A GYŰLÖLET MŰVÉSZETE (3.) Szentendrei „liberális művészértelmiségünk” már a rendszerváltás...
Szentendrei „liberális művészértelmiségünk” már a rendszerváltás hajnalán fürdőt vesz ebben az édes-illatos bűnben. A Szent Korona és címerünk meggyalázása, az Új Hölgyfutár, Szkárosi Endre folyóiratának címlapja akkor nem lett megtorolva: a gyűlöletspirál évről évre egyre nagyobb erővel szorít. Ez a firkarajz művészeti toposszá válik:
A gyűlöletművészet propagandaművészet, stílusjegyei könnyen fölismerhetőek. A gyűlöletes embertípus, osztály vagy nemzet a céltábla, a félelmetes fegyverek a megalázó gúny és a démonizálás. A béke alapfeltétele mindig a kiegyezés, de aki nem tiszteli az ellenfelét, abban nincs kiegyező szándék: ez a bűn, nem a háború maga. A problémákat a művészetnek tárgyilagosan, elfogultság nélkül kell ábrázolnia, de a gyűlöletművész erre képtelen, mindig egy nézőpontból mutatja be a valóságot, ezért a kép sematikus.
Klasszikus gyűlöletkeltő mű az 1940-ben forgatott, Örök zsidó című német film, melynek tendenciózus hazugsága, hogy a kelet-európai szegény zsidóságot is világpolitikai, pénzhatalmi bűnökkel vádolja. A koncentrációs táborokba szinte kizárólag szegény zsidókat vittek, kiket a nyugati, New York–London központú pénzhatalom nem védett meg. Weisz Manfréd családja 1944-ben SS repülőgéppel utazott Portugáliába, miközben a csepeli Weisz Manfréd Művek az utolsó percig a német hadiipar legnagyobb közép-európai beszállítója volt.
A német propagandafilm egy képsora a lengyelországi haszid zsidók elhanyagolt piszkosságán gúnyolódik. A rendező nem vett észre valami igen fontosat: e vallásos emberek külső elhanyagoltsága szent piszok. Mind az öt világvallás ismeri az aszkétát, a remetét, a szerzetest és apácát, kik életük minden pillanatát áhítatos önfeladásban töltik. Ez az átszellemült boldogság ragyogott az elhanyagolt külsejű haszid zsidókon, nem tudták a filmből kivágni. A film záró képe egy pincét ellepő patkányinvázió. A képnyelv a gyűlölt célcsoportot patkányokkal azonosítja, mint a fent idézett Krasznahorkai-szöveg a magyarságot.(!) Krasznahorkai Sátántangó című regényéből Tar Béla hét órás (!) filmet készített 1994-ben, természetesen közpénzből. A nézhetetlenül vontatott gyűlöletfilm „csúcspontja” az a bizonyos kocsmai táncjelenet, midőn elviselhetetlenül hamis punk zenére táncolnak a rendszerváltás vesztesei, a mi népünket megjelenítő reménytelen életű alkoholisták. A táncoló, tanyasi „bunkó magyarokat” Krasznahorkai szentendrei művészhaverjai alakítják, az A.E. Bizottság együttes tagjai. fe Lugosy László maszkján nem kellett sokat pepecselni a maszkmesternek.
A rendező durva képhazugsága, hogy a pusztuló alföldi tanyavilágba a pesti Fiatal Művészek Klubjában divatos, passzív-agresszív, Rolling Stones arckifejezést fényképezi bele. Milyen a nehéz sorsú, magyar arc? Meg kellett volna nézni Munkácsy, Mednyánszky festményeit. Az ő festészetük nem a lenéző gyűlöleté, hanem a segítő szándékú együttérzésé volt. A Tar Béla és Krasznahorkai művek üzenete: ezzel a genetikailag hibás emberanyaggal lehetetlen demokratikus, prosperáló országot építeni, a játszma eleve elveszett. Munkácsy festészetének üzenete: nézd, mennyi tehetség, emberi érték hullik a forgácsba, a hiba nem az emberekben, hanem a kontraszelekcióban és az igazságtalan társadalmi berendezkedésben van. Úgy érzem, már örülhetünk, az idő Munkácsyt, de nem Tar Bélát igazolta!
A propagandaművész mindig a donátor, a megbízó elvárásait szolgálja ki, nem saját belső vívódásait akarja megjeleníteni, ezért karakterei élettelenek, karikatúraszerűek. A gyűlöletirodalomban a mártír – az abszolút jó – és az „ős patkány” – az abszolút gonosz – nem lép kémiai reakcióba egymással, mint a nemes gázok. Nincs drámai feszültség, minden olyan idegen, mint egy reklámfilm. Az igazi irodalom a legelvetemültebb gonosztevőt is emberközelből ábrázolja. Gondoljunk III. Richárd, Raszkolnyikov, King Claudius, Othello, Lady Macbeth, Ágnes asszony vívódására. A rosszak, a bukottak is csak szenvedő embertársaink; szomorú sorsukat megértvén, saját életünket tudatosabban építhetjük. A gyűlöletirodalom színtelen karakterábrázolói, gyűlöletszerzőink tulajdonképpen nem is gyűlölik őket. A bérgyilkos sem gyűlöli a célszemélyt, megbízást hajt végre; gyűlöletművészeink szellemi bérgyilkosok.
Ki a megbízó? Kik a legfontosabb végrehajtók a kortárs irodalomban és művészetben? Kik a céltáblák, melyek a toposzok, milyen filozófiai háttere van ezeknek a toposzoknak? A megbízó a láthatatlan, mindenütt jelen lévő, rejtőzködő, leválthatatlan, valódi hatalom; a „Deep State” a nagy háló, a „pénzhatalmi világelit” („Super Class”), a „New Order” (új világrend) eszméjének megalkotója. A Deep State nagyon jól tudja, hogy a kultúra, a médiához hasonlóan, fontos hatalmi tényező – nemcsak a szórakoztatóipar, de a színház, képzőművészet és kortárs irodalom is – melyek az iskolázott társadalmi csoportok véleményét befolyásolják, így indirekt módon mozgatnak kevésbé tájékozott tömegeket.
(folytatjuk)
Korábbi részek:
A GYŰLÖLET MŰVÉSZETE (2.) A nyelv több, mint információtovábbító kódrendszer...
