A HALÁLON TÚL / A HALÁLON INNEN (Deli Mihály verse)

A HALÁLON TÚL / A HALÁLON INNEN

A minap temettük öreg tanárunkat-barátunkat

aki harminckét évvel túlélte a saját halálát

Mindig is egy mozgékony, aktív, életvidám ember volt

úgyhogy „mostani halála” előtt harminckét évvel

a végzetes laboreredményekkel szembesülve

villámcsapásként érte a drasztikus diagnózis:

nyirokmirigy rák, kiterjedt áttétekkel, fölöslegesnek látszott a műtét

(ez rögtön igazolódott is: megnyitották a testét és visszazárták)

A vizsgálatok konklúziója: a hátralévő idő néhány hét, maximum egy-két hónap

Fegyelmezetten vette a hírt

Végighallgatta az orvost, megköszönte lelkiismeretes munkáját

és ’saját felelősségére’ kihátrált a kórházból

Hazafelé egy református templom előtt vezetett az út

Gyakorló katolikus volt, mégis belépett a néptelen térbe, leült a fal melletti padra

Megnyugtatta a dísztelen puritánság

(Itt, és ebben a fél órában, a templom vakító falai között dőlt el minden…)

Enyhe émelygéseken, étvágytalanságon, kis szédüléseken kívül még nem érzett semmit

Az orvos szerint ez egyik pillanatról a másikra megváltozik

„Sugárkezeléssel, kemoterápiával lassítható a folyamat

Csodák sajnos nincsenek

A küzdelem az egyetlen fegyverünk, noha most reménytelennek látszik

Orvos-etikailag tilos lenne ezt mondanom, de felhatalmazott rá

Ez a statisztikai tapasztalat”

A kérdés ezek után már nem az volt

hogy enged-e a betegségnek, vagy szembeszáll-e vele?

Nem!

Sem ’kérdés’, sem ’válasz’ nem hangzott el

Lehunyta a szemét, és ledőltek a templom fehér falai…

Csak a módszert kellett kidolgoznia

Biológia szakos kollégájával összeállították az étrendet

Testnevelő barátjával beállították a mozgás-módokat

amelyek hangsúlyosan jógagyakorlatokból álltak

Gyóntató papjával pedig kialakították az ima-rendet

…

Amikor fél év múlva kontrollra jelentkezett az orvosnál

az egyébként nemzetközi tekintélyű professzor nem hitt a szemének

Elismerően bólintott, kedvesen-cinikusan felnevetett:

„Csodák általában nincsenek, de az ön gyógyulása konkrétan csoda!

Az úgynevezett »csodák« tudatlanságunk délibábjai”

Végighallgatva a terápia lebonyolítását, leszögezte:

„Sikere személyre szabott és egyedi

A racionális elemzés – a tudomány előrehaladtával – megindokolhatja gyógyulást”

Ő ugyan nem alkalmazhatja

de kelletlen elismeréssel/gyanakvással kénytelen abszolválni a tényt

Offenzív állásfoglalása és gyakorlata regisztrálta a történteket, majd túllépett az eseten

Öreg barátunk nem tudta átadni a titok lényegét a nagy tapasztalatú kirurgusnak

A lényeg ugyanis irracionális

Az étrend, a jóga, az ima: aktív hit, fegyelem, rásegítés

agilis remény, tett, küzdelem, – s ezek nélkül nincs gyógyulás

De van a hitnek egy misztikus, mélyebb szintje

ami fizikai értelemben akár passzivitásnak is mondható (’passzív hit’)

Hit, legelőször is nem a gyógyulásban, nem a viaskodás sikerében

hanem az Isten kiismerhetetlen szándékában

Ez a hit nem aktív, nem serény, nem morzsolja gépiesen az imákat

Ez a hit: önátadás, bizalom, kitárulkozás

Ez a hit: vak ráhagyatkozás az Istenre

csend, visszahúzódás, felajánlás, megszabadulás, megadó figyelem

hűséges mozdulatlanság, örök várakozás és készenlét!

És ez a fontosabb

E két („aktív-passzív”) hit együtt gyógyít

De az Isten nélkül még meghalni sem lehet

Tehát ha a terápia sikerül, kimért időnkig még ellehetünk akár Isten nélkül is

Ha nem sikerül, kapujában vár a megoldással

Súlyosságuk különbözősége ellenére, ez minden betegség misztériuma:

a figyelmeztetés, azaz a fájdalom és a félelem mögötti gyöngéd sugallat

amely kiemel önmagunkból, és megmerítkezik az átlényegülésben

s ha visszatérünk is önmagunkba, szembesít azzal a másik énünkkel

amelynek („csak kézzelfogható”) árnyéka vagyunk

Öreg barátunk már harminckét évvel ezelőtt lebontotta a határokat magában

Szabadon közlekedett a lét és az öröklét világában

Temetésekor, különös ajándékaként, néhány elnyújtott pillanatig azt éreztük

ott szédelgünk tehetetlenül mi is

Hugo Simberg: Tánc a halállal (1899)

(a kép forrása: itt)