Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1020.

1020.

Keveset gondolunk a kölcsönös bizalomra, pedig többet

kellene törődni vele, mert életünk alapja, áldása, reménye,

nála többel nem szolgálhat senki embersége, hisz annyit

ad csak, hogy senki nem rövidül meg tőle, tenyerén hordoz

mindenkit, aki azért él, hogy méltó legyen végül az égre.

Égbe jutni, csillaggá válni olyan elvont értelmezése létünk

kiismerhetetlenségének, amiben a megismerteket véljük

összegezni, a legfontosabbra figyelmeztetni magunkat,

hogy amit nem tudunk szavakkal kifejezni, azaz szellemi

hordalékunkat, a másik ragyogó szempárja ölünkbe ejti.

Nemcsak a Napon sütkérezhetünk tehát, mások értő és

értékelő tekintete időtállóbb, borúban is felderít, ha arra

gondolhatunk, hogy felismerték egyszer, egykor és azóta

is érdemünket, mit személyiségünk vagy egy jó tettünk

keltett fel bennük, innen vagyunk jó ismerősök, rokonok.

És a bizalom csúcsa a barátságosság megélése, nemcsak a

közvetlenségben, amikor kölcsönösség is fellép, működik,

hanem a közvetettségben, amikor egyoldalúan fordulunk

valaki jelentős emberi teljesítménye felé, ha nem is tudjuk

utánozni, de a lelkünkbe építjük és elviségét továbbítjuk.

Itt azonban beléphetnek torzulások mainapi szinten, amit

a múltból örökölt értelmetlen megkülönböztetés folyat át,

tovább valamiképp, nem szándékolt gépiességgel, avagy

kritikátlan nagyvonalúsággal, mikor valódi teljesítmény

hiányában is kiemelkedőnek kell látni az érdemteleneket.

Leegyszerűsítés és kaptafa logika érvényesülhet ebben, de

az ilyen nem szándékolt következményekkel ugyan miért

nem törődik a hivatásos jóakarat, ha megfilmesítésekben

látjuk az eljárás egyetemes emberi szempontból előjövő

buktatóit, amikor képpé formálnak vissza bonyolultságot.

A végtelen emberi gondolatvilágot sablonossá teszik és a

butasággá csupaszított mondanivalót úgy közvetítik, hogy

a jó csak mézes-mázos tud lenni, mert annak egyediségét,

minden embert különbözőképpen érintettségét lehetetlen

és persze felesleges is tömeges hatást kiváltóan ábrázolni.

Ezért felmerül, hogy mai világunkban kölcsönös-e még az

a bizalom, ami bevisz a moziba minket, leültet a tévé elé,

vagy az internetről letölteti a filmet, vagy videócsatornára

kattinttat velünk, avagy csak mi adjuk el ingyen magunkat

és cserébe sekélyességet kapunk, megtévesztő hamisságot.

Mert maga ez a folyamat megtévesztő, még a hosszúházas

templomból eredő, mert a korábbi kerektemplomok kezes

gyógyító helyek voltak paddal, medencével, s majd tanító

helyek lettek, ahol a szellemi töltet túl akart tenni az addigi

gyakorlati tudáson, és ennyiben megtévesztéssel szolgált.

Azért lett hamisságot terjesztő, mert elterelte a figyelmet

addig helyesen fontosnak tartott testi-lelki egyensúlyról,

egészségről, és a lélek sorsával kezdett foglalkozni életben

és a halál után, amiről senkinek sosem volt képzelődésnél

több ismerete, és új tekintély megbontott régi összhangot.

Innen jött tehát bizalmatlanság beépülése befogadásunkba,

hogy árulják el nekünk, mit nem tud még most sem az ember,

mi az a keret, ahol tevékenységünk sikeres és ildomos, hogy

ne csalódjunk sokat és abból vissza tudjunk térni, és ugyan

hová, hogy boldogok lehessünk, mint a kölcsönös bizalomba.