2023. ápr. 27.

Beteljesülni látszik az írás: Budaházy és társai végre szabadulnak (Varga Domokos György jegyzete)

2017 őszére befejeztem egy nagyon időszerű nagyregényemet. Az Abó és Robó annyira a valóságunkból merítkezik, hogy kénytelen voltam odaírni a legelejére: „Ez egy regény. Kéretik így olvasni. Akkor is, ha úgy tűnne, hogy nem az.”

Rubik Lászlót, a történet elbeszélőjét azzal bízta meg a világ leghatalmasabb informatikai cégének vezetője, hogy készítse el a világ első igazán emberszabású robotját (ő lészen Robó). Rubik egyke fia, Abó, a regény tizenéves hőse (korábbi írásomban egy repülőgép-szerencsétlenség elmés túlélője, innen a neve) mindent elkövet a radikális hazafiak, Budaházy György és társai kiszabadításáért; még emberszabású öccsét, Robót sem rest bevetni. E terjedelmes, mégis sűrű szövésű, egyszerre szépirodalmi, közéleti és filozófiai művemnek egyik fontos szála a Budaházy-ügy.

2017-ben még kénytelen voltam ezt a helyzetértékelést adni könyvem világhálós beharangozásakor:

„Bátor hazafiainkat a közvélekedés mind a mai napig veszélyes elemeknek tartja, s nem hajlandó meglátni bennük 2006 pesti srácait. Pedig a szív 1956-ban és 2006-ban ugyanúgy dobbant. Nagyon nehéz ezt ma elfogadtatni a hazai és külföldi közvéleménnyel. Ezért is tart még a rabságuk.”

Határtalan örömmel újságolhatom, hogy mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Talán valamelyest az Abó és Robó megjelenésének, s főképp Lovas István, majd nyomában a radikális nemzeti sajtó hírverésnek köszönhetően. De még inkább annak köszönhetően, hogy a regényben is szereplő nemzeti jogvédők (Gaudi, Morvai), Budaházy György húgával (Eddával) s másokkal karöltve, minden lehetségest elkövettek a 17 vádlott felmentéséért, kiszabadításáért, kegyelemben részesítéséért.

E küzdelem legfontosabb szempontja ugyanaz volt, mint amelyet a regényem is követni igyekezett: felmutatni és érvényre juttatni azt az elemi igazságot, hogy akik a rendőrterrort vezénylő önkénnyel, a demokráciát felfüggesztő hatalommal szemben a haza, a demokratikus rend védelmére keltek, azok igazság szerint hazafiak, nem pedig terroristák. Ellenben terroristának, a demokratikus rend ellenségeinek s az ő bűntársaiknak tekintendők azok, akik a 2006 őszi, s kiváltképp az október 23-i békés tüntetők ellen karhatalmi, rendőri, ügyészi, bírói önkényt alkalmaztak. Ezért tarthatatlan és tűrhetetlen, hogy ez utóbbiak a maguk s a mundér védelmében, a maguk tisztára mosása érdekében az igazságharcos hazafiakat közveszélyes terroristának állíthassák be, és ilyen címen kegyetlenül súlyos büntetésekkel sújthassák őket.

Miként ezt például – a megismételt elsőfokú eljárás során – Ignácz bíró is tette, amidőn a 17 vádlottra összesen 117 évet, Budaházy Györgyre pedig 17 év fegyházbüntetést sózott.

Csakhogy ekkorra már az igazság igéjének hirdetése eljutott arra a szintre, hogy a végtelenül lelketlen és elfogult ítélet még a kormányhatalom berkeiben is visszatetszést szült. Annál is inkább, mert a kormányerők egyre szívesebben emlékeztették a választókat arra, hogy 2006-ban Gyurcsány és hívei milyen rendőrterrort követtek el – vezényeltek le – a magyar nép ellen; ehhez képest pedig – nekik, az igazi terroristáknak – lényegében a hajuk szála sem görbült; sőt, szellemi és anyagi vezérükkel egyetemben a parlamentben, a demokrácia szentélyében, a Magyar Országgyűlésben viríthattak.

„Gyurcsányék a parlamentben, Budaházyék a börtönben?!”

Kezdett egyre kínosabbá válni a helyzet.

Mát csak azért is, mert a legutóbbi (2022. évi) országos választáskor bekerült az Országgyűlésbe a Mi Hazánk, egy nemzeti radikális párt, élén Toroczkai László pártelnökkel, aki egykor Budaházy Györgynek volt szabadságharcos bajtársa. Toroczkaiék pedig sűrűn megragadták az alkalmat, hogy felhánytorgassák – mind az országgyűlésben, mind pedig a szélesebb nyilvánosság előtt – a fennálló helyzet igazságtalanságát és politikai képtelenségét.

Ráadásul Ignácz bíró gőgös és cinikus könyörtelensége, lelketlen és kegyetlen ítélete a civil társadalmat is minden korábbinál erőteljesebb kiállásra és mozgolódásra késztette. Kondor Katalin neves újságíró kezdeményezésére megalakult a Budaházy Bizottság az Igazságtételért (BBI) nevű társaság, amelyben – a Gaudi- és Morvai-féle nemzeti jogvédőkön, a Közhatalom Jogsértettjeinek Egyesületét képviselő Gőbl Györgyön, valamint a Budaházy család képviselőin túl – több neves, közismert civil személyiség (művész, filmrendező, orvos, lelkész, író, újságíró stb.) is helyet kapott. És a BBI olyan sajtótájékoztatókkal, közleményekkel, cikkekkel, levelekkel, riportfilmekkel, tiltakozó felvonulásokkal, közös imával kezdte bombázni részben a nyilvánosságot, részben a politikai felelősöket, amelyek a súlyos bírói ítéletek társadalmi igazságtalanságára, s a mielőbbi kegyelemben részesítés indokoltságára és megalapozottságára hívták fel a figyelmet.

2022. október 23-i nemzeti ünnepünkön a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) tartott nagyszabású tüntetést a Budai Várban, a köztársasági elnöki palota közelében, s ezen a felszólalók – köztük a BBI neves tagjai – ugyancsak határozottan szót emeltek a hazafiak mielőbbi felmentéséért, kegyelemben részesítéséért. Patrubány Miklósnak, az MVSZ elnökének vezetésével küldöttség vitte az elnöki palotába az e tárgyban megfogalmazott, a Budaházy és társai számára kegyelmet kérő, s a felszólalók mindegyike által sajátkezűleg aláírt levelet. Hasonló levelet juttatott el a BBI is az igazságügyi miniszter asszonynak és a köztársasági elnök asszonynak címezve.

Október 23. nemzeti ünnepe úgy telt el, hogy nem született meg a várva várt kegyelmi döntés. Ugyanezen a napon Budaházy György „szintet lépett”: éhségsztrájkba kezdett börtönében, azért, hogy többi vádlott-társához hasonlóan, háziőrizetben tölthesse a másodfokú ítélethozatalig hátralévő időt. A Budaházy Bizottság és a Budaházy család egyes tagjai azonnal kijelentették, hogy szolidaritásból csatlakoznak az éhségsztrájkhoz, s ehhez a Hazatérés Templomának vezető lelkésze biztosított megfelelő helyet és körülményeket. Alighanem a kedvező határozat meghozatalára mind inkább készülődő kormányerők közbenjárására, a Kúria gyors döntést hozott, s 2022. október 27-én Budaházy György ismét hazatérhetett családja körébe.

A kedvező kegyelmi döntés meghozatalához azonban a kormányhatalomnak arra is szüksége volt, hogy ne származzék belőle több politikai kára, mint haszna. Nehogy azt szűrje le a közvélemény döntő többsége, hogy lám, a kormány tizenévekre ítélt, „közveszélyes” terroristákat képes szabadon engedni, futni hagyni...

Figyelték, mérték a közvéleményt, a várható reakciókat, s úgy ítélték meg, hogy oly módon lehetne az egyre kínosabbá váló ügyben előre is lépni és túl nagy kockázatot sem vállalni, hogy ketté bontják az elítéltek társaságát: külön kezelik azokat, akiket még Ignácz bíró is viszonylag enyhébb – pár évre kiterjedő – börtönbüntetéssel sújtott. Karácsony után, de még az új év kezdete előtt, 2022. december 27-én Novák Katalin 7 vádlottat végre kegyelemben részesített. Miként a BBI befolyásosabb tagjai hamarosan s bizalmasan értesülhettek róla, a döntnökök elégedetten vették tudomásul, hogy a közvélemény összességében inkább kedvezően vagy közömbösen fogadta az elnöki döntést, s csak viszonylag kevés és súlytalan háborgó akadt.

