskodásom alapját. Egy biztos: végtelenül sok irány van, ahonnan jöhetnek a rádióhullámok, amelyek esetleg „majdnem végtelenül” gyengék is lehetnek. Ráadásul nagyon sok hullámhosszon kell keresgélni. Ezért  hallottam ilyet (igaz, ennek már lehet 20-30 éve): „Jelenleg úgy állunk az idegen értelmes lények rádiójeleinek kutatásával, mint amikor valaki kiemel a tengerből egy vödör vizet, és ha abban nem talál halat, akkor kijelenti, hogy a tengerben nincs is hal!” Ennyit a „nagy csöndről” az egyik hír értelmében. Persze kicsit aggaszt engem, hogy a vödrös hasonlat elhangzása óta eltelt idő miatt, az a bizonyos „vödör” ma már talán akkora, hogy beleférne a Balaton, és halnak még mindig nincs se híre, se hamva! A másik hír – és ennek talán már 40 éve is van! – így szól: „Ha ez a rádió-csillagvizsgáló fölépül (és hamarosan fölépül), akkor egy száz fényévnyire lévő bolygón le tudnánk hallgatni vele az ottani, egyik repülőtér tornya és a repülőgépek között folytatott beszélgetéseket”. Nem tudom, melyik rádiócsillagdáról volt szó, de az azóta nyilván  már fölépült, csak éppen a nagy csönd maradt meg továbbra is...! És ez a hatalmas nagy csönd már 1960-ban is ott „harsogott” a világűrben, igaz, akkor még éppen csak kezdték kutatni az  idegenek esetleges jeleit.

*

Talán éppen ezért ragadott el valakit a képzelet annyira, hogy az a  legmegátalkodottabb szci-fi írók ötleteit is messze túlszárnyalta józanság-mentességben. Ezt a  bácsit Freeman Dysonnak hívták, aki angol származású, amerikai fizikus-matematikus volt. Ő 1960-ban, az emberiség akkori energiaéhségét vetítette előre a jövőbe, és elképzelte annak fokozódó mértékét. Mi több, azt is elképzelte, hogy ezt a mérhetetlenül növekvő éhséget hogyan lehetne csillapítani, sőt, teljesen kielégíteni, ha már a Földön elérhető összes energiaforrás kifacsarása sem elegendő.

„Mást sem kell csinálni – gondolta és mondta is –, mint a Napot körülvenni egy gömbbel, amelynek az átmérője – hogy ne essünk túlzásokba – nem kell, hogy nagyobb legyen, mint a földpálya átmérője”. (Ami csekélyke 300 milió kilométer...) „Akkor a Nap teljes  kisugárzott energiáját befoghatnánk és saját céljainkra használhatnánk”. Hogy ez mekkora marhaság, az szerintem azonnal belátható, de azért majd egy kicsit kitérek rá. Ez a jóember mindjárt azt is kiszámította, hogy akkor ez olyan gömb lenne, amelyet – kénytelen-kelletlen – vörösön inneni sugárzás hagyna el, és akkor egy ilyen gömb, távoli csillagok körül, földi csillagvizsgálókból is fölfedezhető lenne!

A szomorú, hogy ennek a merő állatságnak a lehetőségét egyes csillagászok olyan komolyan vették, hogy elkezdték szűrni az eget ilyen gömbök után, és ha jól tudom még ma is szűrögetik.

Na de, a marhaságra még egy jókora lapáttal rátett egy orosz csillagász bácsi, és föltalálta a „Kardasov-skálát”. (Igaz, hogy őt az amerikaiak Kardasevnek nevezik. Nem tudom, miért, de ők már Hruscsovot is Kruscsevnek nevezték, sőt, a híres orosz rakétatervezőt, Koroljovot is Koroljevnek! Előttem rejtály az amerikaiak rendszeres átnevezgetése -ov végű nevekről -ev végződésűekre. Talán nem tudják kimondani az o-t, ha azt v követi...) Kardasov (Nyikoláj Szemjonov) 1964-ben beosztotta a technikai civilizációkat, fejlettségi fokaik szerint három osztályba (nem baj, hogy a mi civilizációnkon kívül talán nincs is több...). Szerinte az első fokozatot az a társadalom érte el, amely a bolygólyán elérhető, összes energiát meg tudja kaparintani és használja is (itt mi még nem tartunk egészen). A második fokozatot elért civilizáció már az anyacsillagának a teljes energiáját használja. Ez lenne a Dyson-gömbös civilizáció. A harmadik fokozatban leledző technikai csodalény pedig már a hazai tejútrendszerében elérhető, összes energiát a saját igájába hajtja. Ezt azért még ne tekintsük a baromság legfelső fokának, mert én javasolnám, hogy nevezzük negyedik fokozatnak azt a civilizációt, amely már nem csak a saját tejútjának energiáját bitorolja és használja a céljaira, hanem az egész csillagrendszer csoportét, amelybe a tejútja tartozik... És így tovább.

Lehet, hogy ez a Kardasov bácsi rendkívül rokonszenves ember volt, jó családapa és még talán jó csillagász is, de, hogy hogy’ képzelte el egy egész tejút teljes energiájának kizsákmányolását, amikor szerintem még egy utazás is lehetetlenség egy tíz fényévnyire lévő csillaghoz, azt nem tudom.

Azonban térjünk vissza a Dyson-gömbhöz (lehet, hogy Dyson bácsi is rendkívül rokonszenves ember volt, stb., stb.). Kezdjük a Földdel. Kell nekünk több energia, mint  amennyit jelenleg használunk? Talán kellene egy kicsit több, de inkább az a baj, hogy amit használunk, azzal nem vagyunk megelégedve. Vagy valamit el kell égetnünk ahhoz, hogy energiához jussunk, ami baj, mert befűtjük vele az éghajlatunkat (arról nem is beszélve, hogy az ilyen energiahordozók elfogynak), vagy atomhasogatással nyerünk energiát, ami veszélyes is, és a rádióaktív melléktermékeivel nem tudunk mit kezdeni. A napenergiát még csak kezdetlegesen használjuk, a víz helyzeti energiáját csak egyes helyeken lehet használni. A szél energiáját is csak kis mértékben tudjuk használni. Még nem tanultuk meg a Föld belsejének melegét ügyesen használni, és az atommag összeolvasztásából nyerhető energia még megoldatlan és technikai kísérletezés alatt áll.

A másik baj az, hogy noha már egészségtelenül túlszaporodtuk a Föld ellátóképességét, még tovább szaporodunk, amitől még mindennek növekednie kell és ettől persze az energiaigény is növekszik.

Nade! A magösszeolvasztó energiatermelés megoldódik, de még talán előtte elterjed a napenergia sokkal hatékonyabb használata, esetleg a földmelegé is. Mindemellett megáll a   túlszaporulat, mert meg kell állnia! Sőt, lassanként visszacsökken az emberiség 8-9 miliárdról 500 milióra, egymiliárdra, ami nemcsak nekünk lenne rém egészséges, hanem a Föld többi lakójának is, amelyek nagyon örülnének, ha nem kerülnének kiirtásra. És akkor annyi energiánk lenne, hogy más bolygóknak is el tudnánk adni belőle. Tehát a mi civilizációnk továbbfejlődésével, egy bizonyos ponton túl, egyre kevesebb energiát fog használni, nem egyre többet. Ha az emberiség létszámnövekedése megáll, mindennek a növekedése is megáll egy  bizonyos idő után. Az energiaigény növekedése is meg fog állni. Lehet, hogy ettől még messze vagyunk, de a Földön elérhető összes energia használatától is nagyon messze vagyunk. Tehát egy Dyson-gömb létrehozásának igénye nem fog fölmerülni.

A megvalósításának lehetőségéről meg kár beszélni, de azért megpróbálom.

A bökkenők:

1. Egy igazán fejlett civilizáció addig sem nyújtózkodik, ameddig a takarója ér. Ilyen lenne a Föld egymiliárd földlakóval.

2. Ha egy civilizáció nem képes elérni az első pontban leírt állapotot, a végtelenségig szaporodik és már minden elérhető energiát használ, de az még mindig túl kevés, akkor lehet, hogy szüksége lenne egy Dyson-gömbre, de akkor azt milyen energia fölhasználásával próbálná megvalósítani?

3. A megvalósíthatatlanságától eltekintve, az az iszonyatos mennyiségű energia, ami  egy Dyson-gömbből nyerhető, a gömb fölépítéséhez lenne szükséges...

