top of page

Gyimóthy Gábor: Nyelvünk romlása ellen





Nyelvünk romlása ellen[1]



Feltételezem, hogy ezen a 32. tudományos Találkozónkon fennkölt beszédek hangzanak el dicsőséges őstörténetünk újra tudatosításáról, nyelvünk ősiségéről és a távoli múltban keletkezett rovásírásunk eredetéről. Sajnos, amiről én készülök jelentést tenni, nem az örömteljes tárgykörök közé tartozik, mert nyelvünk romlásáról szól.


Igen, a nyelv keletkezett valahol és valamikor, és egyre fejlődve olyan szintet, vagy fokot ért el, amelyen magasröptű gondolatok váltak kifejezhetővé. Azt is valószínűnek tartom, hogy ez a fejlődés a gondolatokkal, azaz a gondolatok egyre bonyolultabbá válásával párhuzamosan történt, tehát a nyelv és a szellem szorosan együtt, egymástól elválaszthatatlanul fejlődött. Emiatt aztán ésszerű következtetés, hogyha a nyelv silányul, ellaposodik, az a gondolatvilágunk, gondolkodásunk silányulásához, ellaposodásához vezet, helyesebben azzal együtt jár.


És itt már fejest is ugrottam mondókám tárgykörének kellős közepébe. Miután külföldön élek most már több mint hatvan éve, azt az anyanyelvet kíséreltem meg megtartani, amelyet magammal hoztam. Lehet, hogy vannak, akik ezt nevetséges maradiságnak tekintik, én ezt másképp látom. A nyelvet örököltük, amely szilárd hagyomány, és ragaszkodnunk kell hozzá a szilárdságával együtt. Noha bizonyos változások elkerülhetetlenek, de a nyelvünkkel szembeni elképesztő nemtörődömség, hányavetiség, kimondott trehányság következtében rohamos változás, nyelvromlás zajlik, amit nem túlzás nyelvpusztulásnak nevezni és ami ellen – ahogy szomorúan látom – senki nem tesz semmit. Akiknek ez lenne a dolguk, ölbe tett kézzel, minden érzelmi érintettség nélkül mondogatják: „Hát igen, változik a nyelv, változik a nyelv...” Vagy, ami még rosszabb, azt hajtogatják, hogy ebbe a változásba nem is kell, nem is szabad beavatkozni! – Tiszteletem a kivételnek!


Hogy a nyelv változik az természetes. Változik az élet, új fogalmak bukkannak föl, amelyeket új szavakkal kell jelölnünk és ha a fogalmak külföldről jönnek, rendkívül kényelmes az azokat fedő, külföldről származó kifejezéseket is átvenni. Ezt a gyakorlatot, bár érthető, nem kellene szolgai és önmegalázó módon követnünk, hiszen aligha van nyelv, amely olyan könnyen és hatékonyan tudna új szavakat képezni vagy alkotni, mint a magyar. De hát ebből is látszik, hogy aki gondolkodás nélkül veszi át az idegen szót, az főleg a saját anyanyelvére nem gondol, azzal nem törődik. Két szót említek csak, amelyeket saját szakállamra magyarítottam. Az egyik a link, amit én következetesen címsornak mondok, a másik a – megrökönyítően rettenetes hangzású – fícsör, ami nem más, mint jellegzet. Természetesen magyarázat nélkül is mindenki érti, mit jelentenek ezek az általam bevezetett szavak, hiszen használatukkor a mondat összefüggéseiből egyértelműen kiderül a jelentésük. Ezt, egy kis jóakarattal és fáradozással, jó néhány új jövevényszóval is meg lehetne tenni.


Nem is annyira azokkal az átvett szavakkal van a baj, amelyekre nincs, pedig lehetne magyar kifejezés, hanem azokkal, amelyek meglévő magyar szavakat szorítanak ki, tesznek elavulttá, sőt szinte nevetségessé. A kedves hallgatóságom közül ki hallotta utoljára és mikor a fénykép szavunkat? Ma a fotó kizárólagosan van használatban, és én undorodom tőle! Ha megemlítem, meg szokták kérdezni, hogy miért rosszabb a fotó, mint a magnó, az autó, a telefon, a mikrofon, a rádió, satöbbi? Egyszerűen azért, mert fénykép szavunk létezik, pontosan leírja azt, amit jelöl, amire kitalálták, amit a fotó divatból, lustaságból helyettesít, ugyanakkor mindössze fényt jelent. Az angolból nemcsak szavakat veszünk át, hanem azt a megszégyenítő pongyolaságot is, amellyel elharapjuk a szavak folytatását, mint amikor az applikációt app-ra a tablet-et és a tablettát is tab-ra rövidítik. A hőlégsugaras motorral működő repülőgépet egyszerűen dzset-nek nevezik. Ez körülbelül olyan értelmes egyszerűsítés, mintha valaki a tehenészetet tej-nek nevezné.


Szolgai, sőt rabszolgai módon veszünk át olyan szavakat, mint a sztrók, a spré, a lájk, a lízing, az oké és társaik. Pedig az agyvérzés, vagy szélütés létező szavaink, pontos jelentéssel, míg a sztrók csak csapást jelent, ugyanúgy, mint egy már régebben átvett angol szó, a sztrájk. A spré pedig, ha a készüléket értjük alatta: porlasztó. Ha azt, amit kifújunk belőle: permet. Gyönyörű szavainkat és szabatos nyelvünket szemétbe dobva átveszünk és kizárólagosan terjesztünk el egy rettenetesen magyartalanul, – mondjuk ki – rondán hangzó szót: spré! Hogy a lízing ártörlesztő kölcsönt jelent, már szinte ki sem merem mondani. Elvárható a mai embertől, hogy képes legyen – anyanyelvének szépségére ügyelve – hatszótagú kifejezéssel bajlódni, amikor ugyanazt kétszótagú idegenszóval is kimondhatja? Úgy látszik, nem várható el...