Ez mindenképp biztató jel volt a tekintetben, hogy akárhogyan alakul is a közelgő másodfokú bírósági eljárás, a kormányzati (és köztársasági elnöki) szándék már szemlátomást megvolna a maradék tíz vádlott elengedésére, kegyelemben részesítésére is. Ám az igazi nagyágyúk, legfőképpen is Budaházy György esetében számolni kellett a hatalmi, igazságszolgáltatási gépezet ellenállásával és a különféle háttérhatalmi erők (szabadkőművesség, LMBTQ, brüsszelisták, globalisták) mozgolódásával, befolyásolási kísérletével is.

A rendőri, ügyészi és bírói bürokraták – még a gyurcsányi időktől kezdődően – túl sok időt és energiát, ráadásul nem kevés törvénytelenséget fordítottak már arra, hogy a Hunnia-ügy szereplőiből közveszélyes terroristákat gyártsanak, s ennek szellemében ítéljék (ítéltessék) el őket. A másodfokon eljáró bíró teljes joggal jegyezte meg (taláros szerepéből váratlanul kibeszélve), hogy nemcsak a bíróságnak, hanem az ügyészségnek is lett volna lehetősége alapjaiban beavatkozni a büntetőeljárás menetébe, hogy kevésbé súlyos vádakra kevésbé súlyos ítéletek születhessenek. Márpedig az ügyészség képes volt még Ignácz bíró ítéleteinek némelyikét is elégtelennek minősíteni, és súlyosbításért fellebbezni...

Ebben a helyzetben – a bekövetkező eseményekből ítélve – a kormányhatalom részben kivárt, részben pedig – megfelelő háttérmunkálkodással – lényegesen kedvezőbb irányba terelte az igazságszolgáltatás folyamatát. A másodfokon eljáró, imént említett tanácsvezető bíró azt ugyan nem vállalta magára, hogy teljesen szembe menve a hatalmi gépezettel, jogi értelemben felmentést adjon a terrorizmus vádja alól, de ezen túlmenően mindent megtett, amit csak megtehetett, a vádlottak büntetésének enyhítéséért. A 2023. március 9-én kihirdetett ítéletében például Budaházy Györgyöt mint elsőrendű vádlottat az első fok 17 évével szemben csupán 6 évnyi fegyházbüntetéssel sújtotta. S ami még a leendő események alakulása szempontjából szintén nagyon fontos volt: arra is vállalkozott, hogy ítélethirdetésekor a közvélemény számára fennen hangoztassa: az elítéltek mára már – a csaknem másfél évtizede húzódó bírósági eljárás időtartama alatt – egytől egyig hasznos és megbecsült tagjaivá váltak a társadalomnak, többségük családfenntartó, s egészen biztosan nem készülnek többé olyan cselekedeteket elkövetni, amelyek miatt terrorizmussal vádolták meg őket. Magyarán: ők már valójában nem közveszélyesek, nem terroristák.

Vagyis bíróként nem menthette fel őket; sőt, utasítani kellett a kommandósokat, hogy az immáron jogerősen elítélt Budaházyt és több társát bilincsbe verve szállítsák el az illetékes büntetés-végrehajtási intézetbe. Ám emberként még azt is megtette, hogy amikor az ítélet kihirdetése után a zsúfolásig megtelt tárgyalóterem közönsége szinte önkéntelenül a Szózat hangos éneklésébe fogott, maga is felállt, sőt két tanácsbeli társát is felállásra intette. Egyikük, történetesen egy bírónő, a kicsorduló könnyeit törölgette zsebkendőjével.

Valamennyiünket, akik a Budaházy Bizottság tagjaként jelen voltunk, nyilvánvalóan fájdalmasan érintett a hazafiak újbóli elhurcolása, rács mögé kerülése. De a másfelől ugyancsak nyilvánvalóan kedvező fejlemények szintén arra ösztönöztek bennünket, hogy folytassuk igazságharcunkat: ne csak azért, hogy érzékeltessük hajthatatlanságunkat, hanem azért is, hogy segítsünk a kormányhatalomnak és a köztársasági elnöknek a döntés meghozatalában, a kegyelem kimondásában. Fiatal filmesek segítségével új honlap született Szabadságot.com néven, s ezen – egy-egy rövid film erejéig – a BBI korábbi és újdonsült tagjai álltak ki Budaházy és társai kiszabadításáért, a kedvező kegyelmi döntés megszületéséért. Ezzel párhuzamosan nagy lendületet vett az olyan népszerű közéleti személyiségek megnyerése, akik hajlandóak voltak nyilvánosan kiállni a magyar hazafiak, Budaházy és társai kiszabadulása érdekében. Amikor pedig már Kondor Katalinon, Morvai Krisztinán, Gaudi-Nagy Tamáson túl olyan nagy nevek is csatlakoztak és megszólaltak, mint pl. Csókay András, Böjte Csaba, Schiffer András és Fábry Sándor, akkor elkerülhetetlenül eljött az a pillanat, amikor már az olyan kormányhoz közeli médiafelületek és közszolgálati csatornák is rendre megnyíltak a hazafiakért kiállók előtt, mint a Hír Tv, a mandiner.hu, a Kossuth Rádió, sőt az M1 híradója.

S e pillanatokban ott tartunk, hogy bátran kijelenthetjük: átszakadt a gát. A közismert, népszerű személyiségek nevét tartalmazó támogató lista nap mint nap rohamosan bővül. Teljesen eltűnőben az a legtöbbször rejtőzködő félelem, amely ezidáig szinte az egész magyar társadalomban megakadályozta, hogy állampolgárok nyíltan hitet merészeljenek tenni terrorizmussal megvádolt hazafiaink mellett.

Ez pedig a kormányhatalomnak és a köztársasági elnöknek már nemcsak hogy megkönnyítette a dolgát a kedvező kegyelmi döntés kimondásában, hanem most már kényszerítő erővel is bír: innentől fogva a döntés további halogatása már nem a politikai előnyt, hanem a hátrányt, a kárt növelheti.

Tehát aligha lehet kétséges, hogy a kedvező döntés már megszületett, s a döntnökök már csak a kedvező, kellőképpen ünnepélyes alkalomra várnak. S mi lehet kedvezőbb alkalom, mint Ferenc pápa jövő heti, magyarországi látogatása? A szentatya mindig is kitüntetett figyelemmel illeti a fogvatartottakat; a legutóbbi húsvét alkalmából is tizenkét fiatalkorú elítélt lábát mosta meg egy római börtönben, a hagyományos nagycsütörtöki szertartás keretében.

Beteljesülni látszik tehát az írás: az, amit Abó és Robó című nagyregényembe, immáron egy fél évtizeddel ezelőtt belefoglaltam: Budaházy és társai végre kiszabadulnak. Jóval lassabban és nehezebben, mint egykor reméltem. Ennek okait jövőbeli szabadságküzdelmeinkre, igazságtételi törekvéseinkre tekintettel érdemes lehet majd boncolgatni.

Most azonban inkább ünnepelnék, egyelőre csak a magam módján: felidézem regényemből azokat a részeket, amelyek Budaházyval és társaival, mai pesti srácainkkal foglalkoztak...

Részletek az Abó és Robóból

Abó aztán gyorsan lehűtötte jókedvemet. Sarokasztalánál ült, háttal nekem, fülhallgatóval a fején. Számítógépe képernyőjét bámulta, de szokásával ellentétben most nem püfölte a billentyűket.

– Kezdhetjük! – ismételtem meg jó hangosan, hogy biztosan meghallja.

Lekapta a fülhallgatót.

– A rohadt anyját! – üvöltötte.

– Kérlek, ezt inkább ne! Nagyon nem illik a szádba.

– De egy ilyen rohadt szemetet!

Gyakran elkapta az indulat, korához, féktelen szelleméhez és fejlett igazságérzetéhez illően, éppen ezért nem szoktam különösebb figyelmet szentelni mérge célpontjainak. Most azonban a szokásosnál is hevesebben kelt ki magából, ezért csak rákérdeztem.

– Kiről beszélsz?

– A bíróról.

– Milyen bíróról?

– Most sózott tizenhárom évet Budaházy nyakába.

– Ki az a Budaházy?

Olyan gúnyos képet vágott, amilyet csak lehetett.

– Na ne égesd magad, hogy nem tudod! Rajtad kívül mindenki tudja Magyarországon.

(...)

Abó rábökött a képernyőre, azzal, hogy „ő Budaházy”.