4. Hogy’ kezdenének hozzá? Rakétával küldenének föl egy tükröt, ami a Földre tükrözné a napfényt, vagy napelemek révén, már az átalakított elektromos energiát sugározná a Földre. Nagyszerű! Csakhogy mibe kerül egy rakéta? Itt nem csupán a pénzértékére gondolok,  hanem arra a rengeteg anyagra, ami a rakétával kárbavész. Az újra fölhasználható rakétáknak is mindig van egy része (és az nem ócskavasból van!), ami elvész. Ráadásul a rakéta csak elégethető üzemanyaggal küldhető bolygókörüli pályára. Még akkor is, ha az csupán hidrogén és oxigén, az égés hője a légkörben marad. És akkor egy második rakétával fölküldenék a következő tükördarabot, amit az elsővel össze kell szerelni. Hány rakéta kellene egy négyzetkilométernyi tükör fölküldéséhez és összeszereléséhez? És hány rakéta kellene 0,2826 trilió négyzetkilométernyi tükörhöz, ugyanis ekkora lenne a földpálya átmérőnyi Dyson-gömb belső felülete... (A trilió a bilió miliószorosa.)

5. Namost akkor tegyük föl, hogy a gömböt megtudnák csinálni úgy, hogy az átlagos falvastagsága 30 centiméter legyen. Akkor, ha jól számoltam, a gömb falának köbtartalma csekélyke 84 780 trilió köbméter lenne, ami köbkilométerben 84,78 bilió. Miután a Föld köbtartalma 1,0832073 bilió köbkilométer, a Dyson-gömböc anyagának a térfogata a Föld térfogatának kereken a 84-szerese lenne. Ehhez bizony nem lenne elég a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Hold, a Mars és a négy, nagy jupiterhold együttes anyaga sem. Még a Jupiterből is kellene egy kis anyagot csenni hozzá... Megfordítva a dolgot: a Dyson-gömb anyagának térfogata akkor lenne azonos a Föld térfogatával, ha az átlagos falvastagsága 0,35 miliméter lenne. Lehet, hogy Dyson jó fizikus volt. Az is lehet, hogy jó matematikus volt, csak lusta volt számolni. Ő a gömbjének falvastagságát 3 méteresre tervezte, tehát tízszer olyan vastagra, mint amilyennel én számoltam. Lehetetlenség, hogy csak egy sajtcédulán is elvégezhető számolást elvégzett volna! Ha megtette volna, azonnal abbahagyja az erről a gömbről való álmodozását. Az ő általa javasolt vastagsággal a gömbfal térfogata a Föld térfogatának csekélyke 840-szerese lenne...

Tetszik látni, hogy miért vagyok (nem kicsit) megrökönyödve azon, hogy komoly csillagászok komolyan kutatnak Dyson-gömbök után? Az egész annyira értelmetlen, hogy tényleg nem érdemes foglalkozni vele. Ki lehetne számítani, hogy az elkészült gömb mennyi  energiát tudna szolgáltatni, ha mondjuk csak 1% hatásfokkal működne. Ki a fészkes fenének és  mi a fészkes fenére kellene olyan rengeteg energia?!

A gömböt természetesen valami rettentően könnyű anyagból kellene csinálni. Ezt Dyson  biztos így képzelte el. Ezért a térfogatok viszonyítása csak arra volt jó, hogy belássuk, akármiből próbálnánk ilyesmit csinálni, nagyságrendekkel több anyag kellene hozzá, mint amennyi itt a Földön elérhető. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezeket az egyszerű szorzásokat Dyson elfelejtette volna elvégezni, mert ahhoz, hogy egy ilyen ötlettel bolondítsa a világot, ezek a nagyon egyszerű számolgatások elengedhetetlenek lettek volna. De úgy tűnik, tényleg elfelejtett számolni, vagy számolt ugyan, de remélte, hogy senkinek nem jut eszébe ötletének felülvizsgálása (mint ahogy a Dyson-gömböt kutató csillagászoknak nem is jutott!!!), ezért szépen bolondítható vele a világ, és ő elhíresül...

*

Nagyon szeretem az ötletes szci-fi regényeket, méginkább a rövid történeteket (magam is irkálok ilyeneket). Egy-egy ötlet szórakoztató olvasmánnyá válhat, ha az rövid, ellenben nagyon sok szci-fi regénynek az a baja, hogy egy „novelláig érő”, jó ötletet megpróbáltak benne hosszú regénnyé fölfújni. Azonban a szci-fik nagyon nagy része (sajátjaim is!) lehetetlen mese. Az a bajuk, helyesebben: az a lehetetlenségük alapja, hogy tévhit áll mögöttük. A technika és a tudományok egymást támogató fejlődése hosszú ideig nagyon lassan haladt, mert nem volt eléggé tudatos. Persze, hogy az akkori tudósok kíváncsisága és a mesteremberek ügyeskedése fejlesztette a világot. Gondoljunk például az alkímistákra, de az, ami talán már a tizenkilencedik században elkezdődött, a huszadikban fölgyorsult és a huszonegyedikben olyan hitté, sőt meggyőződéssé vált, hogy mindenhatókká lehetünk, ha kicsit összeszedjük magunkat, ilyen nem volt.

Sokminden fejlődik. A tudomány egyes területein beláthatatlanok a fejlődés lehetőségei. Ilyen például a biológia, vagy a mesterséges értelem és az ezzel ellátott robotok fejlesztése és fejlődése. De vannak területek, amelyeken átléphetetlen határokhoz érkeztünk. Ilyen az űrutazás. Vidáman eljutunk a Holdra (ha valaki elég öreg és jó az emlékezete, tudja, hogy már valamikor réges régen el is jutottunk oda...), a Marsra, talán a nagy Jupiter-holdakra, sőt még talán a Szaturnusz nagy holdjára, a Titánra is, de aztán kész! Elértük a zászlórúd végét, tovább mászni nem lehet... Már egy „közönséges” Mars-expedíció, mondjuk, hat emberrel is iszonyatos anyagi és szervezésbeli erőfeszítésbe fog kerülni, évtizedekig tartó előkészületekkel (ezek már javában folynak). A Naprendszeren túli távolságok több okból is áthidalhatatlanok. Óriási űrhajókat kellene építeni hozzá, ha abban embereket akarunk utaztatni. Az ilyesmit nem lehet a Földről indítani, földkörüli, vagy holdkörüli pályán kellene összeszerelni sok darabból, amihez rengeteg óriási és nagyon drága rakéta kellene.

Gondoljunk csak kicsit bele: már az első („közönséges”) marsutazásnál is nem annyira a technika lesz a probléma, hanem, hogy ki fizeti? Milyen sebességre lehetne aztán a hatalmas űrhajót fölgyorsítani? Másodpercenként 300 kilométeres sebességre? Ahhoz tengernyi üzemanyag kellene, hiszen a megérkezésnél (hol? Tíz fényévnyire lévő csillagnál?) nullára kell fékezni! És ezzel a sebességgel csekélyke 10 000 évig tartana oda az út. Családok ülnének az űrhajóban, vagy mélyhűtött emberek? Ha családok ülnének benne, akkor – egy-egy nemzedékre 25 évet számítva – a négyszázadik nemzedék érkezne meg... A kozmikus sugárzás már egynéhány év múlva furcsa pecsenyévé pirítaná a mélyhűtött utasokat is. Az óriási űrhajónak nem lehetne az embereket tároló, viszonylag kis részét sem méteres ólomburkolattal körülvenni és védeni. És ez a sebesség (bármilyen nevetségesen lassú a távolsághoz viszonyítva) őrületesen nagy! A fénysebesség ezredrésze. Összehasonlítás képpen: a lepkesúlyú (családokat magábafoglaló űrhajóhoz viszonyítottan lepkesúlyú, sőt mondhatnánk, molekula-súlyú) Voyager szondáinkat nagy nehezen (több bolygó tömegvonzásának segítségével!) sikerült fölgyorsítani másodpercenként 17 kilométeres sebességre... A fénysebesség ezredrésze akkor is rémületesen nagy, ha arra gondolunk, hogy mi történne, ha az űrhajóba csak egy kis, mogyoró nagyságú meteorit csapódna? Mintha robbanó ágyúgolyó érné az űrhajót! És hány ilyen kis (esetleg jóval nagyobb) meteorittal találkozhatna az űrhajó 10 000 év alatt, tíz fényévnyi szakaszon?

Szóval, menjünk a moziba, nézzük meg – mondjuk – a Csillagok háborúját, és élvezzük, mint szórakoztató mesét, mert a valóságban ahhoz hasonló sem fog létezni soha. Mint ahogy nem fog létezni, hogy gonosz, idegen lények idejönnek, mert el akarják venni valaminket, ami nekik már nincs. Legroszabb esetben az életterünket, mert ők már annyira túlnépesedtek, hogy kénytelenek voltak kirajzani, és más, élhető éghajlatú bolygókat benépesíteni... Az ilyesmi hasonlóan nevetséges, mint a Dyson-gömböc. A távolságok leküzdhetetlen béklyója az idegeneknek épp úgy szab határt, mint nekünk. Ezen a téren nincs olyan továbbfejlődés, ami ezt a kis írásomat elavulttá teszi, mondjuk 100, 200, vagy 500 év múlva. A tíz fényév akkor sem lesz rövidebb távolság. Mellesleg, miért tíz fényév? Ki mondja, hogy ott van valami számunkra érdekes? Hátha az, amit tényleg meg szeretnénk nézni, 500, vagy ezer fényévnyire van? Hiszen az a Tejútunk átmérőjéhez hasonlítva csupáncsak egy százaléknyi távolságocska...

A fényév iszonyatosan könnyen kimondható szó, de el tudjuk képzelni, hogy mekkora távolság? Nem tudjuk elképzelni! Álljon itt egy kis szemléltetés, helyesebben szemléltetési kísérlet, mert e rettenetes távot valóban szemléltetni lehetetlenség. Vegyünk nagyon finom homokszemeket, olyanokat amelyekből szorosan összesűrítve, tíz darab tenne ki egy köbmilimétert. Akkor – ha egy-egy homokszemnek egy-egy kilométer felelne meg, mekkora homoktömeg lenne 10 000 kilométer, mondjuk a távolság Hamburg és Cape Town között? Egy köbcenti 10x10x10 köbmiliméter, azaz ezer. Ha egy köbmiliméterben tíz homokszem van, akkor egy köbcentiméterbe pont 10 000 homokszem fér, tehát egy köbcenti homok felelne meg tízezer kilométernek. Egy fényév 9,5 biló kilométer. Kerekítsük föl 10 bilióra, hiszen a szemléltetés szempontjából ez a kis különbség nem számít. Egy köbméter 100x100x100 köbcenti, azaz egymilió köbcenti. 10 000-szer egy milió = tíz miliárd. Ennyi homokszem lenne egy köbméternyi homok. Ezer miliárd = egybilió, tehát 10 bilió homokszem ezer köbméter homok! Képzeljünk el egy kockát, amelynek az élhossza 10 méter és az mind finom homokszemből állna, szorosan összesűritve. Annyi homok felelne meg egy fényévnyi távolságnak, ha minden egyes homokszem egy kilométert jelentene. Egyetlen egy fényév!

További szórakozásképpen nézzük meg, hogy hogyan viszonylik ez az iszonyatosan nagy homoktömeg a Föld–Hold, vagy a Föld–Mars távolsághoz, ha a kilométereket ott is homokszemeknek vesszük. Azt mondtuk, hogy a Hamburg-Cape Town távolság kereken tízezer kilométere egy köbcenti homok lenne. Akkor a Föld-Hold távolság kereken 400 000 kilométere 40 köbcentit tenne ki, tehát képzeljünk el egy 2x4x5 centiméteres hasábocskát a homkból. A Mars, miután ugyancsak a Nap körül kering, mint mi, nagyon különböző távolságokra lehet tőlünk. Ha pont a Nap mögött van innen nézve, akkor 360 milió kilométerre lehet. Ha a közelünkben ólálkodik, akkor kereken 60 milió kilométernyire van. Vegyük ezt a távolságot. Hogyha 10 000 km egy köbcenti, akkor 100 köbcenti homok egymilió km., 1000 köbcenti, azaz, egy köbdeciméter homok pedig tízmilió kilométernek felelne meg. Vagyis a 60 milió km. 6 köbdeciméter homok lenne. Ezt is könnyű elképzelni, akár az asztalunkra rakva: 20 centiméterszer 30 centiméteren (azaz, nagyából egy A4-es papírlapon) 10 centi magasan állna a homok. Milyen lélegzet-elállítóan nagy a nagyságrendbeli különbség, ha ehhez viszonyítva elképzeljük a – mondjuk – tíz fényévnyinek megfelelő 10 000 köbméter homokot!

