top of page

Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1014.






1014.

Nem áll meg soha, úgy telik az idő, s közben helyben marad

minden alkatrésze, miket nem ismerünk, mégis szidjuk néha,

hogy túl gyorsan vagy lassan forgatják nagy kerekét, honnan

leszállni sem tudunk, de nem is akarunk, ha megelégedésünkre

pörög, ha többet várunk tőle, ad s elvesz, de nem tudjuk, mit.


Az időhöz való viszonyunkat magunkon látjuk, és a világon,

úgy változunk együtt, hogy mértéket ad, reggel világos van,

este meg sötét, fiatalon sima a bőrünk, öregen ráncos, előbb

még vágyunk végtelene hajtott, utóbb dús emléközönből kell

kitekinteni a mára, mert belé rejtve létünk, legyen érte hála.


Csak találgatjuk tehát, ki-mi játszik velünk, tünékeny is és

állandóság-kemény, csábos arcot mutat, majd szigorú szép

tekintete előtt nehezen áll meg lélek, ha mulasztott felőle,

vagy sütkérezik napján, ha teljesített, vagy ha már elérte az

évfordulót, számoljuk bőszen, mennyi lehet hátra, tudatlan.


Nehéz kimondani, hogy a számunkra szabott idő és a testi

lét azonos, utána már csak mások idejében lehetünk jelen,

de az csupán olyan, mint a kutya vacsorája, legfeljebb üres

elismerést teremt, ami viszont megtelhet szellemünkkel, ha

ma, most eleget teszünk, élőn faragjuk jövendő szobrunkat.


De a múlt, hol van, az az idő, amikor még nem volt ember

a Földön és Nap se a világon, létezését kinek a szelleméből

vesszük át a miénkbe mindannak, ami kívülünk van, volt,

és lesz is minden bizonnyal, s az ő világölelése vigasztalta

mindig mulandóságunkat, s örök végtelene az időt kizárta.


Mintájára jó, ha mi is megfeledkezünk az idő múlásáról,

hogy ne zavarja napi életünket, tervünket ne tőle várjuk,

alázatosan, beteljesülni, hanem tetteinktől, a munkánktól,

mit szorgalommal végezve előbbre hozhatunk, legyőzve

időt, ami nincs is, csak cselekvéstárgy, mi mi is lehetünk.


A természet mindenségében pedig a világerő cselekszik,

hajtóerő, minek mértéke, az idő, darabjaira bontható, oly

részeire, mint anyag és életalkotó lények, de időt bennük

sem találunk, mert úgy léteznek, mint bennünk a lélek, az

ütemes nyomait látjuk, érezzük kívül, s magunkban belül.


Nagyon valószínű, hogy ennyire öntudatos és időtudatos

nem volt korábban az ember, időmúlást hozzávetőlegesen

kezelt, télen rövidebbek voltak nappalai, nyáron éjszakái,

és ezt a szabályosságot munkája pontosan visszatükrözte,

mi felelősségünk, ha ezt megbontottuk, s szenvedünk tőle.


És alig vigasztal, hogy ismerjük szenvedésünk okát, de azt

igaztalanul mégis az időre fogjuk, s aki áthágja törvényeit,

ne csodálkozzon, ha nem kel fel időre, téved, botlik, hibázik

rendre, utat is téveszthet a sötét barlangba térve, vissza, oly

kilátástalanságba, ahol aztán tényleg nem jöhet el az ő ideje.


Jobb volt tehát az a kor, amikor teljesen alávetettük magunkat

az időnek, ami nem volt elnyomás, sem parancsuralom, hanem

kiművelte a fény a szemünket, a látvány a kezünket, ügyesség

az eszünket, úgy megragadni, olyan ritmusban a környezetünk

lehetőségeit, adományait, hogy kitartsanak a következő adagig.


Jobb, ha elismerjük a régi időket, nemcsak álmodozva, milyen

szépek voltak, hanem hogy miként alakultunk akkor emberré,

földön járásuknak abban az igen hosszú szakaszában, amihez

képest pár pillanat csak, amit át- és megélünk egyénenként és

közösségeinkben, ezért kell jól, okosan élvezve mulatni az időt.

8 megtekintés

Comentarios


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page