Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1013.

1013.

Tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk-e a háborúval

szemben, úgy jön-e, mint felhősödésből vihar, és villám

csapása, öregedés, rügyfakadás és lombhullatás, hőhalál

a világegyetemben, istenharag (ha bűnre csábított a patás

ördög), mennyország (ha jó voltál), minden elkerülhetetlen?

Szabad-e tovább ütni valakit, ha már visszaütött, honnan

tudhatnám, hogy ki erősebb, sőt, hogy én milyen vagyok

ilyen esetben, ki fog neki segíteni, ki lesz ellenem, miért

nem jó a békés együttműködés mindenki javára, honnan

látom határtalan önzés első jelét és mit tehetek olyankor?

Van-e lehetőségünk megbeszélni, ha nehézség támad úgy

magunk, mint mások vagy a természet által támasztott jó

körülményekben, tudunk-e összefogni, lelkesen üdvözölve

a közerő megoldását a bajra, a jobb eszközzel rendelkezők

segítségét szegényeknek, egészben fenntartani emberséget?

Felkészültünk-e elegendő mértékben, hogy értsük világunk,

az embert és társas mivoltának kikerülhetetlenségét, az új

iránti igényét, boldogságának tényezőit, a nemzedékeket,

egymásutániságuk törvényét, szellemi kapcsolatunk tényét,

lélekrezdülések jelentőségét, az élő emberiség szentségét?

Miért kellene elviselnünk, szó nélkül hagynunk, hogy tömik

a fejünk hírekkel, a legborzalmasabbról is úgy beszámolva,

mintha megszokott, természetes lehetne, nem borul gyászba

újság-, tévészerkesztőség, a bemondók miért röhögcsélnek,

ha nekik sem közömbös emberek ezreinek értelmetlen halála?

Meddig tűrjük, hogy a szembeálló felek közt választani kell,

melyiknek szurkolunk mintegy, hogy még többet gyilkoljon,

s nem adatik meg, hogy a béke mellé álljunk, az sem segít már,

ha tudjuk, melyik félnek van igaza, avagy melyik támogatása

áll érdekünkben, ha tétlenül is bevonódunk s elpusztulhatunk?

Korábban megállítható lett volna-e ez a rákfene, ha a mellékelt

ábra két világháborút mutat előzményként, avagy mindig is a

harcban, háborús pusztítás útján oldódott meg szükségszerűen

az egyetemes fejlődés során felgyülemlett feszültség, világunk

ellentmondásainak feloldása, ami után aztán új életmód indult?

Nem az-e a sajnálatos, kiábrándító, de tényszerű valóság, hogy

két szálon fut a történelem a kezdetek óta, azaz a békés vonal

mellett, mögött ott a fegyverekkel való eredmény-elérés másik

lehetősége, csábítása és állandó előkészülete is, és végül a harc

kirobbantása, a világelsajátítás időről-időre való ily gyakorlása?

De miért kellene mindez ellen lázadni, ami bár nem természeti

kényszerűség, mint az állatok esetében, nem is a vak erőknek a

kegyetlen játéka velünk, hanem olyan észszerűség, amely rombolás

útján jut nyereséghez, térnyerés a célképzete vagy vagyonnövelés,

eszmei meggyőzést alkalmaz, érvel, hogy így megy előre a világ?

Ám létezik-e nagyobb érvényű és előrevivőbb kérdésfeltevés mind-

eme összefüggések, ügyek körében, még ha nincs is manapság már

előtérbe állítva, mint amire az istenképzet utal, midőn minden ember

egyenlőségéből nem emelkedhet ki senki külön érdeke a döntésben,

életszolgálatban, hanem mindenki által elfogadható a közös eszme?

És ha létezik, mert egyértelműen létezik a szívünkben és lelkünkben,

valamint legszentebb intézményeinkben ez a földről befolyásolhatatlan

felsőbbség, bármi megakadályozhat-e bennünket, hogy érvényesítsük

legjobb énünket, igazságosan hasznos tevékenységünket, áldozat árán

is, ha kell, ami viszont felerősíti s felgyorsítja célunk, a béke elérését?