top of page

Beteljesülni látszik az írás: Budaházy és társai végre szabadulnak (Varga Domokos György jegyzete)




2017 őszére befejeztem egy nagyon időszerű nagyregényemet. Az Abó és Robó annyira a valóságunkból merítkezik, hogy kénytelen voltam odaírni a legelejére: „Ez egy regény. Kéretik így olvasni. Akkor is, ha úgy tűnne, hogy nem az.”


Rubik Lászlót, a történet elbeszélőjét azzal bízta meg a világ leghatalmasabb informatikai cégének vezetője, hogy készítse el a világ első igazán emberszabású robotját (ő lészen Robó). Rubik egyke fia, Abó, a regény tizenéves hőse (korábbi írásomban egy repülőgép-szerencsétlenség elmés túlélője, innen a neve) mindent elkövet a radikális hazafiak, Budaházy György és társai kiszabadításáért; még emberszabású öccsét, Robót sem rest bevetni. E terjedelmes, mégis sűrű szövésű, egyszerre szépirodalmi, közéleti és filozófiai művemnek egyik fontos szála a Budaházy-ügy.


2017-ben még kénytelen voltam ezt a helyzetértékelést adni könyvem világhálós beharangozásakor:


„Bátor hazafiainkat a közvélekedés mind a mai napig veszélyes elemeknek tartja, s nem hajlandó meglátni bennük 2006 pesti srácait. Pedig a szív 1956-ban és 2006-ban ugyanúgy dobbant. Nagyon nehéz ezt ma elfogadtatni a hazai és külföldi közvéleménnyel. Ezért is tart még a rabságuk.”


Határtalan örömmel újságolhatom, hogy mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Talán valamelyest az Abó és Robó megjelenésének, s főképp Lovas István, majd nyomában a radikális nemzeti sajtó hírverésnek köszönhetően. De még inkább annak köszönhetően, hogy a regényben is szereplő nemzeti jogvédők (Gaudi, Morvai), Budaházy György húgával (Eddával) s másokkal karöltve, minden lehetségest elkövettek a 17 vádlott felmentéséért, kiszabadításáért, kegyelemben részesítéséért.


E küzdelem legfontosabb szempontja ugyanaz volt, mint amelyet a regényem is követni igyekezett: felmutatni és érvényre juttatni azt az elemi igazságot, hogy akik a rendőrterrort vezénylő önkénnyel, a demokráciát felfüggesztő hatalommal szemben a haza, a demokratikus rend védelmére keltek, azok igazság szerint hazafiak, nem pedig terroristák. Ellenben terroristának, a demokratikus rend ellenségeinek s az ő bűntársaiknak tekintendők azok, akik a 2006 őszi, s kiváltképp az október 23-i békés tüntetők ellen karhatalmi, rendőri, ügyészi, bírói önkényt alkalmaztak. Ezért tarthatatlan és tűrhetetlen, hogy ez utóbbiak a maguk s a mundér védelmében, a maguk tisztára mosása érdekében az igazságharcos hazafiakat közveszélyes terroristának állíthassák be, és ilyen címen kegyetlenül súlyos büntetésekkel sújthassák őket.


Miként ezt például – a megismételt elsőfokú eljárás során – Ignácz bíró is tette, amidőn a 17 vádlottra összesen 117 évet, Budaházy Györgyre pedig 17 év fegyházbüntetést sózott.


Csakhogy ekkorra már az igazság igéjének hirdetése eljutott arra a szintre, hogy a végtelenül lelketlen és elfogult ítélet még a kormányhatalom berkeiben is visszatetszést szült. Annál is inkább, mert a kormányerők egyre szívesebben emlékeztették a választókat arra, hogy 2006-ban Gyurcsány és hívei milyen rendőrterrort követtek el – vezényeltek le – a magyar nép ellen; ehhez képest pedig – nekik, az igazi terroristáknak – lényegében a hajuk szála sem görbült; sőt, szellemi és anyagi vezérükkel egyetemben a parlamentben, a demokrácia szentélyében, a Magyar Országgyűlésben viríthattak.


„Gyurcsányék a parlamentben, Budaházyék a börtönben?!”


Kezdett egyre kínosabbá válni a helyzet.


