Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1027.

1027.

A régi nyelv milyenségével keveset foglalkozunk, pedig jól

megmutatja nyelvünk természetét, mennyire változik, nem

az idő múlásával, hanem az életkörülmények változásával,

és ha mégis azonosság folytonosságát találjuk benne, azt a

gazdagságnak köszönhetjük, szófűszálai szénásszekerének.

Arra pedig mindig fér még egy villányi széna, szól a szólás,

bárhogy meg van rakva, de a nyelv nem egész olyan, hanem

arra a napi adagra hasonlít, amelyet az állatok elé teszünk az

istállóban, mert nem az egész nyelvi szénakazalt használjuk,

csak ami olyankor megélhetésünkhöz szükségesnek bizonyul.

Nyelvünket sok-sok használója együttesen képezi, időben is

hosszan elhúzódva-elnyújtva a nyelvtestet, idegen nyelven is

gyakran értve, sőt, egy idő és alkalom számosság után, talán

kényelemből, használja szavait, más rétjéről legelve falatokat,

mi benne időlegesen idegen test csak, míg majd felemésztődik.

Mert a saját nyelv olyan, mint a Keljfeljancsi, talpra áll egyre,

ha oldalról döntögetik érkező nyelvi hullámok, régi időkben a

hódító és népe, újabban csak érthetetlen beszédű katonasereg,

ez persze mind az egyéni nyelvét használja, nem az irodalmit,

amint az írók sem a mindennapokban, ahol az érintkezés folyik.

Ezért kellenek konyhanyelvi tolmácsok, és tényleg, a második

nagy háborúban voltak még az elsőbeli hadifogságban szerzett

orosztudás nyomán, az oroszoknak, meg svábok a németeknek,

az utolsó magyar faluban is akár, arra a szintre leszállva, amit a

pillanat megkövetelt a nyelvtől kézreállóan egymásnak átadni.

Felmerül aztán, ha már fordítás, az elméleti kérdés, hogy van-e

a nyelvek mögött általános, netán azonos fogalmi hálózat, hová

mint műholdra fellőheti a nyelvi átültető az idegen szavakat, és

ott megtörténik a csere, s vissza már a mi nyelvünkön érthetően

érkezik a szózuhatag, mert hisz a jelentés mindig egy s ugyanaz.

Ebben bonyolultsági fok a mérvadó, mert az egyszerű fogalmak

teljesen azonosak persze, hiszen ahogy mindenkinek van anyja,

s őt bármilyen nyelven említve ugyanarra gondolunk, de hogy ez

az apára is érvényes lenne, a fogalmi azonosság, bizonyos népek

esetében nem lehet igaz, mert az apát anyai oldalról számították,

azaz az anya férfi testvérei, rokonai részéről, mintegy gyámként

szerepeltek, vérségi apaságról sokáig nem tudván az emberiség,

anyai leszármazási vonalat nyilvántartva elkerültek vérfertőzést,

vagyis apán határozottan mást értettek, mint nekünk megszokott,

ami jól mutatja, hogy nyelvünk mennyire életmódunkhoz kötött.

De ha ez a legelemibbnek számító eset is ennyi bonyodalmat rejt

magában, nyugodtan általánosíthatunk és sorra találva a hasonló

fogalmi eltéréseket a szavak mögötti tartalomban, nyelvállapotot

mindig önmagában, saját korszakában kellene szemügyre venni,

és úgy értelmezni a csak ritkán fennmaradt nyelvemlékekeinket.

És erre jött a külső, idegen hatás minden korban, minek szélkakas

fordulékonyságára a közelmúlt jó példával szolgál volt szovjet éra

nyelvi példányaival, hová már akkor behatolt a Nyugat, és amikor

hirtelen idejétmúlttá lett előbbi, utóbbi pedig ma már duhaj és tort

ül szinte, kötelességünk fellépni ez ellen is, megvédeni nyelvünket.

Ápolni inkább, főként természetét megismerve és megtartva, amit

látunk is, mennyire erősek vagyunk szóképzésben, s már az idegen

szavakat is gyökként ragozzuk, s hogy elfér a magyar szemléletben

minden más is eddigi minden mellett, egyre gazdagodva eszmében,

hatásunk kiterjesztve a világra, mihez nyelvi végtelenség az eszköz.