De – a mondatomat már megint így kell kezdenem – nem is itt van a legnagyobb baj. Néhány éve Budapesten ültem a televízió előtt, és unalmamban – helyesebben: dühömben – fölírtam azokat az elhangzott idegen kifejezéseket, amelyeket – mint külföldi – soha nem használnám, ha magyarul beszélek. Egy-két óra alatt tekintélyes mennyiség jött össze. Íme a jegyzék, nagyjából betűrendbe szedve:


Ambíciózus, alteregó, adaptáció, ambivalens, aukció, affinitás, aktualitás, attitűd, alternatíva, büdzsé, börze, centrum, diagnózis, drog-abúzus, disztingvál, devalválódik, definiál, dokumentum, donor, diszpreferál, deviáns, differencia, debütál, disszipál, eszenciális, evidens, sőt: evidencia, evakuál, extrém, egzisztencia, exkluzív, fókuszál, fizikailag és mentálisan (így egyben, ugyanis egy sportolóról volt szó és a testileg és szellemileg úgy látszik, túl póriasan hangozhatott volna), fesztivál, funkció, formula, favorit, frakció, generál (mint ige), globalizáció, garancia, hidratál, hezitál, instruál, inspirál, interpretál, információ, intenzitás, indirekt, iniciatíva, ideál, koncentrál, kvalifikáció, konszenzus, kommunikál, koprodukció, kontextus, konfliktus, kompromisszum, koalíció, kampány, konferencia, kompjúter, koncert, karakter, karantén, katabilis, konzultáció, legitimizál, lojalitás, motiváció, mentalitás, manifesztáció, mandátum, metafórikusan, normatív, opció, organizál, prezentál, promóció, publikus, prognózis, pozíció, poetica, performansz, prodzsekt, paraméter, prevenció, petíció, portfólió, preferál, prosperál, reprezentatív, regisztráció, releváns, relaxáció, regeneráció, reagál, recesszió, realizál, stigma, szponzor, skandalum, spirituális, szegmens, szelektál, szofisztikált, szimbolizál, szankció, szenzibilizál, szintetikus, tolerál, tendencia, tumultus, trauma, teoretikus, trend, terminál, verzió, vizualizáció, voksolás, verbalitás.


Több mint százhúsz szó, mely fogalmak mindegyikére – kevés kivétellel – pontos és pompás magyar kifejezésünk van! Néhány héttel később elém került Kosztolányinak egyik, a nyelvhasználatot bíráló írása, és amelyet kereken száz évvel ezelőtt írhatott. A szöveg tartalmazta az előbbihez hasonló felsorolását a gyakran – és fölöslegesen – használt idegen szavaknak. Sajnálom, hogy nem találom sehol azt az írást,[2] mert megdöbbentő, hogy az a szójegyzék majdnem azonos azzal, amit talán öt éve hordtam össze a tévét nézve. Nagyon szomorú lenne, ha azt a kérdést tehetném föl, hogy: Tehát most még mindig itt tartunk?


Sajnos a helyzet sokkal szomorúbb, mert nem még mindig, hanem már megint itt tartunk! Feledésbe merültek azok az idők, 60-70 évvel ezelőtt, vagy még régebben, talán éppen Kosztolányi panaszainak köszönhetően,[3] amikor bizony törődtek a magyar nyelvvel! Félek, hogy ma még hosszabb lenne a listám, mint az, amelynek szavait néhány éve gyűjtöttem össze, ha ugyanannyi ideig ülnék a tévé előtt, mint akkor. Azóta kizárólagos használatot élveznek például olyan – teljesen fölösleges – szavak, mint az adekvát, az emblematikus, a szkeptikus, és sok más, amelyeket tíz évvel ezelőtt még senki se használt. Némelyik ijesztő módon befolyásolja az emberek gondolkodásmódját. Sokan már nem magyarul gondolkoznak! Például, ha ezt mondják: Abban vagyok szkeptikus. Ez magyarul egyszerűen, célratörően és főleg röviden így hangzana: Azt kétlem.


Ha már itt tartunk: azt hihetnénk, hogy rövidségük miatt használjuk szorgalmasan a sztrókot, sprét, lízinget és még néhány keveset. Akkor viszont miért nem használjuk a tüntetést a demonstráció helyett, a hagyományost a tradicionális helyett, a magánosítást a privatizáció helyett, a robbanást a detonáció helyett (amely egyébként nem robbanást, hanem durranást jelent!), az úticélt a desztináció helyett és még rengeteg más, rövid, magyar szót az elterjedt és hosszabb – gyakran sokkal több szótagból álló – idegen szavak helyett?


Előttem fekszik Tótfalusi István Magyarító szótára, amelyben 14 okát adja meg az idegen szavak fölösleges használatának. Én mindössze három fő okát látom ennek az elitélendő jelenségnek.


Az idegen szavakat használók három „fajtája”:

  1. Szándékosan és tudatosan használ idegen szavakat, mert azt hiszi, hogy attól ő a „menő”, vagy hogy attól hangzik igazán „tudományosnak” a szövege.

  2. Fütyül az anyanyelvére, és azt szajkózza, amit – sajnos – mindenütt hall, és gondolkodás nélkül veszi át a gyakran csak „félig magyarra fordított” szövegekben éktelenkedő idegen szavakat.

  3. Nem is ismeri már a megfelelő magyar kifejezéseket...


Ezt a siralmas helyzetet csak úgy lehetne jóra fordítani, ha széles körben mutatjuk be és tudatosítjuk, hogy mekkora önmegalázás a meglévő magyar szavak helyett idegeneket használni. Tudni kell, hogy mi a magyar és mi nem. Ez az iskolák föladata. És aztán tudatosan kell használni a magyar nyelvet. Ez nem csak az iskolák föladata, hanem mindannyiunké.


Érdemes röviden szólni a tudományos cikkek, értekezések és más szakszövegek szóhasználatáról. Attól, hogy azokat telerakjuk a latinból, ógörögből és az angolból származó kifejezésekkel, nem tudományosabbak lesznek, hanem a nem szakemberek (vagy még nem szakemberek) számára érthetetlenebbek. A magyar szakemberek megértenék ezeket a szövegeket a magyar kifejezésekkel is. A nem magyar szakemberek számára szánt, tudományos szövegeket pedig nem magyarul szokták írni.


Álljon itt végül két elrettentő példája annak, hogy egyesek mit értettek magyar nyelven. Az első talán valahol még a tizenkilencedik században hangzott el egy országházi vita során, de az is lehet, hogy szándékosan összeállított, erőltetett példa:


„Individuális politikám esszenciája abban kulminál, hogy mindazon dilemmák, differenciák, konflagrációk és konfliktusok elimináltassanak, amelyek az európai kabinettek kooperációjának rezultátumait nullifikálhatnák.”


A másik idézet Kosztolányi egyik szintén idevágó írásából származik:


„Hadd idézzem újra annak a színházi beszámolónak néhány sorát, mely nem a »kültelki sajtó«-ban jelent meg és szerzőjéül egyik legismertebb tollforgatónkat vallja: »A premiér pittoreszk és artisztikus mise en scenje, az akció frappáns miljője, a színészek produkciója, a szubtilis nüanszok valóságos chef d'oeuvreje«.


És íme egy példa a félig lefordított szövegekre az Élet és Tudomány-ból:


„A németnyelvű folyóiratok csak egyfajta tudásarchivumok; nem az aktuális és releváns kutatások orgánumai, hanem a provincialitás művelői.“


Egészen lefordítva ez valahogy így hangzana:


A németnyelvű folyóiratok csak egyfajta tudástárolók; nem az időszerű és jelentős kutatások hírüladói, hanem vidékies tudósítók.


Ám az elburjánzó idegen szavak áradata csak az egyik tény a mai magyar nyelvhasználatban. Az egész ország szégyene, hogy egy másik jelenség egyáltalán létezik. Ez a trágár beszéd gátlástalan használata, amely most már – ahogy látom – a legelőkelőbb körökben is kezd igényt tartani a szalonképességre! Ez az általam ismert idegen nyelvekben teljesen elképzelhetetlen lenne, és noha egyes amerikai filmek fordítása nagyban hozzájárult e ronda szokás magyarországi elterjedéséhez, Amerikában nem beszélnek így. Erre több szót kár lenne fordítani. Ezt be kell szüntetni! Ezt a szokást gyökerestül ki kell irtani, mert ez a nyelvi züllés minden más területen is zülléshez vezet. Az egész kultúra züllését fogja okozni, ha nem okozta – esetleg visszavonhatatlanul – már ma is.


Egy másik tekintélyes területe nyelvünk romlásának bizonyos értelmetlenségek elterjedése, amelyeket – miután divatból terjedtek el – divatfordulatoknak szoktam nevezni.


Ezzel együtt. Ezt a fordulatot egyre gyakrabban hallom ott, ahol a mondat értelme azt kívánná, hogy helyette az annak ellenére álljon. Az egyik példát egy nyári tévéhíradóban hallottam. A bemondó arra figyelmeztet, hogy a városban (Budapesten) nagy útépítések, útfelújítások kezdődnek, és noha az iskolák bezártak már és sokan nyári szabadságukat a várostól távol töltik, ezzel együtt nagy közlekedési dugókra kell számítani. Szerintem annak ellenére kell az útépítések miatt dugókra számítani, hogy a nyárnak köszönhetően sokan nincsenek is a városban. Egy másik példa, szintén a tévéből. Ha jól emlékszem Buenos Airesről és valami ifjúsági olimpiáról volt szó. A sportolók 30 kilométerre laktak a versenyek színhelyétől, amely hosszú odautazást jelentett (már nem emlékszem rá, mennyi időt), de – így a további szöveg – a fiatal sportolók ezzel együtt, nagyon jó eredményeket értek el. Szóval nem annak ellenére, hogy már az utazás is részben kifáraszthatta őket?


Alapvetően. Ezt a szót ma nagyon sokan minduntalan és mindenhova beszúrják! Például az időjárás-jelentésbe: Ma alapvetően esős idő lesz. Vajon mihez vet alapot az esős idő, amihez a napos idő nem? Azt akarja mondani, hogy főleg, többnyire, kiterjedten, leginkább, stb. De nem! Átveszi az angolból a basically magyar fordítását, mert nem tudja, hogy az angol nyelvterületen (de lehet, hogy csak Amerikában) a basically-t manapság leginkább a főleg értelmében használják, noha kétségtelenül alapvetően-t jelent. Pedig az alapvetően-nek tisztességes és becsületes értelme is van, ha értelemszerűen használjuk. Például: Az űrkutatásban a rakétatechnika kifejlesztésének alapvető szerepe volt. Vagy: A rakétatechnika az űrkutatást alapvetően befolyásolta. Olyannyira, hogy nélküle nem létezhetne űrkutatás, legföljebb csak távcsövön keresztül. Itt jó lelkiismerettel használhatjuk az alapvetően-t, egyszerűen azért, mert a jelentése pontosan megfelel az értelmének.


