Benke László: Szabadság, hadd nézzünk szemedbe! – II. kötet: Tamási Lajos 100. születésnapjára
Tamási Lajos is minden népnek, minden embernek szabadságot álmodott. S hozzá pacsirtaszót! De az álom meghalt, s a költő meghalt az álomért. Vártuk, hogy az álom éltető eszmévé finomul népében, nemzetében. Széchenyi is azt kérte egy 1848-as cikkében: „Óh istenem, ne hagyj elvesznem puha ágyban, kályhasut mögött, ha lehet, hazámat szolgálva haljak meg.”
S ahogy 1848-49-ben vágtató lovakon jöttek ellenünk császári és cári hadseregek, 1956-ban még pusztítóbb erővel özönlöttek vágtató vas-lovakon. Tankokat küldtek ránk, egy-két napja győztes forradalmunkra, a legcsodálatosabb álom gyilkos ellenségei.
Az nem lehet, hogy annyi szív… A Szózatra ahányszor rádobban szívünk, újra meg újra átéljük, mit jelent hazádnak rendületlenül magyarnak lenni. Ötvenhatban Tamási Lajos a vérengző zsarnokok szemébe vágta: „Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem mentenek.” Szuronyok hegyén 33 évig haldokolt a magyar álom, ’89-ben egy kicsit újra reménykedtünk.
Petőfi születésnek 100. évfordulóján, 1923. január elsején született Tamási Lajos, a magyar októberi forradalom költője. Életre és halálra emlékezve a pesti körutakon a mélységből véges-végig halljuk az 1956-os élet és halál hangjait: „Holtunkban már ki győz le minket?” Petőfit lovak taposták el, Tamásit és minden áldozatot, jelképesen vagy valóságosan, tankok. Kelj föl és járj, tartsd magad, Sándor, élni nehezebb, mint halni! Jövőre várva beleborzongunk, hogy „elindul sírni a szabadság / holnap halottak napja lesz”. De már csak motyogni tudjuk: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.”
Előszó
Tamási Lajos az a költő, aki 1956-ban a zsarnokság ellen, a szabadságért fölkelt magyar nép mellett teljes lélekkel elsőként kiállt, nemcsak egy-két maradandó verssel. A Piros a vér a pesti utcán röpcédulákon is terjedt a forradalom napjaiban, olyan megrendítő és lázító erővel, amilyen ereje 1848-ban A Nemzeti dalnak lehetett.
Petőfi Sándor kétszázadik és Tamási Lajos századik születésnapján könyvünkkel e két költő szellemi testvériségének is örülünk, s 1848-49-es és 1956-os forradalmunkra és szabadságharcunkra emlékezünk és emlékeztetünk. Emlékezünk, mert gyűlöltük és gyűlöljük a zsarnokságot, s szerettük és szeretjük a szabadságot.
Petőfi Sándor a Felhők válságos korszaka után, 1846 decemberében az Egy gondolat bánt engemet megírásával, 23 éves korára a magyar nemzet nagy költőjévé érett. Tamási Lajos költészete pedig 1956-ban, 33 éves korában lobbant virágjába. Petőfi 26 évesen beteljesítette sorsát, ő a magyarok legtisztább, legférfiasabb, legkedvesebb, legnagyobb költője. A fegyvertelen embert a segesvári csatatéren megölték a rárohanó kozákok, hősi halált halt a magyar szabadságért.*
Tamási Lajost életben hagyták. Megölhették volna a gyakorlott gyilkosok, kisebb „bűnökért” is meggyilkoltak sok-sok embert. A hidegen édes bosszút a ruszki tankok védelmében gátlástalanul gyakorolták. Tamási a megtorlás éveiben is vállalta sorsát, hű maradt magához és a forradalomhoz. Verseit olvasva tanúi, részesei lehetünk költői életműve születésének, kimunkálásának. S megértjük, hogy a reménység forrása mindig a szabad ember, aki megalkotja önmagát; az emberi mű, a belőle sugárzó költői jellem és szellem, amely a nagy elődök példái nyomán testet ölt és hatni képes. Aki ismerte, az szerette és tisztelte őt, a tetőtől talpig becsületes férfit, a szigorú, de türelmes és barátságos ember különleges tulajdonságait, egyenes jellemét. Tamási Lajost nem zárták börtönbe; a bitorlóknak még ez is szabadságában állt! A forradalmár költői sorsa halálig tartó hűség volt, csöndes szembeszegülés. Mint költőt nem tudták elhallgattatni, de a hírnevét elnémították. Ő mégis hű maradt magához, kitartott a forradalom mellett haláláig.
