Anatómiai gyászmunka (Dienes Jenő Attila elbeszélése és meghitt koponyarajzai)

Ezeket az embereket le kell rajzolnia, mert megérdemlik, nem mindennapiak. Sokszor próbálta már kitalálni, hogy némelyik koponyához milyen fiatalság tartozott, itt most fordított a helyzet. Adott a sok fénykép, a halálos történetek, de nincsenek koponyák, eltűnt az agyvelő. A rajz jó, elég karakteres, sok a fény rajta, a szeme sötétben van, de mégis él.

A halottakkal nincs semmi baj, főleg, mióta eltemették a szétlőtt lidérctetemeket. A gyerekek folyton kisérteteket rajzoltak, ami jött, azt. Most már más a helyzet, ismét csontok között telik az idő, a szertár tele a halállal, mindenütt koponyák üldögélnek. Ez csak prezentáció, a lemorzsolódóké, időnkét előveszik, kirakják őket, a fiúk papírokat simítanak, vadul vonalkáznak, a tanult sémákkal próbálják megörökíteni a szemtanúkat. Rajzórának látszik, erős kis foglalkozás lecsökkentett óraszámban, fesztelen hangulatban folyik a gravírozgatás. Itt-ott némi korrekció, egész jó lesz, így sasolnak a placcon, aztán a fejekre terelődik a szó, hogy kik lehettek ezek az emberek, mindnek voltak gondjai, ne mondja nekem senki se, akkor sem fonták ropiból a kerítést, mi több, mi kevesebb, olcsóbb volt az élet, neked mondjam…

Jól fogták az adást, föl-föl pillantottak, nagy okosságba bólogtattak. Nincs fogalmunk arról, ami ezután jön. Egyáltalán van-e jelentősége ennek az emberkedésnek, papírkarcolásnak, miért nem lehet úgy rajzolni őket, mint a kavicsot? Már megint őket emlegetek, perszonifikálom a témát, a legénykék pedig egyre nagyobb érdeklődéssel figyelik a beharangozott feltámadás jeleit, ezekkel az előrehozott rémtörténetekkel leginkább magát szórakoztatja a halandó. Eszébe ötlik a lehetőség, úgy lehetett, kezdi mesélni, mintha magát látná száz év múlva a rajzasztalon, mert ugye mindegyikük ugyanúgy rajzolt korábban koponyákat, ahogy most őket rajzolják. Elég nehéz elhinni, akkor is így kezdődött a baj. Beszólt a tanár, az a beszakadt halántékú. Elképzelhetitek, miért ne, nem volt mindenki analfabéta abban a régi világban sem. Rajzolgattak, tanultak, ettek, ittak, aludtak. Az a középső szürkés tuti, hogy nő volt, olyan gyönyörű, hogy honnan tudom? Nézz rá, milyen formás a koponyája, kecses, vékony, az erek helyén lukacsosan átszőtt filigrán szivacsszerű megkövült képződmények. Szerintük a harmadik szintén női koponya, talán az a legfiatalabb. Ezt megették. Átsiklunk a kulturálaltlan benyögésen. Barbár babramunka, turkálás a koncok között, kannibalizmus. Hogy mennyi idősek lehetnek? Ezt honnan tudjam, nem vagyok se parafenomén, sem antropológus. Ezt itt, egy fa gyökerei közül szabadították ki. Persze csak képzelgek, fapofával, hagy borzongjanak bele, tudjanak az éjféli mocorgásról. Minél tovább bámulják őket, annál furább dolgok kerülnek elő az életükből. Azért, mert sötétebb a csontja, mint a szelleme. Éjféli vezényszó: Fel, támadás!

Ő lehetett a tanáruk, koponya-rajzolás közben érte a végzet, nem számíthatott rá, egy kihegyezett HB-s ceruzát döftek a halántékába. Ez a legvalószínűtlenebb, de így történt, a diákjai számoltak le vele. Egész nyugodt lettem, egy halántékába állított kihegyezett ceruza, ismételgettem a hallgatóságnak, a nevelés csődjének örök mementója. Most már mindenki a bemeneti nyílást vizsgálta, de közben, kérlek, ne nyúlj hozzá, különösen ne bele, nagyon porlik, öreg történet ez, főként ne így, adjuk meg a tiszteletet, most nagy pofont kapnál! Ezt láttátok tőlem? Minden alkalommal szépen, óvatosan emelem ki, finoman helyezem őket az asztalra. Nem akárkik voltak, az ő halálukban ezek az események, a beállítások, az elfuserált emberiség halovány próbálkozásai, a szánalmas rajzaitok, félelmetes, egyben kiábrándító, ahogy azt a ceruzát tartod, az esemény csendes szemlélőiként leselkedtek a csontok. Ez nagy ünnep számukra, elhihetitek. Bekapcsolódnak az oktatásba, készségtárgyak csökkentett óraszámú vérkeringésébe, melyben negyvenötpercenként történik velük valami szokatlan, most megismétlődik a koponyateremtés misztériuma. Ő például téged néz, nem viccelek. Mit csinálsz azzal a ceruzával, megőrültél?!