Nem elég tehát, hogy az angolból nyakra-főre veszünk át szavakat, de a – néha helytelenül lefordított – szavakat és kifejezéseket is hagyjuk divattá válni. Ilyen a nem igazán (not really), aminek a magyarban egyáltalán nem az az értelme, mert ha valami nem igazán, akkor sehogy se, azaz nem. Ezt annak idején nem nagyon-ra kellett volna fordítani, ugyanis pontosan ez az angolban az értelme. A másik a nem annyira (not so much). Gyakran hallani ilyesmit: Szereted a görögdinnyét? Nem annyira. Mi az, hogy nem annyira? Nem annyira, mint a sárgadinnyét, vagy nem annyira, mint a kisöcséd? Itt is nyilván úgy érti a válaszoló, hogy nem nagyon. Némelyik lefordított jövevény kimondottan nevetséges, például ha valaki egyszerű igen-nel helyeselhetne, de azt mondja: Így igaz! – lehetőleg három-négyszer egymásután: That’s right!


Ide tartozik az az elképesztő mértékben elterjedt hiedelem is, hogy a mondatokat csak így lehet kezdeni: Én azt gondolom, hogy... (vagy: Én úgy gondolom, hogy...). Van, aki ezt a futó mondataiban is még kétszer-háromszor megismétli. Ez a kezdés teljesen fölösleges (egyébként az angolban is!), hiszen ha nem idézzük valaki véleményét, akkor nyilván azt mondjuk, amit gondolunk. De ha hangsúlyozni szeretnénk, hogy a saját véleményünkről van szó, akkor ennek a módját a magyarban már régen kitalálták. Így hangzik: szerintem! Sze-rin-tem. Három szótag, mint az angol megfelelője: I-think-so... És mert ott szokás így kezdeni a mondatot, nálunk is elterjedt, de a magyar fordításban hatszótagú szósorral..! A nem tudatos magyar beszédnek – és a messzemenő önmegalázásnak – kitűnő példája!


További divatok:


Arról szól. Vannak bizonyos dolgok, amelyek arról szól-hatnak, például egy történet, egy mese, egy regény, egy film, satöbbi. De az X-autópályához vezető Y-bekötőút építkezése nem szólhat arról! Az építkezés egyetlen szót se szól! Helyesen persze: Az építkezés esetében arról van szó... Ezt a divatfordulatot csak az használja, aki nem beszél tudatosan, nem törődik saját szavainak értelmével, csupán átvesz valamit, amit másoktól hallott.


X-Y úgy fogalmazott, hogy... Ez a fordulat szinte minden híradásban előfordul legalább egyszer. Nincs is vele semmi baj, ha például egy ravasz politikus valamilyen kényes kérdésre agyafúrt választ ad és azt nem túl rövid mondatban teszi. Ilyen esetben szinte kötelező a szavait úgy fogalmazott, hogy-gyal idézni. Ám ez a bevezetés olyan gyakori, hogy az esetek nagyon nagy százalékában teljesen kielégítő lenne az X-Y azt mondta, hogy... Úgy nyilatkozott, hogy... Azt válaszolta, hogy... satöbbi.


Úgymond. Ez tulajdonképpen a beszédbeli idézőjel, és aránylag ritkán fordul elő, hogy használni kell, vagy használni lehet, de mert divatba jött, vannak akik minden második mondatukban úgymond-anak valamit. A legtöbb esetben szó sincs a beszédbeli idézőjel szükségszerinti használatáról.


Hat óra magasságában. Lehet ezt mondani, miért ne lehetne – igaz, hogy lelki szemünk előtt élénken látjuk, amint az illető homokóráról olvassa le az időt – de miért válhatott ez szinte kizárólagossá? Miért nincs ma már hat órakor, hat óra táján, hat óra körül, hat óra felé, és esetleg még egynéhány további változat? Még furcsább, ha a hét napjainak esetében hangzik el ez a zengzetes fordulat: Csütörtök magasságában...


X-Y ezt és ezt megkérdőjelezte. Nem azt mondja, hogy kétli, kétségbe vonja, kérdésesnek tartja. Nem! Ő megkérdőjelezi! Lelki szemeimmel látom, amint az illető lopakodva, mint a haszontalan gyerek, aki házak kapuira pingál valamit, odabiggyeszt egy kérdőjelet a szóbanforgó hír mögé... Érdekes, hogy egy további nyelvi nyalánkság még várat magára: a megfelkiáltójelezést eddig még nem hallottam.


Ne ragozzuk tovább! Ezt valaki egyszer mondhatta, akinek talán fogalma sem volt a ragozásról. Eddig rendben van, de hogy’ terjedhet el az ilyesmi? Valakinek megtetszett és jópofáskodásból ő is így mondta? És aztán mindenki, aki szintén használja, csupán jópofáskodásból csinálja? A jópofáskodás egy idő után elér egy szintet, ami már egyáltalán nem jópofáskodás, mert olyan emberek veszik át a terjesztését, akik azt hiszik, hogy amit mondanak, az nem hülyeség.


