top of page

Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1039.






1039.

Méltóképpen megemlékezni egymásról nem is olyan könnyű,

mert sem túlértékelni, sem alul nem szabad senkit, mert vagy

elhiszi magát, vagy kisebbrendűségi érzést segítünk elő benne

kialakulni, ezért szoktunk inkább hallgatni, mikor meg kellene

szólalni, megerősítést adni valakinek, vagy tiltást hangoztatni.


A szülőkből buggyan fel legelébb, legtermészetesebben büszke

dicséret és a kétségbeesett féltés egyaránt, hogy de szép vagy,

aranyos, vagy hogy tehettél ilyet, ne csináld és mit képzelsz te

magadról, s kicsit magát látja benne az ember most ismétlődni,

amikor még őt dicsérték, ritkán, s hát, szidták annál gyakrabban.


A barátot is megelőzik a társak, tolakodnak kéretlen, nem lehet

őket kikerülni, lerázni iskolában, szabadidőben, mert a leckét ők

tudják jól, és a csapatjáték sem megy nélkülük, sok mindent tőlük

tudunk meg, hogy mi a menő, de a vírust is majd tőlük kapjuk el,

ritkán ismerjük el őket, nem szidjuk, inkább ugratni szoktuk őket.


A tanárainkat többnyire dicsérnünk illene, ám mindig akad elég

egyéni sérelmünk, hogy ezt ne szívesen tegyük, elismerjük ugyan

tudásukat, de azt természetesnek vesszük, mintsem csodálnánk,

mert a nagy teljesítményeikről csak véletlenül értesülünk, s nem

is szeretjük, ha dicsekednek, de azért minden jót kívánunk nekik.


Na, és a barát, hogy mennyire kritizálható, aligha derül ki, hiszen

mindent együtt csinálunk, megbeszélünk, és magunkat meg nem

szoktuk ostorozni, még szidni sem nagyon, mindig van mentségünk

magunk előtt, ha valamit elrontunk, de azért azt is tudjuk, hogy az

öndicséret bűzlik, ezért ezt a nem tevést szorgalmasan gyakoroljuk.


Szokás barátokról beszélni, többes számban, de az inkább a baráti

társaság, amely valamilyen korábbi közös tevékenység után marad

meg, egyrész az emlékekből feleleveníteni, amit érdemes, másrészt

új élményeket szerezni, ami így közösen könnyebb, mert most már

régi kötöttségek nincsenek, amik még a koleszban, seregben voltak.


Testvéreinket sem dicsérjük szembe, hanem a szeretetünket szoktuk

megnyilvánítani valahogy feléjük, magunkban nagyon elismerjük

őket, örülünk nekik, szerencsésnek érezzük magunkat, hogy vannak

nekünk, tudjuk, rájuk mindig számíthatunk, és mi is igyekszünk a

kedvükre lenni, tenni, amikor csak tudunk, viszonzást nem elvárva.


Szüleinket már csak nagyon későn ismerjük fel és el, hogy mennyire

jó emberek, és annyira természetesen adják, amit aztán el is várunk

tőlük, megszokjuk a jót, viszont nekünk is fáj, ha megbántjuk őket

azzal, hogy csalódást okozunk valamely tettünkkel, mulasztásunkkal

nekik, mi azért elég gyakran megtörténik, de mindig megbocsátanak.


Sokkal könnyebben, gyakrabban kapnak elismerést tőlünk valójában

ismeretlenek, egészen a sztárolásig, énekesek, színészek és sportolók,

akik a szépérzékünket táplálják, rejtett vágyainkat testesítik meg, olyat

tudnak, tesznek, amit mi is szeretnénk, azt feltétlenül elismerjük, s kicsit

utánozzuk is titokban, örök figyelmünk feléjük feltétlen és lankadatlan.


És aztán vannak a nagyemberek, költők, írók, történelmi személyiségek

különösen a múltból, az irodalomórákon szívünkbe-eszünkbe vésve, és

történelmi tanulmányainkból előjőve, akiket azért megpróbálunk eleven

embereknek is tekinteni, de ők annyira sok mindent tettek, képviseltek,

hogy nehéz még fejben tartani is, megérteni cselekedeteiket még inkább.


Végére maradt, hogy magunkat is helyünkre kell tennünk, nem szabad

mindenben magunkból kiindulnunk, mindenünket nem adhatjuk oda és

meg sem kaphatunk mindent, a többi embert akkor tudjuk értékelni, ha a

sajátunk is rendben van, meg kell adni mindenkinek, ami jár neki, ettől

nem leszünk kevesebb, de ekkor várhatjuk, hogy mi is kapunk hasonlót.



18 megtekintés

Kommentare


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK