Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1031.

1031.

A nyugalmat a megelégedettség táplálja, s kiapadhatatlanná

nemcsak a siker teheti, mert az cselekvésfüggő, hanem a

világról, hazáról, családról és a saját egészségről szóló jó

hírek, beszámoló, látvány és érzés, állapotunk egyensúlya,

amit nem borít fel nagytávoli rosszhír s időben messzi dolog.

Aztán fontos megkülönböztetni a befolyásoló tényezők közt

az akaratunk, tetterőnk hatókörében lévő, elérhető szintet a

tőlünk függetlenül zajló folyamatoktól, mert ha mindent a

szívünkre vennénk, belerokkannánk, mégis lélektelen jelzőt

kap, aki nem úgy törődik másokkal, „amint elvárható lenne”.

Mégis törekednünk kell kikerülni az olyan elvárások ránk

nézve kártékony búrája alól, ahol megrövídíttetünk, mialatt

teljesítjük, utána eldobnak, mint egy rongyot, emelt fővel kell

maradnunk és tiszteletben, ami csakis személyes lehet, nem

pótolhatja semmilyen általánosságnak szóló felszínes hírverés.

Mert a csalódás zavarja meg legjobban az embert, amikor nem

azt kapja vissza a többiektől, méltánytalanul, ami szerinte járna

neki a tettéért, odaadásáért, odafordulásáért cserébe, elismerés,

vagy csak figyelem, egyhúron pendült törődés közösségükkel,

mert máskülönben a magány tudati tetején találjuk magunkat.

A sikertelen munka, alkotó próbálkozás, sporttevékenység nem

veheti el a kedvünk véglegesen, ösztönzésnek szabadna inkább

tekinteni, s hogy így van, mutatja, újra- és újrakezdjük, mert a

rendszeresség ezekben sokkal fontosabb, azaz a részvétel, mint

az eredmény, hisz abban élünk s vagyunk mindegyre, ami kívüli.

A rajtunk kívül lévőkből vonjuk ki magunkat, hozzájuk képest

vagyunk valakik, ahogy fogalmainkat is lényegében az összes

többi határozza meg, elkülönülve tőlük, ezért kell tudnunk jól,

mi vesz körbe bennünket, milyen a többi ember, és akkor már

magunkra is úgy tekinthetünk, közülük egyre, nem kivételként.

De a boldog megelégedettséghez még több kell, nem egyszerű

nyugalom, hanem bizodalommal, hittel megtelt lélek, jövő iránt

is, melyet befolyásolhatunk, építhetünk, de a hozzánk vezető út,

a soha nem teljesen ismert múlt felé szintén, úgy megrajzolni azt,

hogy benne megtaláljuk az azonosat, hasznosat és tanulságosat.

És hogyha tele van gyászos, vesztes csatákkal, ütközetekkel, ez

a győzelemhiányos történelmünk sokkal inkább felveti a honnan

jött a háború? kérdést, miért kezdődött meg értelmetlen gyilkolás,

a mai „visszabombázás a középkorba” és onnan a kőkorba, lehet,

azaz sosem vehetjük természetesnek ezt a természetellenességet.

Ami egykor megjelent az emberek között, egy csoport támadása

más csoportok ellen, s bár utólag a szükségszerűséget teszik meg

bűnbaknak, ez is csak magamentés, a lelkiismeret elhallgattatása,

mert a világ sokkal gazdagabb volt mindig annál, hogy ne mások

kárára meneküljünk meg, ha nagy természetcsapás sújt bennünket.

Az ilyenkor magátólértetődő összefogás, egységes fellépés mutatja,

mi alól sosem volt kivétel, hogy a magukról kivételezettséget hirdetők

mennyire önző nézetre fajultak, embertelenségre vetemedtek, amint

azóta is embertelen minden háború, bármily cél érdekében mondják

is helyesnek, sosem fogadhatjuk el eszköznek, semmilyen indokkal.

Ezért szabad csupán szabályok között megengednünk magunknak az

elégedettséget, s nem azok felrúgása révén, hogy az erkölcs legyen az

iránymutatónk, amiért vállaljunk áldozatot, ha veszélybe kerül, s annak

a tettnek kell aztán mérvadónak lenni az értékfokozatok rangsorában,

világosan látva összefüggéseket egészen az önfeláldozás nyugalmáig.