Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1038.

1038.

Hogy mi jelent ma külvilágot, nehezen megválaszolható

kérdés, mert a közvetítése, amin keresztül eljut hozzánk,

igen megváltozott ahhoz képest, ahogy gyerekkorunkban

történt, ahogy megtanultuk befogadni, válaszolni rá, abban

legfőképpen, hogy megsokszorozódott minden tekintetben.

A sokszorozódáson felnagyítást is értve, és eltüntetését nem

kiemelteknek általa, mert mintha csak felnőtt, erős idegzetű

s emberi értelmi csúcson lennének a befogadók, ma használt

közvetítő eszközök igencsak próbára teszik az érzékelést és

az erkölcsi érzéket, lehetőleg mind „kiakasztva”, azaz hogy

ne legyen lehetőségünk a magunk módján feldolgozva azokat

és megemésztve, a helyére téve, értékelve viszonyulni a látott

dolgokhoz, hanem azok nagy dömpingje letaroljon bennünket,

kavalkádja elkápráztasson, szinte már elkábítson, és elaltassa

gyanúnkat, hogy az igazság mindebben nem játszik szerepet.

De hogy lehet egy esemény nem igaz, egy öröm vagy bánat

nem hiteles, ha létrehozó gazdája mondja nekünk, egyenesen

a szemünkbe, akivel megtörtént, aki elszenvedője volt vagy

a siker élvezője, hús-vér lény, a tudósítás róla nyilvánvalóan

nem hamisítvány, e bemutatásról alaptalan ellenkezőt állítani.

Hát, éppen az eszközökben van a kutya elásva, a korlátlan

rögzítés lehetősége, hogy a műholddal azonnal, egy időben

látjuk, nem rádión hallgatjuk, részletesen, még az arcizom

rándulásokat is, minden mennyiségben, nem kell átmenni

más moziba, hogy több filmet is megnézhessünk, több ezer

csatorna áll rendelkezésre, s mind igen kifinomult módon

különbözik a másiktól, szakosodva a végtelenségre nyíló

világ elképzelhetetlenül gazdag mivolta részterületeire, és

aztán még mindegyik ilyenből sokszáz választék, de ilyen

erdőben el lehet tévedni, hacsak nem bízunk az erdészben.

Azaz azzal valósul meg a célja minden hírközlőnek, jó vagy

rossz műsort készítőnek, ha feladjuk a tájékozódásunkat és

hagyjuk magunkat, különösen érzelmileg vezetni, a tehát így

mesterségesen bonyolultabbá tett eseménysor kapcsán, mint

mihez szokva vagyunk, a valósághelyettesítő mutatványban.

Mint ahogy nekünk valójában a világ, családunk tagjain át és

szomszédaink révén, munkahelyünkön, városunk vagy falunk

esetében megnyilvánul, és olyanok lesznek vélt ismerőseink,

műsorvezetők, színészek, sportolók, kikkel sosem találkozunk,

vagy a közösségi képernyőlapokon idegenek viselt dolgait is

szemlélhetjük tonnaszám, nyakló nélkül, intimitást szintén,

hogy letaglóznak közönségességükkel, teljesítménytelenség

közzétett képeivel, értetlen, felkarolatlan találmányaikkal,

mert nem a világ gazdagsága fog beköszönni általuk, hanem

inkább sajátmagunkkal szembeni elégedetlenségünk, hogy

mi mért nem értük el azt, és nem jutva el oda, nem vagyunk

olyan gazdagok, sőt, szinte senkik vagyunk, s észrevétlenül

átrendeződik értékrendünk, még ha nem is értünk egyet az

az elénk tálalt különcségekkel, képződményekkel, tettekkel,

hozzászokunk, már szemünk sem rebben borzalmakon, mások

öröme sem igazi, saját élmény híján, ezért védekezésünk kell

hogy a világhoz való hozzáállásunk lényegévé váljon, bár az

élménybefogadás tette emberré az embert, nem azok kizárása,

hogy ne legyen túl sok nekünk mindaz, ami nem is mi vagyunk,

azzal azonosuljunk, mit legegyszerűbb jóságunk emberinek tart.