Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1026.

1026.

Megjegyzendők felől nézve az emlékezőképességre, nagyban

befolyásolja azt a tárgy jellegzetessége, mert nem mindegy,

hogy határozottan elkülönülő és láthatóan működő dolgokról

van-e szó, vagy olyan eszmei megkülönböztetésekről, ilyen

összefüggésekről, mik kigondolásához nagy erőfeszítés kell.

Azaz természetben találhatók és ember alkották úgy jönnek

szemben velünk, mint vitathatatlanságok, miközben a tények

már máshová tartoznak, megállapítások, melyekkel a nagy

többség egyetért, de nincsenek kőbe vésve, idővel változik

megítélésük, körülményeiktől függve más színt ölthetnek fel.

Mindenki emlékszik gyerekkora kedvenc játékára, eszközére,

s ha volt, állatára, aztán a rokonok arcára, alakjára, s egy-egy

fontos esemény részleteire, és olyan életmozzanatokra, amik

bevésődtek, mert nagy élményt jelentettek, s nemcsak öröm

tartozik ide, hanem a félelem is, mert az éles nyomot hagyott.

Az érzelmi hullámzást okozók azért emlékezetfalók, mert

mélyen bevésésüket és raktározásukat érzelmekért felelős

agyterület végzi, nagyobb pályán, mint a felszínesen futó

gondolatokat, a sokkal nehezebben megragadó jövő-menő

ötleteket, ha nem látjuk, honnan erednek, merre haladnak.

Legalábbis a tapasztalat azt mutatja, hogy eszmék tanítása

úgy eredményes, ha történeti keretbe ágyazva adjuk elő, az

mikor, miért bukkant fel először, kezdetben miként hatott,

tett szert népszerűségre és terjedt egyre nagyobb területre, s

mit eredményez manapság, hol, milyen lehet jövői kifutása.

Röviden úgy mondható mindez, hogy a természet természete

az egyöntetűség, ami könnyebben vizsgálhatóvá teszi, mert

a vizsgálati idő alatt állandó marad, mialatt az eszmeiséget a

képlékenység, bizonytalanság, a pontos határok hiánya fogja

jellemezni, vizsgálatban is változhatva kicsúszik kezünkből.

Ezért az eszmetörténészek egy ideje azzal próbálják menteni

a kétes helyzetet, sziklaszilárddá tenni a vizsgált terepet, hogy

önálló akarattal, szigorú következetességgel rendelkezőnek

állítják be, szellemi lényként kezelik, tiszteltetik vizsgálatuk

tárgyát, aki egyébként meghaladja véges képességi körüket.

Mert a végtelenség mint szellemi létezés jön itt elő bátran a

korláttalanságban, határtalanságban, s a megközelítést végző,

ha nem vigyáz, könnyen visszacsúszhat a vallások által már

megragadott szellemi tartalmak szintjére, ahol azonban a hit

játssza a főszerepet, kimondottan tudásfölöttivel foglalkozik.

Viszont a természettudomány újabb gyakorlatának alakulása

visszaterelhet mindenkit a valóság talajára, mert az elméleti

megközelítések nyertek benne teret, és kiderült számunkra,

hogy a természet is olyan arcát mutatja, amilyenhez utat és

módot teremtettünk, kísérletekkel vagy az érzékszerveinkkel.

Azaz az ember legelemibb tudatossága, vizsgálata is elméleti,

elképzelés, várakozás előzi meg a kéz, szem, fül, orr és nyelv

általi tapintást, látást, hallást, szaglást és ízlelést, csak amikor

tudjuk, hogy mivel találkozunk, akkor lehet a megismerésről

beszélni, amint az élettársunkat is lakva ismerjük meg igazán.

Így aztán emlékezetisten vezérel bennünket, amit nem szabad

elmismásolni, mert nagy kérdés, hogy a csecsemőben honnan

van az az eredendőség, amivel megjegyzi a kezdeti élményt, s

ha nevet kapva kapja tőlünk, érzelmi és a lelki töltéssel együtt,

akkor erkölcsi lényként és értelmességben haladva nő a tudása.