Czigány Edit: Meglestem a Halált

November vége. Ragyogó napsütés. Még sok zöld levél. Virító rózsák, büdöskék, krizantémok.

Tegnap leesett az első hó.

Bátortalanul körbe táncolta, körbe viháncolta a virágokat, bokrokat.

Udvarolt, kábított, majd a nyakukba ült.

A nagyváros cserépkályhaként működő betoncsapdái úgyis megsemmisítik őket – kuncogtak terhük alatt a virágok.

Úgy is lett. A hó-katonák megadóan elolvadtak.

Kinéztem a konyhaablakon.

Már visszahúzódtam volna, amikor a hasi idegdúcom jelzett, hogy valami nem stimmel.

Újra kinéztem. Mi nincs rendben?

A második szomszéd kertjében egy hatalmas szivarfáról pereg a levél.

Nagy dolog! Itt az ideje.

De miért oly sűrűn?

Netán rázza valaki a fát, hogy összeseperje a leveleket és elégesse?

De ember nem látszik, szél sincs, áll a levegő, süt a nap.

A fa mögött, a forgalmas utcán, a gyér lombok között, elsuhanó autók körvonalait látni.

Magyarázat után kutató elmém a mozgó járművek árnyékából macskaformát vetít az ágak közé.

Talán egy mászkáló cica okozza a levélhullást a rezzenéstelen napsütésben?

Érdekes, nem. Többször ellenőrzöm.

Úgy hullanak a levelek a fáról, mint a hópihék. Hol az egyik engedi el az ágat, hol a másik.

Egy szimfónia kottája, mozgó hangjegyekkel.

Félóra múlva elfelejtem az egészet.

Másnap reggel.

Fehér a világ.

Győzött a hó-katona-hadsereg a betoncserépkályha termodinamikai törvényével szemben.

Eszembe jut a fa. Kihajolok az ablakon.

Teljesen kopasz faágak merednek a szürke égboltra, egyetlen levél nélkül.

„Néha bepillanthat az ember az Idő ablakán az Örökkévalóságba” – írja Koestler.

2005. nov.