Mát csak azért is, mert a legutóbbi (2022. évi) országos választáskor bekerült az Országgyűlésbe a Mi Hazánk, egy nemzeti radikális párt, élén Toroczkai László pártelnökkel, aki egykor Budaházy Györgynek volt szabadságharcos bajtársa. Toroczkaiék pedig sűrűn megragadták az alkalmat, hogy felhánytorgassák – mind az országgyűlésben, mind pedig a szélesebb nyilvánosság előtt – a fennálló helyzet igazságtalanságát és politikai képtelenségét.


Ráadásul Ignácz bíró gőgös és cinikus könyörtelensége, lelketlen és kegyetlen ítélete a civil társadalmat is minden korábbinál erőteljesebb kiállásra és mozgolódásra késztette. Kondor Katalin neves újságíró kezdeményezésére megalakult a Budaházy Bizottság az Igazságtételért (BBI) nevű társaság, amelyben – a Gaudi- és Morvai-féle nemzeti jogvédőkön, a Közhatalom Jogsértettjeinek Egyesületét képviselő Gőbl Györgyön, valamint a Budaházy család képviselőin túl – több neves, közismert civil személyiség (művész, filmrendező, orvos, lelkész, író, újságíró stb.) is helyet kapott. És a BBI olyan sajtótájékoztatókkal, közleményekkel, cikkekkel, levelekkel, riportfilmekkel, tiltakozó felvonulásokkal, közös imával kezdte bombázni részben a nyilvánosságot, részben a politikai felelősöket, amelyek a súlyos bírói ítéletek társadalmi igazságtalanságára, s a mielőbbi kegyelemben részesítés indokoltságára és megalapozottságára hívták fel a figyelmet.


2022. október 23-i nemzeti ünnepünkön a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) tartott nagyszabású tüntetést a Budai Várban, a köztársasági elnöki palota közelében, s ezen a felszólalók – köztük a BBI neves tagjai – ugyancsak határozottan szót emeltek a hazafiak mielőbbi felmentéséért, kegyelemben részesítéséért. Patrubány Miklósnak, az MVSZ elnökének vezetésével küldöttség vitte az elnöki palotába az e tárgyban megfogalmazott, a Budaházy és társai számára kegyelmet kérő, s a felszólalók mindegyike által sajátkezűleg aláírt levelet. Hasonló levelet juttatott el a BBI is az igazságügyi miniszter asszonynak és a köztársasági elnök asszonynak címezve.


Október 23. nemzeti ünnepe úgy telt el, hogy nem született meg a várva várt kegyelmi döntés. Ugyanezen a napon Budaházy György „szintet lépett”: éhségsztrájkba kezdett börtönében, azért, hogy többi vádlott-társához hasonlóan, háziőrizetben tölthesse a másodfokú ítélethozatalig hátralévő időt. A Budaházy Bizottság és a Budaházy család egyes tagjai azonnal kijelentették, hogy szolidaritásból csatlakoznak az éhségsztrájkhoz, s ehhez a Hazatérés Templomának vezető lelkésze biztosított megfelelő helyet és körülményeket. Alighanem a kedvező határozat meghozatalára mind inkább készülődő kormányerők közbenjárására, a Kúria gyors döntést hozott, s 2022. október 27-én Budaházy György ismét hazatérhetett családja körébe.


A kedvező kegyelmi döntés meghozatalához azonban a kormányhatalomnak arra is szüksége volt, hogy ne származzék belőle több politikai kára, mint haszna. Nehogy azt szűrje le a közvélemény döntő többsége, hogy lám, a kormány tizenévekre ítélt, „közveszélyes” terroristákat képes szabadon engedni, futni hagyni...


Figyelték, mérték a közvéleményt, a várható reakciókat, s úgy ítélték meg, hogy oly módon lehetne az egyre kínosabbá váló ügyben előre is lépni és túl nagy kockázatot sem vállalni, hogy ketté bontják az elítéltek társaságát: külön kezelik azokat, akiket még Ignácz bíró is viszonylag enyhébb – pár évre kiterjedő – börtönbüntetéssel sújtott. Karácsony után, de még az új év kezdete előtt, 2022. december 27-én Novák Katalin 7 vádlottat végre kegyelemben részesített. Miként a BBI befolyásosabb tagjai hamarosan s bizalmasan értesülhettek róla, a döntnökök elégedetten vették tudomásul, hogy a közvélemény összességében inkább kedvezően vagy közömbösen fogadta az elnöki döntést, s csak viszonylag kevés és súlytalan háborgó akadt.


