A SZÉK (Deli Mihály szabadverse)

A SZÉK (allegorikus bukfenc)

Ismerős vagy valahonnan

De lehet, csak azért, mert öreg vagyok

és nagyon sok emberrel hozott össze az élet

Viszont fogyatkozó agysejtjeim nehezen képesek felidézni

az összekeveredő régi találkozásokat

Ez a feszültség némi elevenséget okoz hétköznapjaimban

Bár ugyanúgy tartózkodásra is ösztönöz

Emiatt sokszor rapszodikusan reagálok dolgokra

Csapongok, lendületesnek mutatom magam

Tanulságos megfigyelni ilyenkor az embereket:

hogyan reagálnak?

Konvenciók labirintusában vergődnek/tenyésznek

Ami persze védhet a hülyeségektől is

ugyanakkor elejthet őszinte kapcsolatokat

De reménykeltő kaland bármikor adódhat

Rögzítsük a pillanatot:

2025. július 7., Budapest

Kossuth utca 16.

délelőtt tizenegy óra

Holnap lomtalanítás

Kihoztam ezt a széket

Épp jöttél, megálltál, bólintottál, én szintén

Megkérdezted, tényleg kidobom?

Mondtam, igen, viheti bárki, közkincs

Érdekes darab, válaszoltad

Hogyne, évekig faragtam, diófa

se szög, se csavar, se ragasztó, se lakk

hogy úgy mondjam, „natúr innováció”

Műremek, bólintottál

Ez túlzás, válaszoltam, nem vagyok szobrász

A cél az volt, hogy egy darabból legyen

és ha beleül az ember, azt érezze

mintha egy szerelmes öl fogadná magába

Egyszerre legyen ölelően erotikus

és jól használhatóan funkcionális

bármi is kerül elé, vagy lesz körötte – tartson

Amúgy trón, de természetességében maradjon hasznos

Miért dobja ki, amikor ennyi munkát fektetett bele?

ámultál értetlenül

Hosszú história, válaszoltam

Minden nap farigcsáltam, finomítottam, csiszoltam

Különleges kapcsolat alakult ki köztünk

Nem akarom fetisizálni

mégis kénytelen vagyok valamennyire élőlénynek tekinteni

Legalábbis a kivetülésemnek

Megéltem vele mindent

mechanikusan, ergonomikusan, fizikailag, lelkileg, szellemileg

Kitaláltam, kidolgoztam, tökéletesítettem, megérett

Amikor a végén letettem a csiszolóvásznat

lágy ronggyal végigtörölgettem hajlatait

kritikusan méregettem

s elhelyezkedve benne, hosszan lehunytam a szemem

’Belémélyedtem’, imádkoztam

Ma reggel még búcsúzóul meghajoltam előtte

Magamhoz öleltem, ránevettem, s kihoztam ide az utcára

Nem mondom, hogy könnyű volt

De mi könnyű az életben?!

A komolyan veendő dolgok, nem könnyűek

A szék felnőtt, elengedem

Örüljön neki más, azért nem fogok a földön ülni

Mielőtt hülyének néznél, még hozzáteszem

ami tán kegyetlenség, de egyértelmű:

az ember nem visz magával

még szorosan hozzánőtt tárgyakat, meg mást sem a túlvilágra

A fogható dolgok itt maradnak

majd adott időben azok is elpusztulnak

vagy szelíd türelemmel elporladnak

Lehet ezeket görgetni a sírig, megértem, de fölösleges

Én ki akartam próbálni ezt a férfias elválást józan fővel

Mert érted, a szék végül is „csak” egy tárgy (tetszhet, vagy nem)

Az ügy rólam szól

A lényeg (a faragás) bennem van, „örökre”

Bár ki tudja teljességében, hogy mi az az „örök”?

Mégis feltételezzük, sőt bizonyosak lehetünk benne:

lelki-szellemi igyekvéseink belénk is faragnak

virtuális jeleket-motívumokat, spirituális (in)formációkat

Hogy mi lesz aztán, – meglátjuk…

No, ennyi

Bárki elvihette volna, de te vagy a nyerő

Ezek sorsszerű találkozások

A sorsszerűségekben pedig van valami melengető ismerősség

Egyébként tehetsz bele párnát és más puhaságokat

mert lágy vonalai-ívei ellenére az anyag szilárdsága

a lélek és a matéria kemény és kérlelhetetlen

összetartozását jelenti

Béleld, ahogy akarod, ezután te ülsz benne

Úgy látom, van köztünk ötven-hatvan év

Ez (emberi léptékeket tekintve)

idő és történetek szempontjából elég nagy táv

s ha soha többé nem találkozunk is

a szék ettől fogva misztikusan összeköt minket

Ölellek hát, kedves Ismeretlen!

„Van Gogh széke” és „Gauguin elárvult széke”