Egy kék szemű, vastag nyakú, lófarkos fickó nézett vissza rám betyárosan laza ingben. Éppenséggel nem tűnt rémisztőnek.

– A legnagyobb magyar szabadságharcos! – lelkendezett Abó.

Ezen azért el kellett csodálkoznom: annyit mégiscsak tudtam a külvilágról, hogy éppenséggel demokráciában élünk. Mi szükség lenne demokráciában egy ilyen lófarkos szabadságharcosra? Vetettem egy gyors pillantást a kép melletti szövegre, s rögtön a „terrorista” szón akadt meg a szemem.

– Fiacskám, ez nem szabadságharcos, hanem terrorista! – mutattam a cikkre.

– Mert egy szemét állat a bíró!

– Ha nem hagyod abba, kimegyek! – emeltem fel a mutatóujjam.

– Senki nem kérte, hogy gyere be.

– Ez igaz! – ismertem el. – Most tudnánk Robóról beszélni...

– Nem érdekel Robó!

– A tesód...

– Akkor sem! Budaházy érdekel. Ilyen szemét igazságtalanság még nem volt a Földön!

Letelepedtem a franciaágy szélére, és kérdőleg néztem rá. Csak úgy ömlött belőle a szó. Hamar kiderült, hogy egy tízéves ügyről van szó. Vagyis Abó még javában Abóka volt, amikor Budaházy néhány harcostársával akcióba lépett. De ettől még Abónak igaza lehetett. Tény, hogy Magyarországnak akkoriban olyan kormánya volt, amely többször is rászabadította a rohamrendőröket az ellene tüntetőkre. Egy ízben éppen akkor, amikor a tömeg a legendás magyar forradalom és szabadságharc kerek ötvenedik évfordulójára emlékezett. Budaházy és a „Magyarok Nyilai” ekkor kezdték meg a maguk szabadságharcát a maguk sajátos módszereivel. Sötétedéskor, arcukat eltakarva felmásztak a Szabadság téri szovjet hősi emlékműre, és leverték az egykori megszállók címerét. Majd pedig felelevenítették az 1956-ban az orosz megszállók ellen sikeresen bevetett Molotov-koktélok emlékét; csakhogy a legendás benzines palackokkal most nem tankokat füstöltek ki, hanem leginkább kormánypárti politikusok lakhelyeit pörkölték meg. Néhány ajtó, ablak és küszöb esett áldozatul, emberéletben azonban nem esett kár. S a nyomozás tíz éve alatt azt sem sikerült cáfolhatatlanul bebizonyítani, hogy Budaházynak valóban tevékeny szerep jutott volna a koktélozásban. Nos, emiatt volt szemem fénye annyira kikelve magából.

– A rohamrendőröktől százak sérültek meg, a Molotov-koktéloktól senki. Akkor most ki az igazi terrorista? – üvöltötte.

Be kellett látnom, fején találta a szöget. Mégis arról kezdtem el beszélni neki, hogy sajnos az igazságtalanságok szerves tartozékai az emberi életnek, s a világtörténelemben nem ez a mostani eset az első, de nem is az utolsó. Abó rögtön rávágta, hogy márpedig ő nem hajlandó ilyen igazságtalan világban élni, és ha az életem során én is egy kicsit kevesebbet foglalkoztam volna a saját kis dolgaimmal és többet az igazsággal, akkor most kevesebb ilyen szemét bíró lenne; no és Budaházy György sem kapott volna tizenhárom évet.

Erről ugyan én egyáltalán nem voltam meggyőződve, de nem szálltam vele vitába. Inkább nyeltem egy nagyot, s azon törtem a fejem, hogyan tudhatnék ügyesen visszakanyarodni Robóhoz. Nos, mint kiderült, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna jobban melléfogni.

– Fiam, csak rajta! Előtted az élet! Szabad a pálya! – mosolyogtam Abóra. – S akkor most nézzük Robót!

– Nézzük! – biccentett Abó, de nem mosolygott vissza. Nyugtalanítóan nagy elszántság tükröződött tekintetében. – Azt szeretném, ha Robó rám hasonlítana, és nem rád.

– Ha rád fog, akkor rám is. Ilyen az élet.

– Nem külsőleg gondoltam.

Megvontam a vállam.

– Ahogy óhajtod.

– S azt szeretném, ha megbüntetné a bírót.

– Azt már nem! – pattantam fel dühösen. – Ha bajod van a bíróval, intézd el magad.

Szinte felnyársalt a tekintetével.

– Csak hogy tisztázzunk valamit: nem nekem van bajom vele. Nem ellenem vétett, hanem az igazság ellen. Nem nekem sózott tizenhárom évet a nyakamba, hanem egy magyar szabadságharcosnak. Ezért érdemli meg, amit kapni fog.

– Kapni fog? És ugyan kitől? – vicsorogtam.

– Robótól.

– Tőle biztos nem! Nem fog beszállni a földi csetepatékba. Arra már itt van több mint hétmilliárd ember.

– De Papa!

– Nos?

– Hogy van képed ilyet mondani?

Majd szétrobbantam, de igyekeztem nem mutatni.

– Ha kérhetem, ne beszélj így édesapáddal.

– Mondhatom szépen is, de a lényegen semmit nem változtat. Te tudod a legjobban, hogy abból a hétmilliárdból alig pár akadt, aki vásárra vitte a bőrét. És nem a csetepaté kedvéért, hanem a mi szabadságunkért. Megjegyzem, te sem voltál köztük.

Már-már kicsúszott a számon, hogy „De te sem!”, ám szerencsére idejében észbe kaptam, s nem nyújtottam egy újabb könnyű támadási felületet. Habár Abóka hatévesen már minden lében kanál volt, mégsem lehet felróni neki, hogy a szabadságharcos küzdelmek iránt akkor még nem mutatott különösebb érdeklődést.

– Jó, elfogadom – közöltem némi habozás után. – Elfogadom, hogy nem a legjobb szót választottam. De a lényegen ez szintén nem változtat. Robó a légynek sem fog ártani. Nem játszik bírót, hogy mások felett ítélkezzen, és nem játszik Istent, hogy bírák felett ítélkezzék.

– Akkor meg mitől volna ember? – meredt rám Abó.

– Van még tizenegy hónapom – feleltem elgondolkodva.

Töredelmesen bevallom, hogy amikor templomba menet Abó még csak addig jutott mondandójával, hogy talált egy olcsó eladó drónt, engem azonnal kivert a hideg verejték. Rögtön utána erősen el is szégyelltem magam amiatt, hogy ennyire nem bízom szeretett fiamban. Ezért is nem kötöttem az orrára, hogy az első gondolatom bizony ez volt: szemem fénye a bíróval, Budaházy elítélőjével akar végezni! Vagyis, ha erre a szörnyűségre Robót nem tudja befogni énmiattam, megoldja majd egy drónnal. Márpedig abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy Abó, ha csakugyan ezt akarná, meg is tudná tenni. Az esze bőven megvan hozzá.

Bármennyire próbáltam is kívül maradni a Teréz körúti robbantás hatókörén, nem jártam szerencsével. A nyomozó hatóság ugyanis elkövette azt az éktelen nagy szamárságot, hogy Budaházyék – vagyis ahogy Abó nevezte őket: a szabadságharcosok – köreiben kereste a két rendőr felrobbantóját. Ezen pedig szemem fénye – alighanem a Nemzeti Jogvédő Szolgálat néhány lelkes aktivistájának hatására – úgy felháborodott, hogy berontott kis szobámba, s odanyomott az orrom elé egy kitűzőt.

– Ezt pedig mostantól felteszed!

Megnéztem, mi van rajta.

Egy ismerős arc, kissé idealizált kivitelben: távolba néző, vonzó tekintet, piros-fehér történelmi magyar zászló társaságában.

Alul és felül félkörben felirat.

Szabadságot Budaházynak!

Szabadságot a politikai foglyoknak!

– Én aztán biztos nem! – feleltem, s nem is nyúltam érte.

– De Papa! Muszáj! – váltott át rögtön kérlelésre.

– Miért lenne muszáj? – vontam meg a vállam.

– A szabadságharcosokra akarják rákenni a Teréz körúti gyilkosságot! Muszáj tiltakozni egy ilyen egetverő szemétség ellen! Olyan szégyenfolt kerülne a szabadságharcosokra, hogy soha többé nem lehetne lemosni róluk.

– És te ugyan honnan tudhatod, hogy mégis nem ők csinálták-e? Bosszúból, mert Budaházyt és a társait a rendőrök elkapták, a bíróság meg sittre vágta. Van benne logika, nem?