Na és akkor térjünk vissza oda, hogy hol is vannak azok, akiket szeretnénk meglátogatni, vagy akik szeretnének idejönni, nem mint hódítók, hanem pusztán tudományos kíváncsiságból? Egyelőre sehol sincsenek és hírük-hamvuk sincs. Pedig nemcsak szökött rádiójelekre számíthatunk – elméletileg –, hanem olyanokra is, amelyeket célzottan küldtek felénk valakik, valahonnan. Olyanok, akik a miénknél fejlettebb technikájú távcsövekkel figyelik az eget, és talán már régen fölfedeztek bennünket mint technikai civilizációt. Dehát ilyen jelek se jönnek sehonnan! Pedig mi már küldtünk célzottan híreket egy 25 000 fényévnyire lévő gömb-csillaghalmaz felé. Ez 1974-ben történt az Arecibo rádiócsillagdából. Ez volt a híres „Arecibo- jeladás”, ami azonban nem volt olyan híres, hogy tudtam volna róla. Különben nem írtam volna meg tíz évvel később az alábbi verset: 

Várok a jelre

Várok a jelre, mely valahonnan,

Itt valahol már jön ma elénk,

Félve, kíváncsin, tompa reménnyel,

Messze az űrből küldve felénk.

Mert valahol már készek a lények

S adva keresnek kapcsolatot.

Nem csak a kéklő semmibe néznek,

Nem csak a más jeleit lesik ott.

Harsona adná hírül a Földön,

Hogyha befutna a várt üzenet:

Más bolygón is zajlik az élet,

Öltve sugárzó képzeletet!

Mért nem küldjük szerte a térbe

– még mielőtt ideérne a hír –

Büszkén azt, hogy lét van a Földön,

Mely dicsekedni már maga bír ?

Mert az erőnk csak arra irányul,

Hogy letiporjon embereket,

S egymás házát véve irányul

Gyárt hihetetlen fegyvereket?

Vagy mer' a fösvény, szűkkörű érdek

Szelleme minket a földre szorít,

És a haszonvágy csalfa világa

Kishitűség mocsarába borít?

Attól félünk – nézve az égre,

S küldve az űrbe bűvjeleket –,

Nem lennénk már régen a Földön,

Hogyha betoppan a várt felelet?

Hol van a vallás, oly csoda hittel,

Melyet a bölcs és a dőre követ?

Mely  ha kívánta,  hívei  raktak

Félezer évig kőre követ?

Hol van a vallás, mely millióknak

Vad bizalommal oly hitet ad,

Mely az időt letaszítja a trónról

S rak tudományhű templomokat?

Várok a jelre, mely valahonnan,

Itt valahol már jön ma elénk,

Félve, kíváncsin, tompa reménnyel,

Messze az űrből küldve felénk.

Mert valahol már készek a lények,

S adva keresnek kapcsolatot.

Nem csak a kéklő semmibe néznek,

Nem csak a más jeleit lesik ott ...

Bagno di Romagna, 1984 VIII. 25.

Azért választották azt a csillaghalmazt, mert esélyesebbnek látták, hogy a félmilió csillagot tartalmazó halmazban létezik valaki, aki veszi az adást. Ennek az esélye sokkal kisebb lenne, ha csak találomra küldenénk bele a hírt a világűrbe. Most aztán várhatunk a válaszra  ötvenezer évig... Nem baj! Ezt csinálni kellene – mint ahogy a versemben is írom –  rendszeresen és megrögzötten, mert hiszen talán mégis vannak valahol olyanok, akik szeretnék  tudni, hogy nem egyedül léteznek mint gondolkozó lények a nagy büdös Tejút egybilió bolygója között...  

