A ’SZIGORÚ’ NAGYMAMA (Deli Mihály írása)

A nagymama tizenhét éves korában ment férjhez az akkor már harmincnyolc éves férfihez. Ártatlan tudatlansággal lett egyetlen leánygyermekük anyja. Dolgos volt, kemény és szigorú, mint egy porosz őrmester. Rendre és fegyelemre nevelték, onnan rántotta elő akaratos hatalmát. Szerény életkörülményüket a nyárspolgári lét keretezte; erőszakosságában maga alá gyűrte vajszívű férjét, leányát saját képére formálta. Határozottság, céltudatosság és engesztelhetetlen életösztön irányította minden lépését. Amikor kisleánya játék közben elesett és felsebezte a lábát, a sáros-salakos sebet a csap alatt súrolókefével tisztította meg, s a leánynak összeszorított foggal, sírás nélkül kellett tűrnie a beavatkozást. Az apa és a leány a kezdetektől fogva titkos cinkostársak lettek. De cinkosságuk nem tartott sokáig, az apa ötvenhárom éves korában, szívroham következtében meghalt. Anya és leánya egyedül maradtak. Az anya komolyan vette a házassági fogadalmat, nem ment férjhez, nem is érdekelték a férfiak. Csak a rend, a tiszta ruha, a tisztesség, az igaz küzdelem volt fontos továbbra is. Varrásból, mosásból-vasalásból, szemfelszedésből tartotta fenn magukat, a közeli szeretetházban segédkezett. A leány az Angolkisasszonyoknál érettségizett, elvégezte a tanítóképzőt, majd hamarosan férjhez ment, s három leánygyermeket szült. A nagymama őket szolgálta tovább. Bohém vejét elkerülve, minden nap náluk serénykedett: vásárolt, takarított, az unokákat hozta-vitte, uralta a konyhát. Mire a veje a munkából hazatért, már elillant, ne kelljen vele találkozni. Nem szerette a férfit, a szemében rendetlen, művészlelkű ember volt. Szétszórta a ruháit, koszos cipővel ment be a lakásba, mindig olvasott, festegetett, hangosan énekelt. Emiatt sokat dohogott a leányának, de az szerelmes volt a férjébe, ahogy rendíthetetlenül szerette az anyját is. Az unokák lassan felnőve kirepültek, a nagymama közel ötvenévnyi özvegység után meglassult, elgyengült, megállt; már nemigen mozdult ki szobakonyhás lakásából. Leánya és az unokák jártak hozzá vásárolni, mosnivalókat cserélni, meleg étellel ellátni, fát vágni… Egész nap toporgott, rakosgatott-rendezkedett a szobájában (mégis minden-mindig ugyanott maradt); vagy ült a rádió előtt, bámulta a keresőn világító világvárosok nevét, zenét hallgatott, rádiójátékokat, a Szabó családot. A készülék tetején, egy megsárgult csipketerítőn három fénykép állt. Középen, a legnagyobb keretben fénykép a férjéről, a két oldalán, mint két kerub: a miniszterelnök és a pápa képmása. A híreket türelmetlen nemtörődömséggel hallgatta, mert csak a meteorológiai jelentés érdekelte a végén, amit precíz időközönként az ablakon át kontrollált is. Az unokák udvarlóval, szerelmükkel, vőlegényükkel, napi rendszerességgel megjelentek, apró ajándékokkal, színes bulvármagazinokkal kedveskedtek, elintézték ügyes-bajos dolgait, és mindig leültek tíz percre, negyedórára beszélgetni, általában unalomig ismételt családi történetekről, semmitmondó dolgokról, mert nem volt sok közös témájuk. A nagymama csendben visszazáródott szikár magányába. A látogatások mindegyikükkel ugyanúgy fejeződtek be: nagymama fegyelmező, mégis a maga módján lágy tekintettel a szemükbe nézett, aztán a rádión álló fényképekre mutatott, és így szólt: „Amikor lefekvés előtt kikapcsolom a rádiót, elköszönök tőlük. Mindegyiktől külön. Nagyapátokat megsimogatom, és azt mondom, édes drága jó Lajosom, még holtadban is szeretlek! Igen, ezt mondom, szeretlek! De ne értsétek félre, nem szexuálisan, hanem igazán!” – Az unokák ilyenkor egymásra sandítottak, bíztatóan elmosolyodtak, megpuszilgatták nagymamájuk ráncokba ereszkedett, száraz-hűvös arcát, és magára hagyták. Elmenőben, eleinte még nevetgéltek figyelmeztető-magyarázkodó vallomásán, később már csak magukban somolyogtak; a nagymama halála után már magukban sem.

VÉN ZOLTÁN (1941 - ): Nagymama

A kép forrása: itt.