Fajsúlyos. Ha valaki olyan személyt, akit fontosnak, jelentősnek, figyelemre, elismerésre méltónak tart, fajsúlyosnak nevez, akkor a nem tudatos beszéd legmegrökönyítőbb példájáról tesz tanúbizonyságot! Mert nehéz elhinni róla, hogy nem ismeri a fajsúly fogalmát. De ha mégis így lenne, akkor olyan szót használ, aminek nem ismeri az értelmét. Ha meg tudja, hogy a legkönnyebb elem sem fajsúlytalan, tehát a fajsúlyos szóval nem lehet fontossági fokozatot jelölni, akkor egyszerűen nem figyel saját szavainak értelmére. Harmadik eset nincs! És a két eset közül nem tudom, hogy melyik a nagyobb fajsúlyú butaság.


Van egy másik, nevetséges szavunk, amely a múlt század ötvenes éveinek elején terjedt el, és éppen úgy nem jelent önmagában semmit, mint a fajsúlyos. Ez a szó a minőségi. Mindennek van minősége. Van jó minőség és rossz minőség, és közöttük az összes elképzelhető fokozat. Akkor ebből hogy’ következik, hogy a minőségi jó minőségűt jelent? Sehogy! Mégis elterjedt és szorgalmasan használják, noha továbbra is értelmetlen. Nem szeretném, hogy ha a fajsúlyos is ilyen sikeresen terjedne el értelmetlenségének ellenére...


A divatfordulatokkal együtt három divatosan elterjedt szót is szeretnék megemlíteni. Érdekes, hogy – noha az újonnan beáramló idegen szavak magyarításában nem jeleskednek a mai nyelvhasználók – új kifejezéseket mégis kitalálnak és elterjesztenek, még ha azok teljesen fölöslegesek is. Az egyik ilyen az okán. Ennek és ennek okán ez és ez történt, vagy történik. Erre a fogalomra kitűnően bevált és régóta ismert a miatt, vagy emiatt szavunk. De ha ezek túlzottan pórias hangzásúak lennének, akkor még mindig elővehetjük az ebből az okból kifolyólag, vagy ez az oka annak, hogy... szósorokat, amelyeknek az okán-nal, vagy ennek okán-nal való helyettesítését én találom rettentően póriasnak...


A másik a mindösszesen. Hát kérem! Van mind, van mindössze, van összes és van összesen, de mindösszesen nincs! Annak okán, helyesebben azért, mert az összesen-nél nincs összesen-ebb! Az összes már mindegyikét tartalmazza annak, amiről szó van. Ezért nincs mindösszes szavunk sem. Tehát az összesen elé odabiggyeszteni a mind-et fölösleges meghosszabbítás. Gondoljunk a rövidségre és arra, hogy miért is használjuk a link, sztrók, oké, infó, spré, app, satöbbi szavakat??


A harmadik pedig a másodjára, harmadjára. Régen volt: először, másodszor, harmadszor, és ezért volt másodszorra, harmadszorra, negyedszerre is, amely sorozat tetszés szerint folytatható bármeddig. Nem tudom, mikor találta ki valaki, hogy a másodjára, harmadjára szavakat használja – kétezer előtt soha nem hallottam –, de úgy elterjedt, mint a pestis a középkorban. Olyan nincs, hogy elsődjére, tehát honnan a csudából jött a másodjára, harmadjára? Nem merem azt állítani, hogy rossz, mert nem vagyok nyelvész, de valahogy minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy valamit, ami régóta létezik és régóta bevált, minden ok nélkül kicserélünk valamire, ami aztán a régóta használtat elrégiesíti és egy idő után kimondottan nevetségessé teszi.


Áttérek a nyelvpusztulás további, nagy fajsúlyú területeire. Az egyik az ikesige elérvénytelenülése. Nem hiszem, hogy ez a szabály létezett volna valaha is kivételek nélkül, de hogy ma az eszek, iszok, alszok elterpeszkedik a nyelvünkben és úgy tesz, mintha minden rendben lenne, sőt úgy tűnik, mintha mindenki úgy tenne, mintha minden rendben lenne, ahhoz most nem fűzök hozzá semmit, mert csak nagyon durván tudnám magamat kifejezni. Ide tartozik a -ban, -ben n-betűjének nagyvonalú elhagyása, most már nagyon gyakran írásban is.


Egy másik borzalom is terjed, mint a futótűz, mégpedig ez a szerkezet: Természetesen, hogy... Nyilvánvalóan, hogy... Valószínűleg, hogy... Kétségtelenül, hogy... Feltehetően, hogy... Nem hiszem, hogy sokat kellene magyaráznom, mi ebben a rossz. Természetes, hogy... Valószínű, hogy... Nyilvánvaló, hogy... Stb. Vagy pedig: Természetesen, valószínűleg, nyilvánvalóan, feltehetően, stb. A két dolgot nem lehet összekeverni, illetve lehet, de az merőben helytelen. Ennek fölismeréséhez nem kell nyelvésznek lenni.


Koromnál fogva ez nem saját panaszom, de külföldön élő, fiatalabb ismerőseim nagyon furcsállják, hogy Magyarországon sok üzletben, az elárusító személyzet egyszerűen letegezi őket. Itt is az angolt utánozzuk? Hagyjuk kipusztulni a nyelvünkből a magázást, amely emberi kapcsolataink egyik szintjének hangsúlyozását teszi lehetővé? Nem találom jónak. Már csak azért sem, mert ez is olyasmi lenne, amely egy idő után régi szövegek megértését csak egy bizonyos magyarázattal, „fordítással” tenné lehetővé.