Vígságnak szomorú vagy,
békének háború vagy,
a tisztes nyugalomnak
gyanús vagy, de gyanús vagy.
Barátaidnak szétszórt
csapatja csupa vérfolt,
de megriadnak látva
rajtad a szelíd tébolyt.
Így jellemezte egykor önmagát.
Haláláig megfigyelték, követték minden lépését. „Egy golyót én is érdemelnék” – mondta nehéz szomorúságában, de akkor már nem írt. Látom hatvanadik születésnapján hulló fehér hajával Petőfi szobra előtt „a zuhogó esőben”, s ma is látni vélem, hogy a „fegyvergyári próbalövések jóslásainak ütemére” hogyan készül benne „ratatata... a magyar vers”. Mint „aki csatából menekül, s már elérte a kukoricást; s csak nem szűnnek a dobajok mögötte.”
Tamási Lajos nevét 1956-ban sokan megismerték szerte e világon. De egyetlen versből nem ismerheti meg senki igazán e gazdag költészetet. A forradalomban elhíresült verse 33 évig nem jelenhetett meg hazájában. Föl sem becsülhető kitüntetésnek éreztem 1989-ben, az Oly sok viszály után című antológia összeállításakor, hogy rám bízta a Piros a vér a pesti utcán közlését. Most pedig, mikor e kötetté formálódó verseket forgatom, napnál világosabban ragyog fel előttem, hogy milyen nagy élménye lehetett 33 éves férfikorában a forradalom, hiszen ifjúkorától a szabadság szeretete és a zsarnokság gyűlölete jellemezte; minden érzését, minden gondolatát, egész személyiségét áthatotta. Szerelmi líráját ugyanúgy, ahogy politikai költészetét, anyja és apja iránt érzett szeretetét ugyanúgy, ahogy a munkásokba vetett hitét, bizalmát, velük való érzelmi azonosulását. A magyar nép közös reménysége, a jobb jövő várása izzik költészetében, most és mindörökké. Tamási Lajos egész életműve, emberszeretete a forradalomban gyökerezik.
Ugyanúgy, mint Petőfié 1848-ban.
A magyar irodalom a nemzet lelkiismerete, emlékezete és várakozása volt mindenkor, Petőfi Sándor költészetében ugyanúgy, ahogy Tamási Lajos költészetében szabadságára emlékszik és a várakozik a lelkiismeretes, sorsát vállaló, sorsáért felelős magyar nemzet. Költészetünk egy-egy tiszta csúcsa a magyar nép egy-egy tiszta álma, közös reménye, vágyakozása. A magyar költészet fényében a nemzet nagynak, tisztának, szabadnak akarta és akarja látni önmagát. A pesti utcákon tüntetők, a vérző diákok és munkások legigazabb álmunkat álmodták 1956-ban: függetlenségünket, szuverenitásunkat, emberi méltóságunkat, szabadságunkat. A történelem nagy pillanata az, mikor a nép megelőzi vezetőit, megelőzi költőit is. Ledobja sorsa terheit, megmutatja igazi erejét, világraszóló győzelemre tör. Szabad és boldog akar lenni, előbb csak érzi, de már tudja is, hogy e küzdelemben még a vereség is magasztos.
Így történt népünkkel 1849-ben és 1956-ban.
