Czigány Edit: Miénk-e a sorsunk?

Van-e jogunk elszúrni az életünket?

Kinek tartozunk az életünkkel? Tartozunk-e bárkinek?

Kinek mennyire adtuk át az életünk feletti felügyeletet?

Mert valaki valaha tett értünk valamit?

Tisztázhatjuk-e létezésünk sikereit, kudarcait?

Szabad-e feltenni a kérdést: elszúrhatjuk-e az életünk?

A végső válasz matematikai axióma = (a reláció-analízis B válasza): „Mindkét állítás igaz, de a kettő között nincs összefüggés!”

Sokat tettek értünk mások? Igaz.

Elszúrhatom az életem? Igen.

Feltehetjük a kérdést, csak nincs értelme.

Gratulálok a matematikusoknak, igazuk van.

Ha a saját jószántunkból falnak megyünk, az ok mi vagyunk.

Alanyi jogon követelem a saját, külön-bejáratú, exkluzív boldogtalanság-adagomat.

Nincs szükségem szirupra, ami – elhízva – kényelmesen elterpeszkedik életem puha takaróján.

Szeretek küzdeni, és nem szügyig váladékban gázolni.

Csupán a szenvedés-adagomat – rajtam kívül – nem okozhatja és hagyhatja jóvá senki.

---

Az agresszió = életerő, a lélek normális működése, nincs előjele.

Ösztönlények vagyunk, de a „fékek és ellensúlyok” – szép, barázdált agy képében – belénk lett szerelve.

Egyedüllét = belső figyelem, önismeret, készülődés a kozmikus lénnyel való találkozásra.

Család = gyökérlét, hasznos trágyává válás.

A kapcsolat és a függőség összecserélhető. A függőség infantilis biztonság, és összetéveszthető a szeretettel.

A nő fél az egyedülléttől, a férfi a nő reakciójától. A „túlhordott” kapcsolat érzelmi biztonságot ad, ezért halogatják a szakítást.

A kapcsolat értékelésének a „felezési ideje” igen gyors.

Igényes embernek kevés szeretőre van szüksége, mert elitista; igénytelennek sokra, mert populista.

Mindkettőjük energiája ott rezeg az Univerzumban, rá lehet csatlakozni.