A parton (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

Arisztid ott ült a parton, méregette a naplementét, a bamba lomhasággal befutó vitorlásokat, a horgászok bénázását a horgokkal, a mellettük bűzölgő malacnyi bomló haltetemek félelmetes mulandóságát. A hullámok monoton sistergése, a Balaton sejtelmes szürkülete mindig szertartásos séták végső pillantásában foszlott szerte, már nem is figyelt oda, csak a vénülő léptek recsegésére, ahogy hazafelé baktatott. Valójában nem ő ment, csak az idő ketyegett a háttérben. Ez a nyár is elkezdődött, de nincs értelme, tulajdonképpen minden tavaszba vetett hite elillant, a szépség oly’ halovány ma, állapította meg, miközben a távoli istenekkel civakodott. Az élet legszebb napjai szaladtak el, biztosan nem jönnek már vissza többé. Ez a tapasztalat, na mindegy, ha menni kell, haladjunk. A gyerekek kenuja, ez a kipróbálatlan születésnapi ajándék már lassan egy esztendeje porosodott a gardróbban. Tegnap végre sikerült kicsomagolni, felfújni, vízre bocsájtani. A három ülés a két dupla evezőlapáttal egész komoly látvány – itt hangsúlyozom, hogy nem vagyunk evezősök, csak műkedvelők. Mindenki műkedvelő és műgyűjtő itt. Ahhoz képest nekünk elég jól ment. Olyan ez, mint az íjászat, egy deci magyar vérrel bárki lőhet szögtízest, szóval itt magyarkodtunk egyet.

Olyan jól esne most egy hideg sör, egy szál cigaretta, vagy egy jó koncert, egy oratórium a plüssfotelbe dőlt kényelemben. Évek óta nem éreztük ilyen jól magunkat, ahogy érezhettük volna, de már megint rossz helyre gépeltem. Olyan élmény ez, mint a katonaság volt, a bűzös üzemanyagbázis, a rosszul mászható szögesdrót kerítések, az élet játszóterének igénytelen mászókái. Kopottan áztunk az időtlen tébolyban, aztán beleszürkültünk a néma magányba, az örök fenyítés, úgy érezzük, még nem járt le. Talán a Dalai láma, szokták mondani, de mégsem, mert mi voltunk ezek is. A legjobb a szar napokra gondolni ilyenkor, amikor még reménytelenebb a jövő. Volt azért ennél is lejjebb, kilátástalanabb, kétségbeejtőbb, azt is túléltük valahogy, ez is menni fog. Fogjuk rá, fizikailag átléptük az árnyékunkat, de lélekben soha nem sikerült kimennünk a kapun. Láttuk, hogy kellene megpróbálni, de könnyű is azt mondani! A szoba közepén állt a kis dohányzó asztal, körülötte puha ülőgarnitúra. Tágra nyílt szemmel meredt sóbálvánnyá, talán elaludt közben. Már napok óta próbálgatta ezt a járás dolgot, és most elindult. Hirtelen lépett kettőt, úgy tettünk, mintha nem is történt volna semmi, vártuk a folytatást, na még egyet, és eléri a papa fotelét, és elérte, ez már járás, ettől a perctől ő a világ ura, az én fiam. Valahogy így kezdődik minden, aztán egy napon véres ruhákat hoztak egy zsákban. Felismerhetetlenségig roncsolt koponyasérülések, telis-tele varratokkal, kapcsokkal, öltésekkel. Biztosan nem ő kezdte, sokat dolgozott mostanában, nem tűri az igazságtalanságot, ő ilyen természet, nem hagyja magát, mindig feláll, nem lehet agyonverni, talán elűzni, azt sem.

A szerző festménye