– Egyáltalán nincs!

– És miért nincs? Neked is megjárta a fejed, hogy Robóval kellene megbüntetni a bírót. Rosszul emlékszem?

Úgy meredt rám, mint aki nem hisz a fülének.

– De Papa! Mindjárt szégyellni fogom, hogy a papám vagy. Komolyan mondom! Ennyire még nem mehetett el az eszed! Ha téged mint szabadságharcost a terrorizmus hamis vádjával vágnának sittre, el tudod képzelni, hogy terrorcselekményre buzdítsd a társaidat? Vagy el tudod képzelni, hogy ilyen hülye társaid legyenek? Felrobbantanak két rendőrt, hogy te aztán az életben ki ne szabadulhass? Hogy véletlenül se kaphass kegyelmet? Na ne, Papa! Ennyire buta azért nem lehetsz!

Jobb híján nagyokat hümmögtem. Szemem fényének ugyanis nagyon igaza volt. Csakugyan teljesen logikátlannak és elképzelhetetlennek tűnt, hogy a szabadságharcosoknak bármi közük legyen a véres merénylethez. Annál inkább igaznak tűnt, hogy működésbe lépett az „Asch-tényező” közéleti, politikai megfelelője: a píszi. Amikor a PC-hez – a „politikailag korrekt”-hez – való igazodási kényszer kioltja a józan észt.

E tekintetben semmi különbség nincs eszement ruhadivat és eszement politikai divat között. Mindkettőtől képes megzakkanni Isten képmása.

Hogy mennyire?

Teljesen.

Mit csinál egy szegényebb sorsú, ámde lezser fiatalember?

Ha itt-ott elrongyolódik a nadrágja, s kilóg az ülepe, elővillan a térde, rá se ránt. Nem csinál belőle ügyet. A ruha van őérte, és nem ő van a ruhájáért.

S mit csinál a divatmajom?

Megvásárolja a mesterséges lyukat.

Mert nem látja a különbséget valóság és illúzió között. Még lyukból, szegénységből és szakadtságból is képes ócska hamisítványt venni.

Bizony, Budaházyék vádlói is képtelenek különbséget látni nemes lélekre valló hazafiság és ócska terrorizmus között. Lángoló hazaszeretet és elaljasult hullagyártás között. Felelősség és felelőtlenség között.

S hogy is ne dagadt volna a büszkeségtől kebelem, hogy szemem fénye se ezeket, se azokat nem majmolja.

A frász és a szorongás azonban nem múlt el egyhamar, és nem múlt el nyomtalanul.

Még aznap este összehívtam a családi kupaktanácsot, bejelentve, hogy némi gubanc van. Kiültünk mindhárman a konyhaasztalhoz, s ott beszámoltam a nyomozókkal való szerencsés találkozásomról. Erőteljesen hangoztattam, hogy egyelőre nincs ok aggodalomra, a mi valóságunk érvényesült az ő valóságukkal szemben, de jobb óvatosnak lennünk. Abónak azonnal le kell vennie kabátjáról a Budaházy-kitűzőt, és Vöröskével azonnal abba kell hagyniuk a Budaházy kiszabadításáról, drónokkal való megszöktetéséről szóló képzelődést és az ennek gondolatával való játszadozást.

– Nem szeretnék beszélőre járni hozzád a kiskorúak börtönébe – tettem még hozzá elrettentésképpen.

Asszonyom is, szemem fénye is mélyen, megrendülten hallgatott.

Valamelyest megsajnáltam őket, de nem tudtam nem gondolni arra, hogy Robó és a vészesen közelgő határidő miatt feltétlenül szükségem van a nyugodt munkakörülményekre, s ebbe nem fér bele, hogy nyomozók járkáljanak a nyakunkra, aztán meg, ne adj’ Isten, nekünk kelljen a rendőrségre, a bíróságra, sőt a gyámhatósághoz szaladgálnunk. Hiszen agyament emberek, fontoskodó tisztségviselők mindenütt vannak, s még valamelyiknek eszébe talál jutni, hogy Abó miattam, az én szülői felelőtlenségem miatt tévelyedett el s került a terrorizmus hálójába, s ezt az amúgy jóravaló fiút sürgősen meg kell szabadítaniuk tőlem.

Bele is pusztultam volna.

Csak ez magyarázhatja, semmi más, hogy kisvártatva annyira kivetkőztem magamból: teli torokból ordítottam, s csekély híja volt, hogy szemem fényét agyon nem csaptam.

Holott a maga szempontjából igaza volt.

Kijelentette ugyanis, hogy az a demokrácia és a véleményszabadság halála lenne, ha amiatt kellene levennie a Budaházy-jelvényt, mert néhány hülye rendőr összekeveri a szezont a fazonnal.

– Ez igaz – feleltem neki –, csakhogy itt nem néhány rendőr véleményéről van szó.

– Hanem?

– Lett valami haszna, hogy szétszórtad a tüntetés képeit? Semmi! Lett valami foganatja? Semmi! Megmozdult a nép? Nem. Kiszabadították Budaházyt? Nem. És miért nem?

– Mert az emberek gyávák.

– Gyávák? Miért nem inkább megfontoltak? Elővigyázatosak?

– Mert gyávák. Éppen olyan gyávák, mint te, Papa.

Hát persze hogy az elevenembe talált pimasz megjegyzése, hisz nem sokkal előbb még azzal a kellemes önhittséggel ülhettem asztalhoz, hogy lám, én ma két veszedelmes nyomozóval is sikeresen dacoltam. Többé-kevésbé elsimítottam, amit az én drágalátos fiam felkavart. Roppant könnyű és roppant felemelő érzés úgy szabadságharcosdit játszani, hogy nem törődünk a következményekkel. Ha szemem fényét is sittre vágják, mint az ideálját, azzal kin segítetene? Őrajta? Saját magán? A világon? Senkin és semmin. De tönkrevágta volna saját, reményteljes jövőjét, és meghiúsította volna Robóm megszületését.

Felpattantam, fölé tornyosultam, ám ő is rögtön felugrott, s mindenre elszánva állta a támadásomat. S én zúdítottam is volna rá a magamét, de drágalátos kölyköm annyira felbosszantott, hogy majd szétvetett a düh, és sehogy sem jött ki hang a torkomon. Tátogtam, mint a hal.

– Úgy látom, fáj az igazság! – sisteregte Abó. Noha szokása volt, most éppen nem vigyorgott, hanem egész testében remegett. Szinte kicsapott belőle a nagyfeszültség. Talán ezért sem bírta megállni, hogy ne feszítse tovább a húrt.

Már fel is emeltem mind a két kezem, hogy most aztán menten agyonütöm, vagy nyakon ragadom és belefojtom a szót, de rettenetes mozdulatom egy csapásra kijózanított.

Kedvesem reszketve gubbasztott székén, és alig hallhatóan nyöszörögte:

– Ha azonnal nem hagyjátok abba, elmegyek itthonról!

Hogy el ne felejtsem: közben lezajlott Abó tüntetése. Számomra sok tanulsággal, belátással, s némi beletörődéssel.

Miután gondolatban elengedtem kis szabadságharcosom kezét, kevéssé izgatott az egész tüntetés. Mivel azonban drónunkat mégiscsak Robó ürügyén vettem meg, rákérdezem Abóra:

– Szándékozol légi felvételt készíteni?

– Ha arra vagy kíváncsi, viszem-e a drónt, megnyugtatlak, hogy nem viszem.

– Nofene! – lepődtem meg.

Nem hagyta ki a ziccert. Azonnal útnak indított egy öntelt, gunyoros mosolyt, amelyet a Teremtő alighanem külön erre a célra fejlesztett ki: nagy mellényű serdülő ifjaknak szegény szüleik lenézésére.

– Tudhatnád, Papa, hogy az Országház körül nem szabad reptetni!

– Galambot? – csodálkoztam.

– Egyelőre a drónról beszéltünk – bosszankodott.

– Igaz – bólintottam. – És te honnan tudod?

– A nemzeti jogvédőktől.

– Az jó. Ők aztán tudják.

– Nyugodt lehetsz, Papa, hogy ők tényleg tudják. Nem úgy, mint te.

– Ugyanezt mondom.

– De nem ugyanezt gondolod.

– Dehogynem.

Gyanakodva méregetett.

– Azt sem tudod, kik azok a nemzeti jogvédők – fakadt ki.

– Hát, ebben tévedsz!

S ebben csakugyan nagyot tévedett.