A nép után a költők ébredtek legkorábban, s költeményekben próbáltuk őrizni a vereséget szenvedettek becsületét. Hervadhatatlan virágok csokra a magyar költészet, benne Petőfi Sándoré, Tamási Lajosé s többeké. Történelmünk legszentebb pillanatai valóban a nemzet „közös ihletéből” és közös vállalkozásából fakadtak. Minden nagy költészet győzelem a halálon. Győzelmünk akkor lehet termékenyebb, ha költészetünk, Tamási Lajos költészete is, termékeny talajra hull. Ahogy távolodunk az időben a hajdani eseményektől, olvasással, igazságra érlelődésünkkel mi magunk és utódaink egyre mélyebben megismerjük történelmünket, úgy válik egyre világosabbá: Tamási Lajos is a „nép nevében” emelte fel szavát, nemcsak október 23-án, hanem a leverettetést követő évtizedekben is.
E könyv első részében Tamási Lajos válogatott verseit közöljük (1955-1985); 2. A vállalt sors Tamási Lajos – vita a költő két verséről: Piros a vér a pesti utcán, Csepeli gyorsvasúton; 3. Tamási Lajos hátrahagyott prózái; 4. Részlet az Írószövetség történetéről című könyvből; 5. Tiszteletadás – pályatársak, tanítványok főhajtása a költő előtt; 6. Hátrahagyott versek, verstöredékek; 7. Gyerekversek és családi fényképek; 8. Tamási Lajos költészetéről, irodalomtörténeti jelentőségéről G. Komoróczy Emőke tanulmánya: „Nincs sehol megoldás, csupán a vállalt sorsban.”
„EL NE FELEJTSE, AKI ÉL,
mert úgy született a szabadság,
hogy hullt a könny és hullt a vér.”
S gondoljunk a hátrahagyott versekre és a Holnap üzenetére is:
„Holnap kigyúlnak majd a gyertyák
s nem hallik semmiféle nesz,
elindul sírni a szabadság,
holnap halottak napja lesz.”
Ebben az Előszóban ki kell fejeznem még azt is, amit nem tudok teljesen jól kifejezni. Azt, hogy eleitől fogva hűséges maradtam hozzá, barátságunkhoz. Ahhoz a költőhöz és emberhez, Tamási Lajoshoz, aki suhanc koromban elindított költői pályámon, megmutatta a létezés nehezebb, de szebb, emberhez méltóbb útját. Tiszteltem, becsültem, szerettem ezt az embert, ezt a költőt. Halála után nem akartam elhinni Magdának, Tamási feleségének, hogy Lajos nem hagyott maga után kiadatlan verseket. És harminc év után itt van hagyatéka e kötetben: verstöredékei, gyerekversei, barátok vallomásai, családja, gyönyörű felesége, két lánya, nagyanyja, Balogh Róza s az unokák fényképei. Itt van, elküldte lányaival, Tamási Anna és Júlia által sorsom legnagyobb ajándékát. Lehet, hogy nem is tudom kellőképpen felmérni és megbecsülni annak a jelentőségét, hogy én állíthatom össze, szerkeszthetem ezt a két kötetet; nyílván mások is írnak és szerkesztenek könyvet Petőfiről. De ne csak e ritka és különleges születésnapon ünnepeljük – olvassuk! –Tamási Lajost és Petőfi Sándort. E két költő könyvét a kölcsönös szeretet előhívásának és továbbadásának reményében tisztelettel küldjük az Olvasónak.
Benke László
* Számtalan bizonyíték mutatkozik arra, hogy Petőfi nem a csatatéren halt meg, hanem Szibériában. Ld. ehhez: Petőfi a mélyállam fogságában. Lehetséges-e fegyverletétel a 200. évfordulón? (VDGy)
Kapcsolódó cikkünk:
Szabadság, hadd nézzünk szemedbe! – I. kötet: Petőfi Sándor 200. születésnapjára, 2500 Ft – Hét Krajcár Kiadó www.hetkrajcar.hu – szerkesztette: Benke László
Szabadság, hadd nézzünk szemedbe! – II. kötet, Tamási Lajos 100. születésnapjára, 2500 Ft – Hét Krajcár Kiadó www.hetkrajcar.hu – szerkesztette: Benke László
