„autodafé” ‒ Gyimóthy Gábor soron kívüli nyelvleckéztetője, némi felvezető füstölgéssel
- szilajcsiko
- máj. 12.
- 1 perc olvasás

Ha megérem, 16 nap múlva leszek 89 éves, de ezzel a szóval (autodafé) eddig életemben nem találkoztam. Tegnap viszont egymás után kétszer is, egy újságcikkben és egy könyvben. Ami nem lenne baj, ha spanyol, vagy portugál szövegben bukkantam volna rá, de a szöveg mindkét esetben magyar volt. Nagyon elgondolkoztam azon, hogy mi késztethet embereket olyan szavak használatára, amelyeket ‒ valószínűleg saját megítélésük szerint is ‒ az olvasó közönségüknek rettenetesen nagy százaléka sosem látott, sosem hallott és ezért természetesen meg sem érthet, hiszen nem olyan szó, amelynek jelentése a mondat értelméből kiderülne. Nyilván nem veszik elő „saját megítélésüket”, azaz nem gondolnak rá, hogy a használt szavukat esetleg más nem érti meg. Hihető ez egy ilyen szó esetében? Nem hihető! Tehát fölmerül a nagyon erős gyanú, hogy a szó használata az író nagy műveltségének szándékos fitogtatása. Nem állhattam meg, hogy e szóhoz kicsit hosszabb méltatást ne írjak. (Megjegyzem, már csak 13 versike hiányzik a kétezerből.)
(1987)Jó! – Te tudod, hogy mit jelent.
Azt hiszed, hogy más is tudja?
Hogy a műveltségéből az
autodafé szóig futja???
Kérdezz meg ma ötszáz embert,
ki ez újságot olvassa!
Fogadnék, hogy közülük tán
egyetlenegy sincs, ki tudja!
Kinek szánod szövegedet?
Nem azért írsz, hogy megértsék?!
Átlépetté vált e szóval
minden józan, nyelvi mérték!
Eretnek-égetést jelent,
vagy könyvei hamvasztását.
Nem lenne jobb ezt leírni,
mint az idegenszó-mását?!
Ha már idegen szót használsz
– mi rettentőn megvetendő –
olyat használj, ami ma már
elterjedt és közérthető.
