A nyelv, a szabályaival együtt az írással rögzítődött, ami azonban még nem volt egységes. Az egységesítés a könyvek megjelenésével és elterjedésével következett be. Ezért játszott a nyelv egységesített rögzítésében óriási szerepet a Biblia lefordítása, valószínűleg jó néhány más nyelvben is, de a németben és a magyarban mindenképpen. Ez a rögzítettség rendkívül előnyös dolog és ragaszkodnunk kell hozzá. Ettől a nyelv még jócskán maradhat rugalmas, de nem úgy, hogy lényeges részeket dobunk ki belőle, vagy rúgunk föl benne! Ez a rögzítettség biztosította eddig nyelvünk hosszú időt megért érthetőségét. Milyen büszkék vagyunk rá, hogy a 800 éves Halotti beszédet nagyjából magyarázat, vagy „fordítás” nélkül ma is megértjük, ellentétben az összes nagy, európai nyelvvel, amelyek 800 éve még gagyogó gyermekkorukat élték.


Ámde nagyon elkalandoztam. Lépjünk tovább! Nem tudom, hogy a lenyűgözően bárgyú politikai korrektséghez tartozó jelenség-e az állatok, sőt tárgyak megszemélyesítése. Tudományos előadás folyamán hallottam: A szúnyogok, akik... Vagy amikor a piacon egy kiló cseresznyét akartam venni, de mert többféle volt – noha én is rámutattam – az elárusító rámutatott ugyanarra a fajtára és megkérdezte: Ő belőle? Sőt, amikor az egyik üzletben messziről mutattam a szappanokra és csak az eltérő csomagolás szerint tudtam megmondani, melyiket kérem, az elárusító kisasszony biztonság kedvéért rámutatott és megkérdezte? Őt? Ő, a szappan! Sírjunk, vagy... nem, ez már nem nevetséges.


Tavaly előtt Görögbe’ voltunk, tavaly Olaszba’ (hol az n?), idén Spanyolba megyünk... Tessék mondani, a Francba mikor tetszik elmenni? Ki üldöz minket annyira, hogy nem jut időnk, vagy erőnk az ország szó kimondására?!


„A vonat hatvan kilométer per óra sebességgel haladt”. Nagyon jó eset, ha az illető, aki nyilván fölolvas, azt mondja, hogy hatvan kilométer per órás sebességgel! Igen, mert amiről olvassa, azon ott a 60 – számokkal leírva – aztán a kilométer – km-re rövidítve – mögötte egy ferde vonal és utána ez áll: óra. Tehát az már a fölolvasó becsületére válik, ha ezt így olvassa: Hatvan kilométer per órás sebességgel... De miért van ez így a papíron? Miért ne lehetne ezt már ott is magyarul leírni: A vonat óránként hatvan kilométeres sebességgel haladt... Mint ahogy az se magyar, ha valaki pillanatnyilag helyett per pillanat-ot mond. Amint mondtam már, az elcsépelt jópofáskodás nem jópofa, hanem egyszerűen rossz nyelvezet.


Négyszer gyorsabban tanul angolul...” – olvasom a hirdetést. Mihez viszonyítva? Mint ha féllábon állna, vagy mint ha meztelen csiga lenne? (A valamilyen kozmetikai szer) „Kétszer gyorsabban hat”! Mint micsoda? Mint a ráolvasás? A vonat a megengedettnél háromszor gyorsabban ment. Ezeknek egyike se magyar szöveg. Magyarul csak ezt lehet mondani (és főleg írni): Négyszer olyan gyorsan tanul angolul, mint... A szer kétszer olyan gyorsan hat, mint... És akkor bizony ki kell rukkolni az összehasonlítási alappal, amit persze nem lehet a hirdetésben megtenni, mert akkor nem lehetne a célközönséget hülyének nézni!!! A vonat pedig a megengedett sebesség háromszorosával haladt, vagy háromszorolyan gyorsan ment, mint az megengedett lett volna. A kétszer, háromszor, négyszer a gyorsabban-nal nem fér össze! Valószínűleg ez a szerkezet is az angol mérhetetlen pongyolaságából származott hozzánk. De az is lehet, hogy a németből.


Bocsánat! Azt mondtam, hogy kétszer? Van ilyen még a mai magyarban? Szerintem már csak kettő van és kettőször, a két- kihalt. Miért, mert a két- és a hét összecserélhető, félreérthető? Pont ma, amikor a telefon is olyan tökéletes hangzású, hogy egy-egy szó betűzése is csak nagyon ritkán válik szükségessé? A két- kihalásával tovább csökken nyelvünk színessége. Tessék a kettőt ott használni, ahol külön áll, vagy ahol komoly veszély fenyegetne, ha valaki hétnek értené! Mikor lehet az évszám két-jét hétnek érteni? A hétezertizenkilencet nem csak mi nem fogjuk megérni, de a szorgalmas nyelvrongálóink sem. Tehát szigorúan kétezertizenkilencet mondjunk és ne kettőezertizenkilencet!!!


Majdnem végül rátérek kedvenc nyelvi katasztrófámra, az igekötők használatának teljes zűrzavarára.


Íme a helytelenül használt igekötők:


...A megnövekedett faágak kitakarják az útjelző táblákat... eltakarják helyett... Az áldozatok számát még nem lehetett megbecsülni... felbecsülni helyett... X-Y-t megvezették… ilyen nincs a magyarban! Ez van: félrevezették!! …Az új felüljáró kiváltotta a régit... felváltotta, esetleg leváltotta, vagy fölöslegessé tette, de leginkább helyettesíti a régit. Kiváltani a télikabátot lehet a zálogházból, vagy valamilyen szokatlan étel válthat ki csalánkiütést. ...Az utasok (akik a vasúti kocsikban ültek!) betörték az ablakokat. Szerintem kitörték, ha nem akarjuk maholnap a betörőt kitörőnek nevezni... Bevéd, beelőz, beájul, bealszik, beindul, bevizsgál. Szerintem: megvéd vagy körülvéd, megelőz, elájul, elalszik, elindul vagy megindul, megvizsgál.