Ez mindenképp biztató jel volt a tekintetben, hogy akárhogyan alakul is a közelgő másodfokú bírósági eljárás, a kormányzati (és köztársasági elnöki) szándék már szemlátomást megvolna a maradék tíz vádlott elengedésére, kegyelemben részesítésére is. Ám az igazi nagyágyúk, legfőképpen is Budaházy György esetében számolni kellett a hatalmi, igazságszolgáltatási gépezet ellenállásával és a különféle háttérhatalmi erők (szabadkőművesség, LMBTQ, brüsszelisták, globalisták) mozgolódásával, befolyásolási kísérletével is.


A rendőri, ügyészi és bírói bürokraták – még a gyurcsányi időktől kezdődően – túl sok időt és energiát, ráadásul nem kevés törvénytelenséget fordítottak már arra, hogy a Hunnia-ügy szereplőiből közveszélyes terroristákat gyártsanak, s ennek szellemében ítéljék (ítéltessék) el őket. A másodfokon eljáró bíró teljes joggal jegyezte meg (taláros szerepéből váratlanul kibeszélve), hogy nemcsak a bíróságnak, hanem az ügyészségnek is lett volna lehetősége alapjaiban beavatkozni a büntetőeljárás menetébe, hogy kevésbé súlyos vádakra kevésbé súlyos ítéletek születhessenek. Márpedig az ügyészség képes volt még Ignácz bíró ítéleteinek némelyikét is elégtelennek minősíteni, és súlyosbításért fellebbezni...


Ebben a helyzetben – a bekövetkező eseményekből ítélve – a kormányhatalom részben kivárt, részben pedig – megfelelő háttérmunkálkodással – lényegesen kedvezőbb irányba terelte az igazságszolgáltatás folyamatát. A másodfokon eljáró, imént említett tanácsvezető bíró azt ugyan nem vállalta magára, hogy teljesen szembe menve a hatalmi gépezettel, jogi értelemben felmentést adjon a terrorizmus vádja alól, de ezen túlmenően mindent megtett, amit csak megtehetett, a vádlottak büntetésének enyhítéséért. A 2023. március 9-én kihirdetett ítéletében például Budaházy Györgyöt mint elsőrendű vádlottat az első fok 17 évével szemben csupán 6 évnyi fegyházbüntetéssel sújtotta. S ami még a leendő események alakulása szempontjából szintén nagyon fontos volt: arra is vállalkozott, hogy ítélethirdetésekor a közvélemény számára fennen hangoztassa: az elítéltek mára már – a csaknem másfél évtizede húzódó bírósági eljárás időtartama alatt – egytől egyig hasznos és megbecsült tagjaivá váltak a társadalomnak, többségük családfenntartó, s egészen biztosan nem készülnek többé olyan cselekedeteket elkövetni, amelyek miatt terrorizmussal vádolták meg őket. Magyarán: ők már valójában nem közveszélyesek, nem terroristák.


Vagyis bíróként nem menthette fel őket; sőt, utasítani kellett a kommandósokat, hogy az immáron jogerősen elítélt Budaházyt és több társát bilincsbe verve szállítsák el az illetékes büntetés-végrehajtási intézetbe. Ám emberként még azt is megtette, hogy amikor az ítélet kihirdetése után a zsúfolásig megtelt tárgyalóterem közönsége szinte önkéntelenül a Szózat hangos éneklésébe fogott, maga is felállt, sőt két tanácsbeli társát is felállásra intette. Egyikük, történetesen egy bírónő, a kicsorduló könnyeit törölgette zsebkendőjével.


