Darai Lajos: Lábjegyzet idegen szavaink életrajzához
Idegen szavakat régóta használunk, hiszen a latin volt sokáig az államnyelv, s azon az eszmei területen a jogtest elkülönülten építkezett, de erősen idomult a magyar sajátosságokhoz a Koronatan révén, amely háttér nagy szerepet vitt uralkodóréteg és nép viszonyában. S mivel latinul írtak okleveleket, tulajdoni ügyekben mozogva be kellett vonni a használt fogalomkörbe a tárgyi és az elvont elvi környezetet, így az élet egyre több területén idegen szavakat kellett megtanulnia mindenkinek, akit érinthetett a biztos jogi alapvetés. Ezért a középkor során ezt az idegen nyelvet mi is sokban fejlesztettük, bár ebben voltak, akik korábban kezdve a folyamatot, előttünk jártak, ám Pannóniai János latin költészetének világhíre mutatja, hogy semmivel nem maradtunk le latin országok mögött.
A nyugatról, keletről és a görögöktől érkezettek a hatalom közelébe, szintén hatottak ránk, idehoztak új szemléletet a közügyek intézésében, különösen a királyi udvarba, s mi viszonoztuk szülőföldjükre küldve hercegnőinket házastársnak, és kereskedve. Így mire a reneszánsz ideje kibontakozott, közösnek mondható ez a követett út-mód a maga felfoghatatlan gazdag mivoltában, jelentőségében, mit csak épület, festmény és szoborként emlegetnek, ámde a bölcselet is párját ritkítja, minek latin egyetemesség mérvadója.
Ehhez a mi hozzájárulásunk még kutatandó, mert volt e téren igen sok kezdeményezésünk és eredményünk, hisz’ a szellemiséggel párhuzamban a magyar nyelv is kiszabadult az évszázadok óta a pogány eretnekséggel vádolt sajátosságai börtönéből és az egész nemzeté lett. Ez a nép nyelve volt, de nemcsak magyarként, hanem a belőle kiváltak, messzire távozva hosszú idő alatt nyelvi távolságot teremtettek, s így elkülönülten ha visszatértek, műveltségpályájuk miatt idegen nyelvűként mutatkoztak, és a zömmel tartva színesíteni tudták az újabb életvilágot.
A régészettől tudjuk, hogy igen régen volt itt e tájon egy kőkorszak utáni egyetemesség még, parasztságunk által létrehozva, minek ős-jelei a mai nyelvünk felé irányulnak, magukhoz kötnek bennünket, s az országon kívülre került elődeink műveltségi hatása is hihetetlenül kiterjedtté vált. A nemzeti ébredést hozó újkor során ezek a népek mind igyekeztek saját kezükbe venni sorsuk, ennek jó eszköze lett volna a népnyelv államnyelvvé tétele, de amit éppen nemcsak az uralkodó réteg ellenállása nehezített, hanem a latin örökség is, ha nagyon erős szerepe volt korábban.
Nyugaton gyengébb lett népnyelvi szerep, mint nálunk, a latin szavakat sajátjukként érzékelik használóik, míg mibennünk feltámadt alkotó igyekezet rugalmas nyelvi átalakítással az élet új területein is magyarul boldogult, keletebbre pedig a vallás papjai végeztek nyelvi pótlást. Azaz olyan gazdaggá tettük magunkat nyelvi kifejező eszközökben, hogy fogalmi árnyalatokra is jut szavunk elég, sokszor magyarral helyettesítve a latint, s máskor változatként megtartva azt, s még szomszédaink sikeres szóit is átvehetjük, végtelen erejű nyelvünknek nem árt.
Kapcsolódó írásunk:
