Bokor Levente: Emlékszem

Nemzedékem szellemileg egyidős a második világháborúban született új korszakkal, kamasz­kora is annak kamaszkorára esik.

1956-unkat úgy éltem meg, mint a történelemnek a sa­játoméval szolidáris lázadását. Október 23-án, Budapesten minden főesemény színhelyét meglátogattam, 24-én hajnalban falhoz állítottak, mert lőszer csörgött a zsebemben, majd többedmagammal két tankoszlop között bekísértek a Deák téri rendőr-főkapitányságra. Tizedeléssel fenyegettek, de másokon mutattak be elrettentő, véres példát az október 25-i, Kossuth Lajos téri mészárlásban. Mások élete árán él mindenki, akit akkor, onnan haza engedtek el(nem)­követett hőstettei ellenére. Ahogy a géppisztolyos „pesti srácon” látszott, az összes szabaduló maga is szépreményű pattanás korának arculatán. A történelemmel való naiv „bőrközössége” máig sem múlt el. Sokukat belső függetlenséghez a költészet segítette, ahogy a mostaniakat is. Például, akkoriban még fennen hódított – és a kamaszra bűvölően hatott – Ady Endre szimbolizmusa mint saját létérzékelésének alaphangja:

SZERETEM

Szeretem, akik hisznek

akár tücsköt vagy bogarat,

de hisznek abban,

hogy amin múlik, az marad.

Szeretem, aki szemes,

kemény és magába is néz,

mert másokat is

látni, másképp gyönge az ész.

Szeretem a tüzeket,

a vért, ezt a vörös szenet,

mert mindőnkből

csak ez marad, ez a meleg.

S míg széthasít az idő

embert, álmot, fatörzseket,

hiszem hogy marad az,

ki hisz, tesz és szeret.

1957.