Valamennyiünket, akik a Budaházy Bizottság tagjaként jelen voltunk, nyilvánvalóan fájdalmasan érintett a hazafiak újbóli elhurcolása, rács mögé kerülése. De a másfelől ugyancsak nyilvánvalóan kedvező fejlemények szintén arra ösztönöztek bennünket, hogy folytassuk igazságharcunkat: ne csak azért, hogy érzékeltessük hajthatatlanságunkat, hanem azért is, hogy segítsünk a kormányhatalomnak és a köztársasági elnöknek a döntés meghozatalában, a kegyelem kimondásában. Fiatal filmesek segítségével új honlap született Szabadságot.com néven, s ezen – egy-egy rövid film erejéig – a BBI korábbi és újdonsült tagjai álltak ki Budaházy és társai kiszabadításáért, a kedvező kegyelmi döntés megszületéséért. Ezzel párhuzamosan nagy lendületet vett az olyan népszerű közéleti személyiségek megnyerése, akik hajlandóak voltak nyilvánosan kiállni a magyar hazafiak, Budaházy és társai kiszabadulása érdekében. Amikor pedig már Kondor Katalinon, Morvai Krisztinán, Gaudi-Nagy Tamáson túl olyan nagy nevek is csatlakoztak és megszólaltak, mint pl. Csókay András, Böjte Csaba, Schiffer András és Fábry Sándor, akkor elkerülhetetlenül eljött az a pillanat, amikor már az olyan kormányhoz közeli médiafelületek és közszolgálati csatornák is rendre megnyíltak a hazafiakért kiállók előtt, mint a Hír Tv, a mandiner.hu, a Kossuth Rádió, sőt az M1 híradója.


S e pillanatokban ott tartunk, hogy bátran kijelenthetjük: átszakadt a gát. A közismert, népszerű személyiségek nevét tartalmazó támogató lista nap mint nap rohamosan bővül. Teljesen eltűnőben az a legtöbbször rejtőzködő félelem, amely ezidáig szinte az egész magyar társadalomban megakadályozta, hogy állampolgárok nyíltan hitet merészeljenek tenni terrorizmussal megvádolt hazafiaink mellett.


Ez pedig a kormányhatalomnak és a köztársasági elnöknek már nemcsak hogy megkönnyítette a dolgát a kedvező kegyelmi döntés kimondásában, hanem most már kényszerítő erővel is bír: innentől fogva a döntés további halogatása már nem a politikai előnyt, hanem a hátrányt, a kárt növelheti.


Tehát aligha lehet kétséges, hogy a kedvező döntés már megszületett, s a döntnökök már csak a kedvező, kellőképpen ünnepélyes alkalomra várnak. S mi lehet kedvezőbb alkalom, mint Ferenc pápa jövő heti, magyarországi látogatása? A szentatya mindig is kitüntetett figyelemmel illeti a fogvatartottakat; a legutóbbi húsvét alkalmából is tizenkét fiatalkorú elítélt lábát mosta meg egy római börtönben, a hagyományos nagycsütörtöki szertartás keretében.


Beteljesülni látszik tehát az írás: az, amit Abó és Robó című nagyregényembe, immáron egy fél évtizeddel ezelőtt belefoglaltam: Budaházy és társai végre kiszabadulnak. Jóval lassabban és nehezebben, mint egykor reméltem. Ennek okait jövőbeli szabadságküzdelmeinkre, igazságtételi törekvéseinkre tekintettel érdemes lehet majd boncolgatni.


Most azonban inkább ünnepelnék, egyelőre csak a magam módján: felidézem regényemből azokat a részeket, amelyek Budaházyval és társaival, mai pesti srácainkkal foglalkoztak...



 


Részletek az Abó és Robóból



1.

Abó aztán gyorsan lehűtötte jókedvemet. Sarokasztalánál ült, háttal nekem, fülhallgatóval a fején. Számítógépe képernyőjét bámulta, de szokásával ellentétben most nem püfölte a billentyűket.

– Kezdhetjük! – ismételtem meg jó hangosan, hogy biztosan meghallja.

Lekapta a fülhallgatót.

– A rohadt anyját! – üvöltötte.

– Kérlek, ezt inkább ne! Nagyon nem illik a szádba.

– De egy ilyen rohadt szemetet!

Gyakran elkapta az indulat, korához, féktelen szelleméhez és fejlett igazságérzetéhez illően, éppen ezért nem szoktam különösebb figyelmet szentelni mérge célpontjainak. Most azonban a szokásosnál is hevesebben kelt ki magából, ezért csak rákérdeztem.

– Kiről beszélsz?

– A bíróról.

– Milyen bíróról?

– Most sózott tizenhárom évet Budaházy nyakába.

– Ki az a Budaházy?

Olyan gúnyos képet vágott, amilyet csak lehetett.

– Na ne égesd magad, hogy nem tudod! Rajtad kívül mindenki tudja Magyarországon.

(...)

Abó rábökött a képernyőre, azzal, hogy „ő Budaházy”.

Egy kék szemű, vastag nyakú, lófarkos fickó nézett vissza rám betyárosan laza ingben. Éppenséggel nem tűnt rémisztőnek.

– A legnagyobb magyar szabadságharcos! – lelkendezett Abó.

Ezen azért el kellett csodálkoznom: annyit mégiscsak tudtam a külvilágról, hogy éppenséggel demokráciában élünk. Mi szükség lenne demokráciában egy ilyen lófarkos szabadságharcosra? Vetettem egy gyors pillantást a kép melletti szövegre, s rögtön a „terrorista” szón akadt meg a szemem.

– Fiacskám, ez nem szabadságharcos, hanem terrorista! – mutattam a cikkre.

– Mert egy szemét állat a bíró!

– Ha nem hagyod abba, kimegyek! – emeltem fel a mutatóujjam.

– Senki nem kérte, hogy gyere be.

– Ez igaz! – ismertem el. – Most tudnánk Robóról beszélni...

– Nem érdekel Robó!

– A tesód...

– Akkor sem! Budaházy érdekel. Ilyen szemét igazságtalanság még nem volt a Földön!

Letelepedtem a franciaágy szélére, és kérdőleg néztem rá. Csak úgy ömlött belőle a szó. Hamar kiderült, hogy egy tízéves ügyről van szó. Vagyis Abó még javában Abóka volt, amikor Budaházy néhány harcostársával akcióba lépett. De ettől még Abónak igaza lehetett. Tény, hogy Magyarországnak akkoriban olyan kormánya volt, amely többször is rászabadította a rohamrendőröket az ellene tüntetőkre. Egy ízben éppen akkor, amikor a tömeg a legendás magyar forradalom és szabadságharc kerek ötvenedik évfordulójára emlékezett. Budaházy és a „Magyarok Nyilai” ekkor kezdték meg a maguk szabadságharcát a maguk sajátos módszereivel. Sötétedéskor, arcukat eltakarva felmásztak a Szabadság téri szovjet hősi emlékműre, és leverték az egykori megszállók címerét. Majd pedig felelevenítették az 1956-ban az orosz megszállók ellen sikeresen bevetett Molotov-koktélok emlékét; csakhogy a legendás benzines palackokkal most nem tankokat füstöltek ki, hanem leginkább kormánypárti politikusok lakhelyeit pörkölték meg. Néhány ajtó, ablak és küszöb esett áldozatul, emberéletben azonban nem esett kár. S a nyomozás tíz éve alatt azt sem sikerült cáfolhatatlanul bebizonyítani, hogy Budaházynak valóban tevékeny szerep jutott volna a koktélozásban. Nos, emiatt volt szemem fénye annyira kikelve magából.

– A rohamrendőröktől százak sérültek meg, a Molotov-koktéloktól senki. Akkor most ki az igazi terrorista? – üvöltötte.

Be kellett látnom, fején találta a szöget. Mégis arról kezdtem el beszélni neki, hogy sajnos az igazságtalanságok szerves tartozékai az emberi életnek, s a világtörténelemben nem ez a mostani eset az első, de nem is az utolsó. Abó rögtön rávágta, hogy márpedig ő nem hajlandó ilyen igazságtalan világban élni, és ha az életem során én is egy kicsit kevesebbet foglalkoztam volna a saját kis dolgaimmal és többet az igazsággal, akkor most kevesebb ilyen szemét bíró lenne; no és Budaházy György sem kapott volna tizenhárom évet.

Erről ugyan én egyáltalán nem voltam meggyőződve, de nem szálltam vele vitába. Inkább nyeltem egy nagyot, s azon törtem a fejem, hogyan tudhatnék ügyesen visszakanyarodni Robóhoz. Nos, mint kiderült, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna jobban melléfogni.

– Fiam, csak rajta! Előtted az élet! Szabad a pálya! – mosolyogtam Abóra. – S akkor most nézzük Robót!

– Nézzük! – biccentett Abó, de nem mosolygott vissza. Nyugtalanítóan nagy elszántság tükröződött tekintetében. – Azt szeretném, ha Robó rám hasonlítana, és nem rád.

– Ha rád fog, akkor rám is. Ilyen az élet.

