Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1784)

Nem mindenki fejére való korona, nem

lesz mindenkiből vezető, született tehetséget

meg tudunk különböztetni a mondvacsinálttól,

újabban az hírlik, mindent meg lehet tanulni.

Olyan is az a tudás, gépi eszközünk segít

kézügyességet, kézi erőt pótol, s régóta

bár, ha a fazekaskorongra nézünk, robotok

manapság, egyre többen, egyre több területen.

S mintha itt lenne a határ, kiválasztódásnak

eddig volt értelme, a kiemelkedőt tettük

az élre, követendőnek, mutassa az irányt,

legyen példa, minta, de ennek is vége ma már.

Tömegember, tucatember lettünk, sportbajnokot

meg se közelít teljesítményünk, de tudóst sem

értünk, sajátos képzéssel, edzéssel jutnak fel

a csúcsra, ahogy hegymászókötél is műanyag.

A kenderkötél készítésénél még láttunk és

ellenőriztünk minden mozzanatot, szálanként

sodortuk, „átlapolással”, hogy szét ne szakadjon, 

ma csak az összetevők minőségében bízunk.

Azok azonban nem átláthatón adódnak, csak

próba-szerencse alapon jutunk hozzá vegyi

úton tömérdek olyan anyaghoz, melyek nélkül

nem tudunk már meglenni, de megőrzik titkukat.

Van ugyan leírás róluk, de nem természetes

módon születtek, ám úgy kellene emésztenünk,

ha ételeink közé keveri műhatékony

eljárás, ahol nem mi, hanem haszon a szempont.

Mindezt az okozza, megbomlott képviseletünk,

gyereket szülő, szülőt rátermett megbízottja,

ez volt a jó rend, hogy okos, tapasztalt tanított,

de ma annyi lett a fa, hogy nem látjuk az erdőt.

Koronázni sem szokás már, nincsen szent királyunk,

sok leigázásunk alárendelte az észt is

felsőbb hatalomnak, mely elszámoltathatatlan lett,

természeti csapás-szerűen telepedik ránk.