És a fölöslegesen használt igekötők:


...Beazonosít, bepótol, lerendez, leellenőriz, kihangsúlyoz, megörököl, megtapasztal, bevállal. Helyesen: azonosít, pótol, rendez (esetleg elrendez), ellenőriz, hangsúlyoz. A meg- igekötőnek fontos szerepe van, mert valami folyamatosat, vagy általánosat tesz befejezetté. Például: tanultam japánul, de sajnos nem mondhatom, hogy megtanultam japánul. Vagy valami szándékosságot fejez ki, ha jelenidőben használom: megnézem, megtanulom, megcsinálom, megvizsgálom, stb. Az öröklésnél és a tapasztalásnál nincs értelme a meg- igekötőnek, mert ha azt mondom, hogy ezt és ezt örököltem, vagy tapasztaltam, mindkét esetben befejezett tény és semmivel sem mond többet, ha azt mondom, hogy ezt és ezt megörököltem, vagy megtapasztaltam. Vitatkozni szoktak velem, mert például a tapasztalást egyre gyakrabban használják jelenidőben: ...itt a látogatók megtapasztalhatják… stb. Világos, hogy itt maga az ige az, ami nem a legmegfelelőbb. Szerintem jobb lenne a megismerhetik, megláthatják, magukévá tehetik, megtudhatják, megtanulhatják, kitanulhatják, átélhetik, stb. Tehát itt nem a meg- igekötővel van a fő baj. A vállalni igénél pedig már a fel-, vagy el- igekötők is teljesen fölöslegesek. Esetleg az átvállal-nak van létjogosultsága, de a bevállal-nál hülyébb szóképzést nehezen lehetne kitalálni!!! Meg szoktam kérdezni, hogy hol tartod a válladat, a hasadban? A rekeszizom alatt vagy fölött?


Ha már a jelenkori nyelv eltévelygésének bírálatára ennyi időt fordítottam, hadd említsek meg egyet a múlt bűnei közül. Sok idegen szót vettünk át, amelyek annyira beépültek a nyelvünkbe, hogy ma már nevetséges lenne ellenük tenni bármit is. Nem is nagyon lehetne, tehát egyúttal hasztalan fáradozás lenne. Igenám, de sok szónak átvettük a helyes kiejtését és sajnos az írásmódját is, figyelmen kívül hagyva, hogy az átadó nyelvekben más kiejtési szabályok uralkodnak, mint a magyarban, tehát az írásmódot saját szabályaink szerint kellett volna rögzíteni és hivatalosítani. Ez sok esetben nem történt meg. Főleg ott nem, ahol az idegen szóban kettős mássalhangzó van, mert ha nem lenne, akkor – az idegen szabályok szerint – előtte hosszú magánhangzót kellene ejteni. Ilyen például a mammut és a tennisz, amit ma már szerencsére csak egy m-mel és egy n-nel írunk, de ez hetven évvel ezelőtt még nem így volt. Ha – például a németben – csak egy m-mel és egy n-nel írnák ezeket a szavakat, akkor azt maamutnak és teenisznek ejtenék ki. Nem tudom, hogy’ kopott ki a mamut és a tenisz egy-egy fölösleges betűje, de valószínűnek tartom, hogy amikor már gyakorlatilag mindenki a fölösleges betű nélkül írta, azok, akiknek eleve föladata lett volna az átvett szót így írni, kénytelen-kelletlen hivatalosították. Ideje lenne tehát a helyesírást meghatározóknak fölébredni és jó néhány további szóból is kidobni azt, ami – a mi fonetikánk szerint – nem odavaló. Íme, néhány ilyen: millió, milliárd, ellipszis, szimmetria, allergia, intelligencia, kommunikál, mottó, modell, stb. Ez nem csak azért lenne helyes és rendkívül sürgős, mert a magyar felbecsülhetetlen értékű előnye más nyelvekkel szemben a hangzásszerinti írásmód, hanem mert ezekben a szavakban egyre többen nyomják meg magyar módra a kettős mássalhangzókat. Ez régebben műveletlenségnek számított. Ma viszont már alig lehet rossz néven venni, mert vagy hangzás szerint írunk, vagy nem?!


A futball a legjobb példa arra, hogy néhány átvett szavunk hivatalos helyesírása milyen nevetséges. Nincs ember a Földön, aki ezt ne fudbal-nak mondaná! Néhány hete láttam egy nyolcvan évvel ezelőtti magyar filmet, amelyben ez a szó a női főszereplő szájából hangzott el (aki, azt hiszem, Ágay Irén volt). A szóban zengzetes d volt hallható és nyoma sem volt a hosszú l-nek. Tehát már talán száz éve mindenki fudbal-nak ejti ezt a szót és mi még mindig helytelen „helyesírással” írjuk!


Mi történt? Az eredeti angol szó football, vagyis láblabda. A szóban rejlő kettőzött rövid o-ból u-t csináltak – nagyon bölcsen. Viszont egyáltalán nem bölcsen, benne hagyták a kettős l-t, amit az égvilágon senki nem ejt kettőzve, és benne hagyták a t-t, ami viszont a kiejtésben, a zöngés b előtt zöngés d-re változik! Hát akkor miért nem fudbal a szó hivatalos helyesírása? És ezt olyan emberek határozták meg, akik nyelvészek voltak! Nálam legalábbis jóval nyelvészebbek, és mint olyanoknak tudniuk kellett, hogy magyar szavainkban is igazodik az írásmód „beszélő szerkezetünk” lehetőségeihez, de legalábbis a kényelméhez: a lebkéből lepke lett, mert csak erőltetve lehet zöngés b-t zöngétlen k előtt ejteni. A lapdában pedig a zöngétlen p alakult zöngés b-vé a labda szavunkban!


