Czigány Edit: Zen-macskák

Cicáim nem mehetnek be a nagyszobába. Ott vannak ugyanis a szépséges, afgán-nomád kelim szőnyegek, és a törékeny üvegtárgyak, amelyeknek a tönkretétele fájdalmas veszteség lenne.

A lakás többi részében, a rongyszőnyegek, törhetetlen háncstárgyak, könnyen, olcsón cserélhető anyagok birodalmában nyugodtan garázdálkodhatnak.

(Egyébként fölösleges a törés-zúzástól való félelem, hiszen a Tévedhetetlen Precíz Kvantumugrás bajnokai.)

A nagyszoba a vendégeknek fenntartott hely is, mert hátha nem szereti valaki ezeket a gyönyörű kis egyiptomi szfinxeket?

Vagy azt, hogy cica-szőrös lesz az elegáns kimenőruha.

És egyáltalán. A szétkarmolt bútorok látványa sem igazán vendéghívogató. Ezért ez a szoba „vámszabad övezet”.

Egyben dolgozó szoba is.

Itt pötyögtetem az írógépet, ha el akarok vonulni a dörgölődző, ölbe kéredzkedő szeretetcsomagok elől.

Hosszú órákig kotlok idebenn.

Ezalatt a cicák – mindvégig némán –, a bezárt ajtón kívül várakoznak.

Négy-öt óra múltán is úgy néznek a szemembe, hogy egy szemernyi vád sincs bennük.

Félelmetes ez a megértő türelem, ősbizalom, elfogadás, odaadó szeretet.

Ölbe kapom őket és szégyenkezem.

A zen-mesterek elverik maguk mellől a tanítványnak jelentkezőt.

Szóval is, és – konkrétan – vesszővel is.

Csak azt fogadják fel, aki századszor is visszamegy.

Az tényleg tudni akar.

Aki csak kíváncsiskodott, az elszaladt.

Aki csak szerencsét próbált, annak nem volt szerencséje.

Aki csak hazudta a hitet, az elvesztette.

Aki igazán mélyen hitt, csak az nyert tudást, erősebb hitet.

„Ami nem pusztít el, az megerősít” – mondta Nietzsche.

Több zen-mesterrel éltem együtt, valamennyi macska volt.

2005. dec.