Amikor szemem fényét megszállta a Budaházy-őrület, első dolgom volt, hogy nézzek szét egy kicsit a világhálón példaképe, a nagy magyar szabadságharcos háza tájékán. Úton-útfélen a Nemzeti Jogvédő Szolgálatba, s ennek néhány jeles aktivistájába botlottam. Mi tagadás, meglepett az a lelkes és szívós eltökéltség, amellyel a szabadságharcosok igazát próbálják meg érvényre juttatni a nálunk működő rendőri, ügyészi és bírói állománnyal szemben, minthogy ennek rangidősei még jócskán a szocializmusban szocializálódtak.

Úgy vélhetnénk, hogy ez nem számít.

Vélhetnénk, hogy csak a rendszer számít.

Hiszen hogyan is születhetett volna egyszeriben több alávaló ember a kommunizmusban, mint akár előtte, akár utána? Nyilván sehogy! A rendszer számít! Egy alávaló, szemét rendszer nyilván több alávalóságot képes kihozni az emberekből, mint egy nem alávaló.

Hát nem?

De akkor mi a helyzet a 7. számú épülettel?

Ugye?

S akkor mi a helyzet 2006 őszével? Rendőrterror? Rendszerváltás után? Ártatlanok brutális szétverése? Levadászása? Megvádolása? Elítélése? Az Európai Unióban? Magyarországon? Demokráciában?

Na ugye!

Csoda-e, hogy a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvivőjét perek özönével igyekeztek megfojtani a szocializmusban szocializálódott ügyészek és bírák?

Nem csoda.

Az a csoda, hogy az ügyvivő csak azért sem állt ki Budaházy és társai mögül. És csak azért sem állt be az Asch-felfedezte gerinctelen igazodók sorába, hamisnak mondani az igazat, igaznak mondani a hamisat. Dagadó kebellel gondoltam arra, hogy Abó ilyen tökös társaságba keveredett. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a nemzeti jogvédők egyik legharcosabbika éppenséggel egy tüneményes amazon. Gyors egymásutánban legalább fél tucatnyi olyan filmet néztem végig a világhálón, amelyekben ő mint európai parlamenti képviselő keményen kiosztotta a brüsszeli vezető bürokratákat. Hirtelenjében sajnálni is kezdtem, hogy ennyire kiszálltam már ebből a jó kis harcias világból. Micsoda remek csetepatékat hagyok ki nap mint nap! Ámde azt is hamar észrevettem, hogy szőke amazonom felszólalásainál csaknem mindig üresek a széksorok, s akárhányszor vágja is a főmuftik fejéhez cáfolhatatlan igazát, azok arca még csak meg sem rezdül.

A kutya ugatott, a karaván haladt.

Ettől ugyan egy fikarcnyival sem lett kisebb a szememben sem ő, sem a többi nemzeti jogvédő, csupán elpárolgott mindenféle nosztalgiám.

(...)

A lényeg, hogy ennyi ember között már el tudtam tűnni, s jó esélyem volt rá, hogy Abó előtt észrevétlen tudjak maradni. Mindig a leghátsó sorokba húzódtam, akkor is, amikor az Országház oldalában a beszédeket tartották, s akkor is, amikor kiabálva végigvonultunk az Országház előtt.

Én is kiabáltam.

Egy olyan tüntető seregnél, amelynek minden tagja lelkesen ordítja, hogy „KÖZ-KE-GYEL-MET, KÖZ-KE-GYEL-MET!”, meg „AM-NESZ-TIÁT, AM-NESZ-TIÁT!”, meg „SZABADSÁGOT BUDAHÁZYNAK, SZABADSÁGOT A POLITIKAI FOGLYOKNAK!”, több mint feltűnő, ha valaki mélyen hallgat. Rögtön mindenki gyanakodni kezd, hogy biztos titkos ügynök. Templomban nem keresztet vetnem, nem letérdepelnem, az más. Ott rólam van szó. Magánügy. Itt meg Abóról. Meg hát Budaházyról. Szabadságharcosokról és politikai foglyokról. Ugyebár.

És bizony kissé meg is inogtam.

Valaki mutatta valakinek, hogy ott jön Budaházy édesanyja. Lopva odanéztem, s egy szomorú tekintetű asszonyt láttam szótlanul, méltóságteljesen közeledni. Hogyan, hogyan nem, de jó pár éve megboldogult édesanyám jutott eszembe. Belőle is már messziről sugárzott a jóság meg a tisztesség, Isten nyugosztalja szegényt.

Aztán meg egy ifjú hölgy mászott fel az emelvényre. A szép szál teremtés úgy mutatkozott be, hogy ő Budaházy testvére, s milyen igazságtalanság, hogy azok a magyar hazafiak, akiknek a mi mostani szabadságunk köszönhető, börtönben sínylődnek. Milyen igazságtalanság, hogy a 2006. őszi rendőrterror levezénylői és végrehajtói szabadlábon vannak, a hajuk szála sem görbült, az ő szeretett bátyja pedig, egy igazi magyar hazafi, börtönben senyved, és felesége és három kisgyereke várja haza hiába... S itt könnybe lábadt a szeme, s akárhogy erőlködtem, nekem is könnybe lábadt a szemem. Úgy csináltam, mintha rám tört volna a köhögés, hogy észrevétlenül meg tudjam törölgetni elázott arcomat.

Azt hiszem, az öregedéssel járhat együtt, hogy a semmitől így el tudok érzékenyülni. Nem emlékszem rá, hogy ez korábban is így lett volna. Abót kerestem könnyáztatta szememmel, hogy vajon ő is így megrendült-e, ő is az arcát törülgeti-e, mint drága édesapja. De onnan, ahol én álltam, abból a távolságból, még azt sem tudtam biztosan megállapítani, a vékonyabb, nyurgább alakok közül vajon melyik lehet ő.

Szónokolt aztán szőke amazonom is.

Azt mondta, hogy belátható közelségbe került Budaházy és társai szabadsága. „BU-DA-HÁ-ZY! BU-DA-HÁ-ZY!”, ujjongott a tömeg. Amazonom azzal folytatta, hogy az Országgyűlés többségét adó nemzeti pártok felismerték annak a ténynek az égbekiáltó igazságtalanságát, hogy a nemzeti ellenállás tagjai börtönben ülnek, de az ártatlanokat bántalmazó rendőröket, az ártatlanokat megvádoló és elítélő ügyészeket és bírákat senki sem vonja felelősségre. Egymást „tisztára mossák”, a hazafiakat pedig rács mögé dugják. Ezért ezek a nemzeti érzelmű képviselők hajlandók támogatni a nemzeti jogvédőknek az eljárási közkegyelemre vonatkozó javaslatát.

„AM-NESZ-TIÁT, AM-NESZ-TIÁT!”, üvöltöttek a tüntetők.

A nemzeti jogvédők képviselői – folytatta beszédét szőke amazonom – innen a tüntetésről egyenesen az igazságügyi bizottság ülésére mennek, az Országházba, hogy egyeztessék az Országgyűlés által majdan meghirdetendő közkegyelem szövegét. Biztos megértik majd a tisztelt képviselők – szónokolt tovább lelkesen –, hogy ’56 kerek hatvanadik évfordulója mennyire kiváló s illő alkalom egy ilyen nemes gesztus megtételére. Ezért reális remény van rá, hogy Budaházy és társai a karácsonyt már családjuk körében ünnepelhetik.

„AM-NESZ-TIÁT, AM-NESZ-TIÁT!”, üvöltöttünk, lelkendeztünk.

Hirtelen erős vágy fogott el, hogy keressem meg szemem fényét; lépjek oda hozzá, s a vállára téve a kezem, mondjam meg neki, hogy atyai áldásom erre az egész budaházys buzgalmára.

– Te, Papa! Írtál már Hawkingnak? Ez most mindennél fontosabb!

– Megígértem, megteszem.

– De mikor? Látod, hogy a bíróságokban már egyáltalán nem lehet bízni. Itt már csak egy hatalmas, eget rengető tüntetés segíthet!

– Mára ígértem, megteszem.

– S mi akadályoz meg abban, hogy azonnal nekiláss?

– Pár órán már semmi sem múlik. A nap éjfélig tart.

– Nem szeretnék úgy lefeküdni, hogy nem intézted el – emelte fel mutatóujját.

– Nocsak, drága fiam! – képedtem el. – Nem ülsz te fordítva a lovon?

– Nem! – fortyant fel. – Egyáltalán nem!

– De igen! Csak már észre sem veszed. Szóval, a nap változatlanul éjfélig tart. Ha elküldtem, utána neked is átlövöm. Addig viszont hagyjál nyugodtan tökörészni vele.