---

*A „másféle élet”. A földi élet egyetlen egy „alapszerkezetre” épül, és a milió életforma, akár állat, akár növény, akár gomba, baktérium, vagy bármi más, ezen alapszik. Ez a DNS, azaz  Dezoxiribonukleinsav. Ez olyan, mintha a Földön létező összes épületet csak egyetlen egy fajta téglából építették volna föl. Ha úgy képzeljük el az élet keletkezését itt a Földön, hogy ahhoz egy egészen különleges körülmény kellett, akkor feltételezhetjük azt is, hogy más, hasonló bolygókon pont ez a bizonyos és egyedülállóan különleges körülmény nem fordult elő, azaz ott „ez-a-fajta” élet nem is jöhetett létre. Hiába létezett a bolygón mind a 92 elem, mint a Földön, hiába hullámzott rajta is tenger, de más a tömegvonzás, más a légnyomás, más a légkör összetétele, más a nappalok és éjszakák hossza, másmilyen az árapály, más a felületet elérő, kozmikus sugárzás erőssége, másmilyen elemek érhetők el a felszínen vagy a tengerben, stb., stb., stb. Szóval, minden más, és ha ott „élet akar keletkezni”, akkor kénytelen egész más „alapszerkezetet” kitalálni magának. Magánvéleményem egészen egyszerűen az, hogy az élet kialakulása olyan elképesztően nagy csoda, hogy talán az egész világegyetemben csak egyszer fordult elő, és olyan nincs, hogy különböző körülményecskék, csak úgy hipp-hopp, különböző életeket keletkeztethetnének! Tovább megyek: ha létezhetne másfajta, a miénktől különböző alapokon nyugvó élet, akkor az létezne a Földön is, ezer százalékos biztonsággal! Tehát, a végkövetkeztetésem az, hogyha létezik valahol még a Földön kívül is élet, akkor annak pontosan úgy a DNS az alapja, mint nálunk.  

Kardasov bácsi és a Dájzongömb

Kardasovnak és a Dysonnak

nem nőtt be a feje lágya!

Elméletük a világnak

a legnagyobb állatsága!

„Ha az energiaigényt

a Földnek összes forrása

képtelen lenne fedezni,

jön a napfény kirablása.”

Így hangzik az elmélete

e két Nyárimikulásnak:

„Akkor Napot körülvevő,

nagy gömb-palástott csinálnak!”

E gömb mérete – csekélység –

a földpálya átmérője,

s benne összegyűlne akkor

Napunknak a teljes hője...!

1.

Amit Földünk nyújtani tud,

oly-nagyon sok energia...

Századrészét sem igényli

sohasem az ember fia!

Azaz marhaságot képzelt

Kardasov és Dyson, szegény.

Soha nem lép föl a Földön

ily nagy energia igény!

2.

Ám hogyha mégis így lenne,

honnan szednénk az anyagot

és hozzá az energiát,

azt a mérhetetlen nagyot...?!

Akkora gömb – bármily vékony –

olyan rettentőn sok anyag...

Dyson nem számította ki.

Nem tudom, mért volt oly hanyag?

Én viszont kiszámítottam,

s a számaim tündökölnek:

e gömb anyagszükséglete

nyolcvanszorosa a Földnek!

És aztán az energia...

Hiszen ma, hogyha száz tonna

kikerül a világűrbe,

ünnep! – Mintha csoda volna!

És ebben nincs ám fejlődés!

Itt már nem lép a technika!

Ez megváltoztathatatlan!

Itt parancsol a fizika!

                                                   *

Az iszonyú energia,

amit egy Dájzongömb termel,

anyaga beszerzéséhez

s a fölépítéséhez kell...!

Tehát – így szól a fizika:

„Amíg nincsen Dájzongömböd,

nincs anyagod s energiád

s nem építhetesz Dájzongömböt...!”

                                                   *

Szóval, e két derék tudóst

elkerülte a józanság.

Azt hitték, hogy minden téren

továbbfejlődik a világ.

Ám az ember, ha a Földet

sikerül is elhagynia,

az a mainál soha sem

lesz kevesebb energia.

Itt elértünk hát egy határt,

a fejünknél már a plafon.

Csillagok között sem lehet

röpködni majd egy szép napon...

                                                   *

Igaz, nem a Földről volt szó,

hanem „fejlett idegenek”

csinálhattak Dájzongömböt,

az elmélet arról rebeg...

Efölötti „töprengésem”

meggyőződésembe ömlött:

sehol, senki nem csinálhat

soha ilyen Dájzongömböt!

A bökkenő már ott lapul

– bolygóján történjen bármi –,

soha, senki nem is akarhat

Dájzongömböt csinálni.

Zollikerberg, 2026 VII. 22.