– Nem külsőleg gondoltam.

Megvontam a vállam.

– Ahogy óhajtod.

– S azt szeretném, ha megbüntetné a bírót.

– Azt már nem! – pattantam fel dühösen. – Ha bajod van a bíróval, intézd el magad.

Szinte felnyársalt a tekintetével.

– Csak hogy tisztázzunk valamit: nem nekem van bajom vele. Nem ellenem vétett, hanem az igazság ellen. Nem nekem sózott tizenhárom évet a nyakamba, hanem egy magyar szabadságharcosnak. Ezért érdemli meg, amit kapni fog.

– Kapni fog? És ugyan kitől? – vicsorogtam.

– Robótól.

– Tőle biztos nem! Nem fog beszállni a földi csetepatékba. Arra már itt van több mint hétmilliárd ember.

– De Papa!

– Nos?

– Hogy van képed ilyet mondani?

Majd szétrobbantam, de igyekeztem nem mutatni.

– Ha kérhetem, ne beszélj így édesapáddal.

– Mondhatom szépen is, de a lényegen semmit nem változtat. Te tudod a legjobban, hogy abból a hétmilliárdból alig pár akadt, aki vásárra vitte a bőrét. És nem a csetepaté kedvéért, hanem a mi szabadságunkért. Megjegyzem, te sem voltál köztük.

Már-már kicsúszott a számon, hogy „De te sem!”, ám szerencsére idejében észbe kaptam, s nem nyújtottam egy újabb könnyű támadási felületet. Habár Abóka hatévesen már minden lében kanál volt, mégsem lehet felróni neki, hogy a szabadságharcos küzdelmek iránt akkor még nem mutatott különösebb érdeklődést.

– Jó, elfogadom – közöltem némi habozás után. – Elfogadom, hogy nem a legjobb szót választottam. De a lényegen ez szintén nem változtat. Robó a légynek sem fog ártani. Nem játszik bírót, hogy mások felett ítélkezzen, és nem játszik Istent, hogy bírák felett ítélkezzék.

– Akkor meg mitől volna ember? – meredt rám Abó.

– Van még tizenegy hónapom – feleltem elgondolkodva.


2.

Töredelmesen bevallom, hogy amikor templomba menet Abó még csak addig jutott mondandójával, hogy talált egy olcsó eladó drónt, engem azonnal kivert a hideg verejték. Rögtön utána erősen el is szégyelltem magam amiatt, hogy ennyire nem bízom szeretett fiamban. Ezért is nem kötöttem az orrára, hogy az első gondolatom bizony ez volt: szemem fénye a bíróval, Budaházy elítélőjével akar végezni! Vagyis, ha erre a szörnyűségre Robót nem tudja befogni énmiattam, megoldja majd egy drónnal. Márpedig abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy Abó, ha csakugyan ezt akarná, meg is tudná tenni. Az esze bőven megvan hozzá.


3.

Bármennyire próbáltam is kívül maradni a Teréz körúti robbantás hatókörén, nem jártam szerencsével. A nyomozó hatóság ugyanis elkövette azt az éktelen nagy szamárságot, hogy Budaházyék – vagyis ahogy Abó nevezte őket: a szabadságharcosok – köreiben kereste a két rendőr felrobbantóját. Ezen pedig szemem fénye – alighanem a Nemzeti Jogvédő Szolgálat néhány lelkes aktivistájának hatására – úgy felháborodott, hogy berontott kis szobámba, s odanyomott az orrom elé egy kitűzőt.

– Ezt pedig mostantól felteszed!

Megnéztem, mi van rajta.

Egy ismerős arc, kissé idealizált kivitelben: távolba néző, vonzó tekintet, piros-fehér történelmi magyar zászló társaságában.

Alul és felül félkörben felirat.

Szabadságot Budaházynak!

Szabadságot a politikai foglyoknak!

– Én aztán biztos nem! – feleltem, s nem is nyúltam érte.

– De Papa! Muszáj! – váltott át rögtön kérlelésre.

– Miért lenne muszáj? – vontam meg a vállam.

– A szabadságharcosokra akarják rákenni a Teréz körúti gyilkosságot! Muszáj tiltakozni egy ilyen egetverő szemétség ellen! Olyan szégyenfolt kerülne a szabadságharcosokra, hogy soha többé nem lehetne lemosni róluk.

