Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1022.

1022.

A szorongásra fogni az istenhitet, gúnyt űz mindkettőből,

bár magyarázni akarja egyikből másikat, félreérti azonban

mindkettőt, mert eviláginak tartja, amivel kilátástalanságot

emel fel égi magasságba, mintha onnan jönne angyali áldás

alakban megoldás megrázó lelki bajunkra, azaz üdvözülés.

De a hit tehát nem lelki baj, és a lélek fájdalma másként tud

gyógyulni, mert aki hittel él, elmúlik róla minden lelki zavar,

ami tőle jön és nem az égiektől, onnan nem lehet úgy fejni a

hitet, mint tehénből a tejet, nem életünkkel kapcsolatosan él

túlvilág bennünk, hanem célként, s előnyt nyújt beteljesítése.

Szorongónak bezárul a világ, kapuit külön-külön próbálja ki-

nyitni, többnyire sikertelenül, már attól lebénul, hogy azokat

zárva találja, s a nyitás-kudarc mindet még szorosabbra zárja,

tevékenység helyére öngyalázás lép, amely helyzetből kiutat

nem a lélekbúvár mutathat, hanem valós életfordulat hozhat.

Szomorúság sokszor ránk törhet, mert nemcsak törékenyek a

tárgyak körülöttünk, hanem a lelki egyensúly is fogyó eszköz,

állandóan fenn kell tartani, pótolni kihulló alkotó részeit, oda

kell figyelni magunkra, szeretni, akik vagyunk, s hinni benne,

hogy előbb-utóbb helyreállítjuk magunk minden búból-bajból.

Ez a hit átlendít a nehézségeken, s igen, ott van mögötte a tudat,

hogy létezik kijárat minden sötét veremből, mert az csak tudati

képződmény, sikeresen le lehet vetkezni magunkról a terhét, ha

veszteség ért minket, vagy nem teljesült a vágyunk, ne akarjunk

többet, mint mi lehetséges, még Istentől sem kér hívő lehetetlent.

Van, akit az elrugaszkodásban Isten gondviselő szeme, akarata

segít, és van, akinek még erre sincs szüksége a boldoguláshoz,

egyik sem keveri össze saját tevékenységét isteni beavatkozással,

meghagyva Istennek világmindenség szintjét, ahol teremtőként,

fenntartóként szolgálva, felfoghatatlansága tiszteletet parancsol.

Mert a végtelenség létét mindenki elismeri, mivelhogy ő mindig

csak végességgel találkozik, min túllép, túlnő szabadon szárnyaló

gondolkodása, mert azt semmi nem állítja meg, végtelen táplálja,

és olyankor meglátja Istent a mérhetetlenségben, végetlenségben,

amivel kielégíti értelmi képességének örök zabolázhatatlanságát.

S ezt azonosságként a természetben látni, jó szerepet játszik lelki

békénk terén, mert nem kell már magunkra fogni semmit, nincsen

felelősségünk, hiszen a sors akar jóban-rosszban részesíteni, mi

csupán elfogadjuk ajándékát, vagy elviseljük sorscsapását, része

vagyunk nagy egésznek, legkisebbként egyúttal legnagyobbak is.

De lehet mindenek fölöttit szellemnek is tekinteni, ez alantasságot,

alávetettséget, kiegyensúlyozatlanságot okoz itt alant, mert aki azt

kifinomultabban, részletesebben tudja megidézni, lehozni a földre

jeleiből kiolvasott akaratát, még szentként is maga felé hajlik keze,

embertömeg jár rosszul vele, míg kevesek dőzsölnek szégyentelen.

Földi létteljességet meglátni életünk földhözragadt vonatkozásában

szintén üdvözítő, mert annyit azért megenged bizonyossággá válni

számunkra, amennyi feltétlenül kell, a többit majd elhappolja nyers

erő és pajzsra emeli az égi Nap kedvezményezettjeként, mégha azt

vérből-izzadtságból teremtette is háttérből mosolygó lenézettségünk.

Helyén kell tehát kezelni a dolgokat, levetkezve a csalfa reményt és

felölteni észszerű ruházatunkat, életlendületet venni önmagunkból s

a csillagos égről, mint tették ősink, kikhez képest nekünk sem adódik

kevesebb eredetiség-siker, ne vágyjunk még többre, ne szorongasson

csalódás, bolond elégedetlenség, ha mérhetetlen lehetünk boldogok.