Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1018.

1018.

Ostorozzuk magunkat, hogy robotok lettünk, de ebben a hibánk

nem azok utánzása, hanem hogy mikor a magunk képére alkotjuk

őket, csak a mi igen kezdetleges tulajdonságinkat, képességeinket

kölcsönözzük nekik, több nem lehetséges, megelégszünk ennyivel,

és máris magasrendű gépnek tekintjük őket, szinte már embernek.

Pedig tényleg elszomorítóan buták, megérdemlik, ha a rosszaság

csúcsrajáratását látjuk bennük, és hasonlóságukat veszélyesnek is,

csakhogy őket mi alkottuk, mi ruháztuk fel mozdulatokkal, estleg

válaszokkal betáplált kérdésekre, kihívásokra, végülis rólunk szól

a dolog, magunkat tükröztetjük velük, mi vagyunk felelősek értük.

Mi akarjuk az egyszerűbb, alapvető cselekedeteinket rájuk bízni,

rájuk áttenni, mintha az ókori rabszolgák és modern bérmunkások

utódjaiként alkalmazhatnánk őket, mintha valóban a segítségünkre

lehetnének az unalmasan ismétlődő, és mondjuk ki, alantas ügyek

elintézésében, holott minden belőlünk indul ki és megállíthatnánk.

Azaz nekünk kellene előbb olyanná válnunk, mint akiknek nem

kell szégyenkezniük élettevékenységük színvonala miatt, és ha a

természeti népeket vagy a szerves műveltséget nézzük, a magyar

parasztokat, akik ünneplőbe öltözve mentek ám a szántóföljükre

dolgozni, csak ragyogóan élénk és szép életműsor lesz életképes.

Ráadásul időnként még ünnepek is megcsillogtatták a létet, és az

évkör rendjébe beleilleszkedni nem jelentett gépiességet, mert az

egyre változó körülményekhez alkalmazkodni kellett, észnél volt,

aki teljesítette a követelményeket, és agyafúrtságokra is sor került,

mindezt nem követeltük meg tőlük, így nem lett a robotok sajátja.

Buta mód példája, hogy miként uszulnak ránk a világhálón egyre

minket követő robotszerűségek, még hónapokig is elénk ugratva

ugyanannak az árunak a reklámait, tolják képünkbe, amit egyszer

keresni mertünk, ami nemcsak bosszantó, de értelmetlen, ha már

rég megvettem, vagy egyéb észbeli-érzelmi okból tekintettem rá.

Sokszor előfordul az is, hogy a gépiességi célra sokasított gépek

felesleges előírások kezelését végzik, aminek megoldása nem az

kellene legyen, hogy gyorsítjuk a feloldásukat, de megszüntetni

azt a követelményt, ha nem minket szolgál, mert az automatizálás

kiterjesztését ténylegesen előremutató célokra kellene használni.

Két irányban felmerül a gyanú, hogy egyrészt az ilyen sosemvolt

szerkezeteket kifejlesztő, megvételre kínáló és forgalmazó cégek

nem érdekeltek a legjobb megoldásban, állandó továbblépésben,

ha az túl sokba kerülne nekik, ha olcsóbban, alacsonyabb szintű

kínálattal is tudják diktálni a tempót, és az érdekük szerinti árat.

Másrészt világunknak vannak pénzügyi támogatási képességgel,

azaz vagyonnal rendelkező, gazdaságoknak ilyen meghatározói,

akik egybe vannak kötve a politikai hatalommal, s eközben nekik

is érdekükben áll ama tömegigények felkeltése és kielégítése, ami

kordában tartja embermilliárdok széttartó szükségletét és igényét.

Pedig sokaság nyílt vagy rejtett előnyei, teljesítményei csak egyes

emberek révén bontakoznak ki, teremnek újra s teremthetnek újat,

keltenek jó csoportbeli, társadalmi eredményt, mindez tőlük függ,

helytelen, káros őket gépek, robotokhoz hasonló lényként kezelni,

hisz akaratuk, elszánásuk, vállalkozásuk alkothat csak többleterőt.

Amire égető szüksége van az emberiségnek, válaszolni már csőstül

és újra és újra felbukkanó, előreláthatatlan problémák sokaságára, mi

ily nagyszámú embernél fellép, és ugyanannyi kell a megoldáshoz is,

mikor a kiteljesedés nem csökkenti az egységességet, de elősegíti, s

célba érhet a gazdagodás sokrétűsége és eszmei-tárgyi végtelensége.