Mtz-vel írja a nevét, ipszilonnal. Az órán különösen aktív, szinte kitalálja, hogy mi lesz a teendő, persze soha nem azt csinálja, rajzolni nem nagyon tud, de hát már csak ilyenek a mai fiatalok. Ő nem volt gyerek, tizenévesen már huszonéves volt, nagy belső forradással a koponyájában, ritkán nevetett, a hangjával kerülgette a mondókákat, gyerekdalokat. Rendszerszintű problémákon korcsolyázott, vékonyka, de állandó jégen, anyátlanul, vagy apátlanul feszengett a padokban. Mindenki így van itt, a fele társaságot otthagyták. A modern házasság divatos válással végződik. Na és hogyan tovább, mit fogsz csinálni ezután? Egy percig sem maradok itthon, megyek el innen, amilyen messze csak lehet. Addig azért rajzoljál koponyát, melyiket választottad? Talán azt a szürkét, a nőt. Na látod, ők itt maradtak, most is honvágyuk van, pedig itthon vannak. Ahogy elnézik a társaságot, máshogy viselkedtek volna abban a helyzetben. Hát nem is tudom, talán a lövészárokban, vagy a szülőszékben, de ők már nem mennek el, túlélték a lehetőségeiket, belehaltak a létezésbe, itt maradtak, szabadidejükben modellkednek.

Valaki a múlt héten barbár módon cseszte be őket, már elnézést, de itt van valami csontszilánk, a francba, beleállt a tenyerembe. Érdekes, hogy milyen automatizmus indul be, tűzforró lélekvándorlás, ahogy zárul a vitrin ajtaja, maguk maradnak, mi meg a másik oldalon rohanunk a csaphoz, amíg odaérünk mindenféle mitokondriális zárványban rekedt kórságok kelnek életre az agyunkban, gondolatainkban újra terjedni kezdenek a nagy pestisjárványok, a lepra, hevesen cuppogtatjuk a szappant, mert ezekkel a meztelen csontokkal jó vigyázni, annyi mindent olvas össze az ember, anthrax, lépfene, gömőkór, meg a csontpor belégzése, csókolom. Egy búcsúpillantás a szerelemkórságra, a koponyaromboló baktérium a harmadlagos szakaszban rágta bele magát a csontba, a szifilisz-virág olyasmi, mint szúrágta korallkorona, ahogy megcsillan, aztán lekapcsoljuk a villanyt, visszacsukjuk az ajtót a kulccsal. Egy pillanatra megmozdulhatott volna, létezik, de legalábbis pislogott, ez biztos, hogy lehet, nincs is szeme, tekintete azért van mind a háromnak, valljuk be. Sőt, még az a disznó is egy szinten van velük, ez a blaszfémia, ezt majd átrendezzük, fejben már most, ez nincs így rendjén. Húst képzel rájuk, egy pillanatra szigorú humorral öltözteti őket.

Egy hét múlva már néven szólították a főhőst, aki a bal halántékába kapta a gyilkos lövést. Biztosan katona volt, az egyenruhái közül túrták ki, nem került katonai temetőbe, ahogy a bajtársai, hanem ráecseteltek egy lazúros lakkréteget és az állandó tárlat kitüntetett helyét foglalta el a negyedik polcon, szemmagasságban. Főúri dolgod van, gondolhatták a nyughatatlanok, kóbor lelkek, akik néha fölkeresték, rámosolyogtak örökké növekvő bajuszuk, kontyuk alatt, a surranótársak, menyecskék, a rokonai, ismerősei, barátai, egykori szerelmei. Rendre megérkezett a vendég a front túloldaláról, az ott leselkedő egykori baka szelleme, hozzá tartozott a cafatokra tépett test, aki abban az elátkozott pillanatban elhúzta a ravaszt, majd bombától hullott atomjaira.

Őt ismeritek? Tegnap rajzoltam, eszembe jutott ezekről a koponyákról, hogy le kellene rajzolnom, mert megérdemli, nagyon érdekes ember volt. Neki is itt lehet a bemeneti nyílás, mint annak, ott középen, a vitrinben lévő kollégának. Ebben a szociokulturális környezetben, nálunk katolikusoknál nem nézik jó szemmel az efféle gyorsított eljárásokat, de ami megtörtént, az még nem örök tabu, a csöndes szuicid nemzet betegágyainál, szóval jó a karakter, békésen táncikált a ceruza a partmenti alkoholproblémák tajtékain. Ránézésre remegett, görcsölt, depressziósan verejtékezett.

Érezte, hogy valami nincs rendben, idegrendszeri betegség támadta meg, a jobb keze már nem az igazi, nem szeretett volna csalódást okozni a rajongóinak. A krízis hatékony megoldása nem létezik. 2016. március 10-én egy 38-as forgópisztoly került a keze ügyébe, azzal lőtte fejbe magát Keith Emerson, a világ egyik legkiválóbb progresszív rock billentyűse.