Bírálatom utolsó pontját csak körülírni tudom ugyan, de többre nincs is szükség. Elég bekapcsolni a rádiót vagy a tévét, és meghallgatni, hogy az emberek lenyűgözően nagy százaléka milyen hanglejtéssel beszél. Hosszú mondatsorok hangzanak el és mindegyik mondat végén fölviszik a hangot, ahelyett, hogy levinnék. A mondatok utolsó három-négy, néha öt szótagja is egy szinten, nagyon magasan lebeg. Végül – nagy kegyesen – a befejező mondat végén kerül oda a hang, ahova minden előző mondat végén is kerülnie kellett volna. Az énekelve, nyafogva beszélést és a hadarást már szinte kár megemlíteni. Tönkreteszik a magyar szép, ütemes, dallamos, kimért nyugalmú hangzását.


Nem említettem a szlenget, amivel nincs baj, ha nem csupán bemutatásaként, példaként engedjük betolakodni az irodalmi nyelvbe. És nem említettem az SMS-ezés szecskára vágott és agyon rövidített nyelvezetét, egyszerűen azért, mert nem vagyok szakértője. Pedig lehet, hogy éppen ez pusztítja a nyelvet a leghatékonyabban. Csak remélni tudom, hogy a makogásból kiindult nyelv, ragyogó pályafutása után nem silányul újra olyan szintre, amely ha nem is makogás, de valami rövidítésekbe fulladt, szabály áthágásokból álló, agyon egyszerűsített és színtelenített kotyvalék.


Befejezésül idemásolom egyik nemrégen írt versemet:



Felszólítozat
(Talán ezt írná ma Vörösmarty)

Nyelvednek rendületlenül

Légy híve, ó magyar,

Mert csak, míg jól beszéled azt,

Vagy valóban magyar.


A nagyvilágon e kívül

Nincsen számodra nyelv,

Mely jobban adná meg neked,

Mi szép és józan elv!


E szó, amely az őseid

Reád hagyott szava,

Ha végleg elfelejtenéd,

Nem jő vissza soha!


Lehet, hogy hazád földje az,

Mely sírként majd takar,

De csak, míg bírod ezt a szót,

Csak addig vagy magyar.


Vigyázz e nyelvre, ó magyar,

Mert más, rá nem vigyáz.

S ha pusztul, hantján nem borul

Rá mástól semmi gyász!


Nyelvedben élsz – tán nem tudod?

Azzal vagy önmagad

És véle tűnsz, ha ajkadon

Az ősi szó apad!


Nyelvednek rendületlenül

Légy híve, ó magyar,

Hisz csak, míg jól beszéled azt,

Vagy valóban magyar!



Zollikerberg (Svájc) 2019 III. 20.-án

 

[1] A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület 32. Magyar Őstörténeti Találkozójára (Budapest, Arany10 Kultúrház, 2022. augusztus 13-14.) beküldött írás. [2] Kosztolányi csak szerkesztette A Pesti Hírlap nyelvőre. A Pesti Hírlap ajándéka című sorozat 1933-as kötetét (Légrády testvérek kiadása), és abban volt benne Tolnai Vilmos akadémikusnak A tiszta magyarság szótára című cikke végén kapott helyet egy idegenszó gyűjtemény, szójegyzék vagy szószedet, valóságos idegen szavak szótára, de a használatra nem ajánlott idegen szavakat tartalmazta. – A szerk. [3] Kosztolányinak az idegen szavak elleni fellépésére lásd ezeket az írásait a Nyugatban: Nyelvtisztítás (1916/3). Nyelvművelés: Eszmecsere, Nyelvtan és vaskalap, Veszedelemben van-e nyelvünk? A »soviniszta« nyelv. Azok az idegen szavak. Újító teremtés. Mi a teendőnk? Čokol… vigiazat…! Válasz Schöpflin Aladárnak (1933/9). http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm. A Pesti Hírlapban: Bábel tornya. Válasz Schöpflin Aladárnak. (1933. márc. 25. és ápr. 2). Fellegjáró és elképesztő (1926. szept. 5). Nyelvi írásai összegyűjtve: Kosztolányi: Nyelv és lélek. Szerk. Réz Pál. Szépirodalmi, Budapest, 1971. Voltak, tehát akik másként gondolták, illetve bizonyos buktatókra figyelemeztettek. Lásd Schöpflin Aladár: Nyelvművelés és Nyelvművelés. Vita Kosztolányi Dezsővel (Nyugat 1933/5. és 1933/9). Garázda Péter: Pénzpuffasztás és nyelvszegényítés. Széphalom 7. évf. (1933). http://acta.bibl.u-szeged.hu/20728/1/szephalom_007_027-029.pdf. Zolnai Béla úgy érvelt, a nyelvben nincsen felesleges szó, az idegen szavakat be kell fogadnunk, mert két szó jelentése sosem azonos. A jó magyarítás sem szünteti meg a jövevényszó jogosultságát, mert finom, jelentésbeli és hangulati megoszlások mindkettő számára lehetővé teszik a létezést. Gombocz Zoltán kívülálló álláspontja, hogy az igazi nyelvész nem nyelvápoló. (Murányi Gábor: Nyelvháborús históriák. Elszállt szavak. HVG 1997/26. https://web.unideb.hu/~tkis/hvg06.htm). – A szerk.


 

Kapcsolódó írásaink:

82 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page