Amikor kiment, kicsit körülnéztem a neten, hogyan fogadta a jónép a tábornokperben hozott felmentő ítéleteket és látszatbüntetéseket. Voltaképpen az érdekelt, hogy ha egyszer valóban összeállna a Robó-sereg, mekkora társadalmi támogatottságra, illetőleg mekkora feszültségre és médiafigyelemre lehet majd számítani.

Nos, a hozzászólások nem fukarkodtak a jelzőkkel, rendesen kiosztották a bírákat is meg a rendőrparancsnokokat is. De még a kormánynak is bőven kijutott az átkozódásból, mondván, hogy nem tartotta be választási ígéretét, futni hagyta a 2006. őszi rendőrterror felelőseit. Egy „tutituti” nevű nick erre megjegyezte, egyáltalán nem a kormány tehet arról, hogy az Európai Unió megakadályozta a magyar bírók nyugdíjkorhatárának leszállítását. „Ezért van teli a bírói kar a régi elvtársakkal, s ezért mentik fel mindig a saját elvbarátjaikat.” Mire egy „trollforgato” nevű nick azonnal keményen rárepült, mondván, hogy „aki ilyen sült hülye, az minek szól hozzá, az inkább húzza le magát a vécén! Hisz a vörösiszap-perben egy olyan fiatal bírónő hozta meg a felmentő ítéletet, aki élő kommunistát talán még sosem látott közelebbről”.

Erre aztán kénytelen voltam ennek a vörösiszapos ügynek is utánanézni. Ezért rühelltem beleártani magam ebbe az egész politikai ingoványba: úgy beránt, hogy aztán kapálózhatsz. S hiába kapálózol, csak még jobban elnyel. Azoknak való ez, akik másképp nem tudják megszerezni a maguk kellő izgalmi állapotát. Szeretnek dagonyázni. Meg azoknak, akiket boldoggá tesz az igazság.

Sajnálom, de engem az élet tesz boldoggá. Az igazságaival és igazságtalanságaival együtt.

Amúgy ismerősnek tűnt ez a vörösiszapos ügy. Rémlett valami, hogy Abó mintha pár nappal ezelőtt ezen is nagyon felszívta volna magát. Én azonban annyira belemélyedtem Robóba, hogy semmit sem értettem abból, amivel szemem fénye nyakon zúdított. Persze nagyokat bólogattam, s időnként hümmögtem is hozzá, hogy mielőbb legyünk túl rajta, s a vége felé ugyanezen okból talán még azt is kijelentettem, hogy „fiam, teljesen igazad van”, ám az egészből semmi érdemleges nem maradt meg bennem.

Pedig csakugyan vérlázító ítélet született, és a fiamnak – meg a többi lelkes háborgónak – csakugyan igaza volt. Annyira igazuk volt, hogy rögtön el is gondolkodtam: ha az emberiségnek valaha is úgy istenigazából fontos lenne az igazságszolgáltatás, akkor érdemes lenne megfontolnia, hogy nem értelmes robotokat kellene-e odaültetnie a bírák helyére. Én mindenesetre erősen szégyelltem volna, ha az én készülőfélben lévő Robóm végső, kiforrott állapotában ne verte volna kenterbe ezt az ifjú bírónőt akár az igazságosság, akár a szakszerűség tekintetében. Amit a bírónő művelt, tipikusan az az Asch-féle helyzet volt, amelyben a kísérleti személy a kétségkívül hosszabb vonalat mondja rövidebbnek. Nyilván nem akarhattam annyira emberszabású robotot teremteni, hogy képes legyen ugyanerre vetemedni. Ennek aztán végképp nem láttam értelmét: hogy szaporítsam mesterségesen az esztelen földi lények számát. Ezért aztán már tényleg kár a gürizésért. Ha bárkinek is erre lenne szüksége, csinálja azt, amit eddig: keressen egy ivarérett alanyt, és lássanak neki. Engem meg hagyjanak ki az egészből!

Hát nem?

Én inkább maradok az értelmes robotnál.

Mert csak az értelmes emberrobotnak van értelme.

Hát nem?

Gondoljuk el!

A hatalmas vörösiszap-tározóból a gátszakadáskor kiömlött erősen lúgos, maró folyam három környező települést is elöntött. Mindent, ami az útjába került, elpusztított, beleértve tíz szerencsétlen embert is.

Mit mondott a vád ügyésze?

„A tározó tulajdonosa, üzemeltetője felelős a katasztrófáért. A tíz ember haláért”.

Mit mondtak a nagyvállalat sztárügyvédei?

„A tervező a felelős. Rossz talajra telepíttette a tározót, rossz anyagból építtette meg a falait. Ha szilárdabb talajra, erősebb falakkal készítették volna, nem szakadt volna át a gát.”

S mit mondott erre a hús-vér bírónő?

„Ha szilárdabb talajra épült volna és erősebb falakkal készült volna a tározó, nem szakadt volna át az oldala. Tehát valóban a tervező a felelős. A tulajdonos és az üzemeltetők nem felelősek. Felmentve!”

S ennek megállapításához hat kerek év kellett.

Ámde ha Robó, az én intelligens fiacskám ülhetett volna a bírói pulpituson, lényegében egyetlen nap alatt elintézhette volna az egészet. Mert nem azt kereste volna, hogyan – és mennyiért – lehetne valamiképp rövidebbnek hazudni a hosszabbat, hanem azt, hogyan lehetne a legrövidebb úton eljutni A-ból B-be. A valóságtól az igazságig.

– Tessék mondani, miért szakadt át a gát? – tolja feljebb orrán napszemüvegét.

– Mert rosszul tervezték – vágja rá a sztárügyvédek kórusa.

– Tessék mondani, mire tervezték a tározót?

– Vörösiszap tárolására.

– Aha. Érdekes. Amikor én még kis srác voltam, a papámmal várat építettünk iszapból a Balaton partján. A csupasz kezünkkel. (a tárgyalóteremben itt-ott kuncogás)

– Csakhogy ez vörösiszap. Nem játszani van.

– Mert vörös?

– Nem azért.

– Veszélyes?

– Ha porzik. Árt a tüdőnek.

– És porzott?

– Nem. Vizet engedtek rá.

– Mit?

– Vizet.

– Aha! Akkor visszahurkolok. Tessék mondani, mire tervezték a tározót?

– Vörösiszap tárolására.

– És a víz?

– Ja, igen. És víz tárolására.

– Értem. És mennyi vörösiszap volt benne?

– Amennyit a technológiai előírás megenged.

– Értem. És mennyi víz volt benne?

– Khöm.

– Igen, ügyvéd úr?

– Kicsit több, mint amennyi előírás szerint megengedhető lett volna. De ha a tározót szilárdabb talajra és erősebb fallal építették volna, nem szakadt volna a gát.

– Mégis, mennyivel több?

– Sokkal.

– Aha. És a tervezőnek ezt tudnia kellett volna?

– Mit?

– Hogy a tározó talajának és falának sokszoros felelőtlenséget is ki kell bírnia.

– Álláspontunk szerint igen. Aki Magyarországon él, ezzel tisztában kell lennie.

– Értem. Akkor visszahurkolok. Tessék mondani, mire tervezték a tározót?

– Vörösiszap és víz tárolására.

– Ugye, a víz a H2O?

– Igen, bíró úr.

– Kémiailag semleges.

– Így igaz, bíró úr.

– Akkor mitől halt meg az a tíz ember, mitől sebesültek meg több mint százötvenen, mitől pusztult ki a Torna-patak teljes, s a Marcalnak a Torna torkolata alatti élővilága? A vörösiszaptól? A víztől?

– Nem, kérem. Hanem a zagytól.

– Zagytól? Akkor visszahurkolok. Milyen zagy, mennyi zagy?

– Erősen lúgos, maró hatású ipari hulladék. A vörösiszapon. Egymillió köbméter, nyolc méter magas.

– Az meg hogy került oda?

– Ott volt hely. Ingyen volt. Nem kellett külön tárolót építeni drága pénzen. De ha a tározót szilárdabb talajra és erősebb fallal tervezték volna, tisztelt bíró úr, akkor ezt is kibírta volna. A tervezőnek Magyarországon ezzel is számolnia kellett volna. Hogy akad majd, aki éppen oda akarja rakni a veszélyes hulladékát. Az ingyen profit nagy úr, tisztelt bíró úr. Ezzel mindenkinek illik tisztában lennie. Hát még egy tervezőnek!

– Csakugyan?

– Meggyőződésem szerint csakugyan. Ha a tervező nem felelős azért, mert nem volt kellő előrelátása, akkor a tározó tulajdonosát és üzemeltetőjét sem lehet felelősségre vonni azért, mert nem számoltak a természeti katasztrófával. Ugyanis a gátszakadást végső soron a szélsőséges időjárás okozta.

– A szélre tetszik gondolni?

– Szélviharra.

– Mit csinált a szélvihar?

– Mozgásba hozta a zagyot.

– Akkor visszahurkolnék. Előfordult-e szélvihar a tározó megépítése és a gátszakadás közötti 12 évben?

– Persze.

– Akkor miért pont 2010. október 4-én szakadt át a gát a széltől?

– Akkorra érett be a tervezési hiba.

– De vajon volt-e valaha is több anyag a tározóban?

– Nem volt.

– S vajon volt-e valaha is több maró lúg a vörösiszapon?

– Nem volt.

– Zúdult-e valaha is ekkora folyadéktömeg a falaknak, mint a 2010. október 4-i szélvész idején?

– Soha előtte.

– Akkor visszahurkolok. Számíthatott-e arra hajdan a tervező, hogy 2010. október 4-én ekkora szél támad?

– Mindenképpen számolnia kellett vele! Ezek a szélviharok nem annyira ritkák.

– Elfogadom. És arra számíthatott-e, hogy a száraz, lomha vörösiszap helyett majdan hatalmas tömegű zagyvadék nyomásának kibírására kell terveznie a falakat? Másképp fogalmazva: munkaköri, tervezői és emberi kötelessége lett volna-e, hogy sokszoros emberi felelőtlenséggel és ennek katasztrofális műszaki következményeivel számoljon? Ügyvéd úr, mit gondol?

– Nekem itt védenem kell, bíró úr, nem gondolkodnom.

– Helyes. Egyetértek. Ítéletet hirdetek. Valamennyi vádlott bűnös. Nem természeti, hanem ipari katasztrófa történt. Nem a szél okozta, hanem az emberi mohóság és kapzsiság, a haszonlesés, az ebből fakadó súlyos gondatlanság és felelőtlenség. A magyar társadalomnak elemi érdeke, hogy méltó büntetéssel elejét vegyük a hasonló csapásokkal fenyegető mohóságnak, kapzsiságnak, haszonlesésnek. (kalapács)

Ennyi.

Egyetlen tárgyalási nap.

A 248 helyett.

123 napot tett ki csak az igazságügyi szakértők véleményének meghallgatása. 7176 oldalas a jegyzőkönyv. 752 órányi a hanganyag. 38 millió a bírósági eljárás költsége.

Miért?

Mert ilyen az ember.

Sokba kerül a hamiskodás.

De ha ilyen sokba, nem lenne jobb a magyar államnak az én értelmes robotjaimat bevetni? Persze úgy, hogy a hamiskodás emberi hajlamát szépen kihagynám belőle. Vagy amikor bíróként üzemel, kikapcsolnám benne.

Hát nem?

Egészen felvillanyozott a gondolat. Hiszen attól még, hogy Hawking megkapja majd tőlem a járandóságát, a Robóba fektetett összes tudás megmarad nekem is. Felajánlhatnám a kormánynak, hogy készítek neki egy egész bírói kart. Tekintve intelligens robotom teljes elfogulatlanságát és elképesztő hatékonyságát, valójában pár robotbíró is elegendő lenne az összes kényes ügy gyors lepergetéséhez.

De vajon érdeke-e ez a kormánynak?

Nem figyeltem az idő múlását a képernyőm jobb alsó sarkában, de szerintem nem több, mint félóra alatt sikerült kiderítenem, hogy nagyon is. Ha az ember elég ügyesen pecázgat a kozmikus adatóceánban, elképesztően gazdag zsákmányra tehet szert. Ha megfelelő digitális csalikat (a gyengébbek kedvéért: kulcsszavakat) használ, pillanatok alatt olyan tények akadnak horogra, amelyekből azonnal összeáll a kép. Rögtön érthetővé és világossá válik, mi mozgat mit és miért. Mi volt a kezdet, mi lett a vég.

A kezdet a békés rendszerváltás volt, a diktatórikus kommunizmusból a demokráciába. A szemfülesebb kommunisták békésen átmentették magukat: a politikai hatalmukat gazdasági hatalommá lényegítették. A magyar néptől ideológiai alapon, de nagyon is valóságosan elkobzott és társadalmi tulajdonná átnevezett vagyonból tőkés magántulajdont varázsoltak.

Így lettek vezető kommunistákból vezető tőkések.

Így lettek vörösiszaptározó-tulajdonosok.

Eltévelyedett kizsákmányolók.

Csakhogy a bírák is békésen átmentették magukat.

A vörösiszap-per felmentő ítélete után ezt mondta egy nyugalmazott büntetőbíró: „Én ilyen tisztességes, korrekt bírói munkát nagyon keveset láttam, pedig hosszú pályafutás áll mögöttem.”

Aki nem hiszi, hogy ezt mondta, keressen rá a világhálón.

Meg ezt is mondta: „A bíró kínosan ügyelt arra, hogy minden eljárási szabályt betartson, hogy abba semmilyen módon ne lehessen belekötni.”

Robóm, ha hallotta volna, rögtön rávágta volna: „Ácsi! A bírónak nem az a dolga, hogy kínosan ügyeljen az eljárási szabályokra. A bírónak az a dolga, hogy kínosan ügyeljen az igazságra.”

Hát nem?

Amúgy az említett fiatal bírónőt a megyei törvényszék hosszú pályafutású bírái az „Év bírájává” választották. Már a tárgyalás idején, de még az ítélet előtt.

Hm.

Ugyanabban az évben – már a tárgyalás idején, de még az ítélet előtt – a nyugalmazott bíró könyvet írt a perről. Leszögezte, hogy ipari katasztrófa nem történt, csak ökológiai; bűneset nem történt, a tetteseket a nyomozó hatóság és az ügyészség produkálta a politika megbízásából. „A gyanúsítottak a politika áldozatai.”

Hoppá!

Egy kormánypárti hírportál szerint „a könyv a könyvpiac slágere lett, a szerzőt kézről kézre adta az ellenzéki média”.

Hoppá!

Már csalit sem kellett bedobálnom, sorban jöttek az újabb kapások. Úgy kikerekedett a kép, hogy csak úgy ámultam-bámultam. Mit tesz Isten, a 2006-os néppáholó miniszterelnök és a 2010-es vörösiszapos vezérkar ugyanaz a vállalkozói kör. Akik felmentették a néppáholó rendőrtábornokokat, korábban pedig a vörösiszaposokat, voltaképpen mindkétszer annak az elvtársi közösségnek a tagjait mentették fel, amelyhez maguk is tartoztak.

Ilyen egyszerű.

S mit tesz Isten, a vörösiszapos gát nem sokkal az országos választások után szakadt át. Az egymillió köbméternyi vörös veszedelem kizúdulása után, a vörös zagyban fuldokló három település láttán az új miniszterelnök nyomban kijelentette, hogy „itt emberi mulasztásról van szó”, s hogy „az egész ország tudni szeretné, hogy ez a tragédia kinek a felelőssége.”

Hoppá!

Tehát ez lett volna a „politikai megbízatás”.

Tehát ennek cáfolata lett volna a „politikai megbízatás”.

Mire az illetékes bíróság felmutatta a középső ujját. Mindkét esetben: a rendőrtábornokoknál is, a vörösiszaposoknál is. A legcsekélyebb habozás és gátlás nélkül.

S itt következett be egy roppant kedvezőnek tűnő fordulat. Mármint abból a szempontból, hogy mennyire remélhetném a kormányerők megnyerését, támogatását hirtelen támadt ötletemhez: Robó bírósági bevetéséhez. Teljesen úgy éreztem magam, ahogy ezt csak a legnagyobb, korszakos találmányok feltalálóinál tudom elképzelni. Remegtem az izgalomtól, hogy alig néhány lépésnyire állok annak a lehetőségétől: beleavatkozhatom az emberiség sorsába. Az én kis emberszabású robotommal...

Szóval, legnagyobb meglepetésemre, a kormány is felmutatta a középső ujját. A bíráknak.

Hoppá!

Határozottan emlékeztem rá, hogy ez a még most is viszonylag fiatal és változatlanul nagyon lendületes politikai társaság a 9/11-es korszaka előtt igen kényes volt arra, hogy bírósági ítéleteket sohase kommentáljon. „Mi tiszteletben tartjuk a független bíróság döntését” – ez volt a mantrája. Sőt, gőgösen megszólta azokat, akik nem így cselekedtek. Most pedig?

