Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1026.

1026.
Megjegyzendők felől nézve az emlékezőképességre, nagyban
befolyásolja azt a tárgy jellegzetessége, mert nem mindegy,
hogy határozottan elkülönülő és láthatóan működő dolgokról
van-e szó, vagy olyan eszmei megkülönböztetésekről, ilyen
összefüggésekről, mik kigondolásához nagy erőfeszítés kell.
Azaz természetben találhatók és ember alkották úgy jönnek
szemben velünk, mint vitathatatlanságok, miközben a tények
már máshová tartoznak, megállapítások, melyekkel a nagy
többség egyetért, de nincsenek kőbe vésve, idővel változik
megítélésük, körülményeiktől függve más színt ölthetnek fel.
Mindenki emlékszik gyerekkora kedvenc játékára, eszközére,
s ha volt, állatára, aztán a rokonok arcára, alakjára, s egy-egy
fontos esemény részleteire, és olyan életmozzanatokra, amik
bevésődtek, mert nagy élményt jelentettek, s nemcsak öröm
tartozik ide, hanem a félelem is, mert az éles nyomot hagyott.
Az érzelmi hullámzást okozók azért emlékezetfalók, mert
mélyen bevésésüket és raktározásukat érzelmekért felelős
agyterület végzi, nagyobb pályán, mint a felszínesen futó
gondolatokat, a sokkal nehezebben megragadó jövő-menő
ötleteket, ha nem látjuk, honnan erednek, merre haladnak.
Legalábbis a tapasztalat azt mutatja, hogy eszmék tanítása
úgy eredményes, ha történeti keretbe ágyazva adjuk elő, az
mikor, miért bukkant fel először, kezdetben miként hatott,
tett szert népszerűségre és terjedt egyre nagyobb területre, s
mit eredményez manapság, hol, milyen lehet jövői kifutása.
Röviden úgy mondható mindez, hogy a természet természete
az egyöntetűség, ami könnyebben vizsgálhatóvá teszi, mert
a vizsgálati idő alatt állandó marad, mialatt az eszmeiséget a
képlékenység, bizonytalanság, a pontos határok hiánya fogja
jellemezni, vizsgálatban is változhatva kicsúszik kezünkből.
Ezért az eszmetörténészek egy ideje azzal próbálják menteni
a kétes helyzetet, sziklaszilárddá tenni a vizsgált terepet, hogy
önálló akarattal, szigorú következetességgel rendelkezőnek
állítják be, szellemi lényként kezelik, tiszteltetik vizsgálatuk
tárgyát, aki egyébként meghaladja véges képességi körüket.
Mert a végtelenség mint szellemi létezés jön itt elő bátran a
korláttalanságban, határtalanságban, s a megközelítést végző,
ha nem vigyáz, könnyen visszacsúszhat a vallások által már
megragadott szellemi tartalmak szintjére, ahol azonban a hit
játssza a főszerepet, kimondottan tudásfölöttivel foglalkozik.
Viszont a természettudomány újabb gyakorlatának alakulása
visszaterelhet mindenkit a valóság talajára, mert az elméleti
megközelítések nyertek benne teret, és kiderült számunkra,
hogy a természet is olyan arcát mutatja, amilyenhez utat és
módot teremtettünk, kísérletekkel vagy az érzékszerveinkkel.
Azaz az ember legelemibb tudatossága, vizsgálata is elméleti,
elképzelés, várakozás előzi meg a kéz, szem, fül, orr és nyelv
általi tapintást, látást, hallást, szaglást és ízlelést, csak amikor
tudjuk, hogy mivel találkozunk, akkor lehet a megismerésről
beszélni, amint az élettársunkat is lakva ismerjük meg igazán.
Így aztán emlékezetisten vezérel bennünket, amit nem szabad
elmismásolni, mert nagy kérdés, hogy a csecsemőben honnan
van az az eredendőség, amivel megjegyzi a kezdeti élményt, s
ha nevet kapva kapja tőlünk, érzelmi és a lelki töltéssel együtt,
akkor erkölcsi lényként és értelmességben haladva nő a tudása.
Comments