– És te ugyan honnan tudhatod, hogy mégis nem ők csinálták-e? Bosszúból, mert Budaházyt és a társait a rendőrök elkapták, a bíróság meg sittre vágta. Van benne logika, nem?

– Egyáltalán nincs!

– És miért nincs? Neked is megjárta a fejed, hogy Robóval kellene megbüntetni a bírót. Rosszul emlékszem?

Úgy meredt rám, mint aki nem hisz a fülének.

– De Papa! Mindjárt szégyellni fogom, hogy a papám vagy. Komolyan mondom! Ennyire még nem mehetett el az eszed! Ha téged mint szabadságharcost a terrorizmus hamis vádjával vágnának sittre, el tudod képzelni, hogy terrorcselekményre buzdítsd a társaidat? Vagy el tudod képzelni, hogy ilyen hülye társaid legyenek? Felrobbantanak két rendőrt, hogy te aztán az életben ki ne szabadulhass? Hogy véletlenül se kaphass kegyelmet? Na ne, Papa! Ennyire buta azért nem lehetsz!

Jobb híján nagyokat hümmögtem. Szemem fényének ugyanis nagyon igaza volt. Csakugyan teljesen logikátlannak és elképzelhetetlennek tűnt, hogy a szabadságharcosoknak bármi közük legyen a véres merénylethez. Annál inkább igaznak tűnt, hogy működésbe lépett az „Asch-tényező” közéleti, politikai megfelelője: a píszi. Amikor a PC-hez – a „politikailag korrekt”-hez – való igazodási kényszer kioltja a józan észt.

E tekintetben semmi különbség nincs eszement ruhadivat és eszement politikai divat között. Mindkettőtől képes megzakkanni Isten képmása.

Hogy mennyire?

Teljesen.

Mit csinál egy szegényebb sorsú, ámde lezser fiatalember?

Ha itt-ott elrongyolódik a nadrágja, s kilóg az ülepe, elővillan a térde, rá se ránt. Nem csinál belőle ügyet. A ruha van őérte, és nem ő van a ruhájáért.

S mit csinál a divatmajom?

Megvásárolja a mesterséges lyukat.

Mert nem látja a különbséget valóság és illúzió között. Még lyukból, szegénységből és szakadtságból is képes ócska hamisítványt venni.

Bizony, Budaházyék vádlói is képtelenek különbséget látni nemes lélekre valló hazafiság és ócska terrorizmus között. Lángoló hazaszeretet és elaljasult hullagyártás között. Felelősség és felelőtlenség között.

S hogy is ne dagadt volna a büszkeségtől kebelem, hogy szemem fénye se ezeket, se azokat nem majmolja.


4.

A frász és a szorongás azonban nem múlt el egyhamar, és nem múlt el nyomtalanul.

Még aznap este összehívtam a családi kupaktanácsot, bejelentve, hogy némi gubanc van. Kiültünk mindhárman a konyhaasztalhoz, s ott beszámoltam a nyomozókkal való szerencsés találkozásomról. Erőteljesen hangoztattam, hogy egyelőre nincs ok aggodalomra, a mi valóságunk érvényesült az ő valóságukkal szemben, de jobb óvatosnak lennünk. Abónak azonnal le kell vennie kabátjáról a Budaházy-kitűzőt, és Vöröskével azonnal abba kell hagyniuk a Budaházy kiszabadításáról, drónokkal való megszöktetéséről szóló képzelődést és az ennek gondolatával való játszadozást.

– Nem szeretnék beszélőre járni hozzád a kiskorúak börtönébe – tettem még hozzá elrettentésképpen.

Asszonyom is, szemem fénye is mélyen, megrendülten hallgatott.

Valamelyest megsajnáltam őket, de nem tudtam nem gondolni arra, hogy Robó és a vészesen közelgő határidő miatt feltétlenül szükségem van a nyugodt munkakörülményekre, s ebbe nem fér bele, hogy nyomozók járkáljanak a nyakunkra, aztán meg, ne adj’ Isten, nekünk kelljen a rendőrségre, a bíróságra, sőt a gyámhatósághoz szaladgálnunk. Hiszen agyament emberek, fontoskodó tisztségviselők mindenütt vannak, s még valamelyiknek eszébe talál jutni, hogy Abó miattam, az én szülői felelőtlensé