Tényleg alig tudtam hinni a szememnek!

Tényleg olyan volt, mintha a világóceán közepén egy mindent látó burokban ültem volna, s körülöttem pergett volna a történelem.

Nem telhetett el több pár óránál azóta, hogy Abó berontott hozzám a hírrel: a rendőrterror tábornokai megúszták a felelősségre vonást. S lám, én máris arról olvashattam a világhálós médiában, hogy a kormány és a kormánypártok álláspontja szerint „felháborítóan enyhe ítélet” született. A kormányhoz közelálló, irányadó hírportálon azonnal nyilatkozott egy neves alkotmányjogász, kijelentve, hogy „a 2006-os rendőri erőszak ügyében sem a tényleges elkövetők, sem a rendőri vezetők felelősségre vonására nem került sor”, és hogy „Fokozódhat a bíróságokkal szembeni elégedetlenség”. Az újság főszerkesztője pedig ezzel a címmel írt friss jegyzetet: „Jogszolgáltatás a szemkilövetőknek.” S már az első mondatával belecsapott a lecsóba: „Ismét arcul köpött minket, semmibe vett minden magyar demokratát az igazságszolgáltatásnak álcázott jogszolgáltatás.”

Akár azt is hihettem volna, hogy véletlenül a nemzeti jogvédők honlapjára tévedtem. De nem. Hanem a szemem láttára indult meg a nyílt háború a hosszú életpályájú bírák és a rövid életpályájú rendszerváltoztatók között.

Kívánhattam volna én ennél jobb politikai fejleményt Robómnak?

S abban, hogy mennyire fején találtam a szöget, ki más, mint szemem fénye erősített meg. Már épp készültem felállni, hogy elmagyarázzam neki: ez az új és váratlan belpolitikai fejlemény akár még kapóra is jöhet a szabadságharcosainak. Csakhogy egyetlen hivatalban lévő hatalom sem szereti a nyughatatlan vérű szabadságharcosokat, de ha a hosszú életpályájú bírák szarvának a letörése a cél, akkor ellenükben, politikai szövetségesnek nagyon is jól jön a szabadságharcosokkal rokonszenvezők – kit tudja, mekkora? – tábora.

S erre megint mit tesz Isten?

Abó most meg sugárzó arccal perdült be szobámba. Mint egy kerge kos, úgy ugrabugrált.

– Most meg mi ütött beléd, Abó?! – meredtem rá.

– Budaházy kiszabadult! Budaházy kiszabadult! – Megragadta a székem háttámláját, és odahajolt az arcomba. – Győztünk, Papa! Győztünk!

– Az lehetetlen! – csóváltam a fejem teljes meggyőződéssel.

– Dehogy lehetetlen! Most kaptam a hírt a nemzeti jogvédőktől. Szó szerint ezt írták: „Budaházy szabad!” Megnéztem a honlapjukat is, és ugyanez van ott is: „Budaházy szabad!”. Így, feketén-fehéren.

– Bírósági ítélet nélkül? – hitetlenkedtem tovább.

– Volt ítélet. Az ügyvédje indítványára helyezték házi őrizetbe.

– Hát, fiam, akkor ez még nem az igazi szabadság – állapítottam meg.

– De már az előszobája! A nemzeti jogvédők szerint.

– Akkor jó. S akkor már nekem nincs is miért megírnom a levelet Hawkingnak.

És már álltam is fel, s lendületesen nyújtottam felé kezemet.

– Gratulálok neked! Biztos vagyok benne: ha csak egy pindurit is, de te is hozzájárultál ehhez a szerencsés fordulathoz. Az előszobához.

A nagy büszkeségtől teljesen elpirult. Ettől a látványtól pedig engem öntött el a boldogság.

Mielőtt kifordult volna szobámból, azért még megkérdeztem tőle:

– Szerinted az tök véletlen, hogy délelőtt felmentik a tábornokokat, délután meg kiengedik Budaházyt? A nemzeti jogvédők mit gondolnak erről?

– Azt gondolják, hogy hála Istennek, akadt három bíró, aki nem tűrte el azt a gyalázatot, hogy a szemkilövetőket szabadon engedték, az ellenük fellépők pedig, Budaházy és társai továbbra is börtönben üljenek. Ezért rendelték el válaszul a házi őrizetet.

– Aha, értem! – bólogattam.

Holott nem értettem.

Ennél azért Isten malmai lassabban őrölnek.

S nem is tudtam mást elképzelni, mint hogy a kormányerők már belülről is megkezdték a bírák megdolgozását. Szép dolog a bírói függetlenség, de ha a bírák már az igazságtól meg a közérdektől függetlenítik magukat, okos kormánypolitika ezt már nem hagyhatja. Mert ő szívja és ő szagolja. Nem mintha ez általában véve engem különösebben érdekelt volna, de most nagyon is. Lehet, hogy az is csak a legnagyobb feltalálókra jellemző, hogy mennyire elképesztően makacsok, sőt bizonyos értelemben rögeszmések tudnak lenni; mindenesetre az elkövetkező napokban én sem tudtam szabadulni „Robó bíró” gondolatától.

Világhálós szörfözésem közben rábukkantam a nemzeti jogvédők ügyvivőjének egyik különös esetére. Most elvileg ecsetelnem kellene, mi is volt az a devizahiteles botrány, amely még a 2006-os néppáholók uralkodása idején egész Magyarországot megrengette; de nem fogom, mert minden pillanatot sajnálok, amelyet e Robóról szóló jelentésemben más témákra kell eltékozolnom. Ám annyit mégis el kell mondanom, hogy az összes magyarországi nagybank beszállt egy bicskanyitogatóan aljas csalássorozatba, amellyel csőbe húzták a polgárokat: olcsó, idegen pénznemben számított, de forintban folyósított és abban visszafizetendő kölcsön felvételére csábították őket, aztán az olcsóból ügyes trükkökkel visszafizethetetlenül drága hitelt csináltak, az idegen pénzek árfolyama jócskán megnőtt, a rászedett hiteleseket pedig gátlástalanul megkopasztották. Már akit tudtak, mert a becsődölésekkel egyenes arányban nőtt a magyarországi hajléktalanok és öngyilkosok száma. Nos, el lehet képzelni, hogy a pénzéhes bankos bagázs mekkora drámát zúdított az egész országra, ha még én is, aki gondosan távol tartottam magam a közélet minden ügyes-bajos dolgától, jártamban-keltemben bőségesen hallottam róla. Ide azonban az egész drámából most csak az imént említett, szívós és hajthatatlan nemzeti jogvédős ügyvéd egyik különös esete tartozik.

Képzeljük el a következőt!

Akadt két fickó, aki úgy gondolta, hogy akkor most ő is felmutatja a középső ujját, méghozzá ennek az – úgymond – „végtelenségig kapzsi és végtelenségig könyörtelen” banknagyhatalomnak. Egyikük a „Nem adom a házamat!” mozgalom vezetője, másikuk az aktivistája. Kapták magukat, s elmentek hat nagybank üvegpalotájához. Mindegyik elé letettek egy kis csomagot. A téglaszínű papírborítóján jól olvasható betűkkel ez a felirat ékeskedett: "Elég volt a kifosztásból!". Alatta pedig: „Fordíts!”

S persze kedvében járunk majd a titokzatos nemzetbiztonságis embernek és megbízóinak is: keményen besegítünk a vörös bírák elleni hangulatkeltésbe.

Aki magyar, ne féljen!

Nyissa száját, beszéljen!

Mondja ki az igazságot,

bassza meg a bíróságot!

Magyar bíró, legyél velünk!

Vörös bíró, felnégyelünk!

Vörös bírák, átok rátok!

Követeljük a szabadságot!

– Pedig alakulnak a dolgok – jegyezte meg emberem nagy titokzatosan.

– Mire gondol?

– Lassacskán beérik a vetés. Majd nézzen utána! Az összesen 125 év fegyházat kiosztó bírónő, hipp-hopp, lemondott, mielőtt megírta volna az ítélet indoklását. Azt a két fickót pedig, akik fahasábot csomagoltak újságpapírba, s közveszély okozásáért első fokon elítélték, másodfokon felmentették. Jó, nem?

– Jó – biccentettem; de nem túl lelkesen, mert nem tudtam, hova akarhat kilyukadni.

– De még nem vagyunk a végén. Nem dőlhetünk hátra. Segítségre szorulunk. Egy kis megtámogatásra.

(nyitókép: Sárközi Zsolt)