Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1047.

1047.

Kapcsolatépítő tanfolyamra járni olyan, mintha valaki

a lélegzést tanítaná, olyan magától értetődőnek kellene

lennie, hogy összekötjük magunkat a többi emberrel,

tényként rögzülve, eszközként használva, milyenségét

nem fírtatva, mert jön az életből, adott-kapott, s bővül.

Eleve kapcsolatból származunk, ahogy az létrejöhetett

és működött, annak eredményei vagyunk, különleges

lehet kívülről tekintve, ámde belülről átélve természetes

minden kapcsolódás, zsák a foltját megtalálja, egymást

kiegészíti, s elkerülhetetlennek látszik minden esetben.

Mármint ahogy szüleink összejöttek, ami éppenséggel

világháborút túlélve történt, társadalmi osztályt bátran

átlépve is, összekötve jóakarattal, és nyereség-áldás lett

rátéve, Isten előtt örök hűséget fogadva, szétszakítatlan

legyen a mi öröm-szerencsénkre is, kik tőlük születtünk.

Teljes szívvel léptek be ők házasságba, ezért veszélyes

a ma slágerből is hallott óvatosság, nehogy összetörjön

a végén, ezért szívem bele sem adom, de akkor mit vársz

a kapcsolattól, mai ember, miért hiszed, hogy csak rossz

érhet már téged, ha a jó üdve milliószám mutatja magát?

Abból a többletből nyertük mi is létünk, mit kapcsolódás

teremtett, hogy legyünk terméke annak a szerelemnek, és

vállalt gyermekek vagyunk, mert arra esküdtek, értünk is,

összekötve életüket a másik nemből valóval, s kitartott ez

a másságból fakadó újdonság a gyermeknevelés idejére is.

Szétnézett akkor persze minden fiatal másfelé is, nemcsak

a saját szülei háza táján, szomszédok, rokonok, ismerősök

megismertették sorra, mire számíthat, ha elkötelezi magát,

bár kellett merészség is, meg szerencse, párban, belevágni,

amit ma kizárnak sokan, eleve kudarcra ítélve kapcsolatot.

Azért mert a magánélet területéről mintha átkerült volna a

a hangsúly a saját élethelyzet esetében valamiféle nyitott,

közéletinek számító állapotba, és ami rég magánügyként

bennünk és családon belül maradt, most ki van az ablakba

téve, mutatod, miként boldogulsz, felelsz meg elvárásnak.

Minthogy a mintát sok helyről kapják, s közvetítik feléjük

az optimumot, így az emberek összemérhetetlenségükben

is elhiszik, hogy érdekesek, ugyanaz jár nekik, ami másnak,

de vívmányokért nem kapcsolódnak be harcba, fejük felett

követelnek nekik jussot, ami végülis sokkal kevesebb lesz.

Közvetlen, apró lépésekkel kell megtalálnunk az egyensúlyt

a saját nyilvánosságunk elemei között, munkakapcsolatokat

nem keverve a magánéletünkkel, jobb eredményt érhetünk el

mindkét területen, termelékenyebben kapcsolódva másokhoz,

munkában szakértelemmel, életben az élet értelme keresésben.

Hisz kapcsolathalmazok halmaza vagyunk, ennek felszíne

testi létünk maga, de illendő lenne lelkünk mélyére nézni

előbb, minthogy ítéletet mondunk másokról és lemondva

az összeköttetés igazi minőségéről, nem kell beleegyezni

tehát a vértelen, színtelen-szagtalan kapcsolat-pótlékokba.

Ne legyen kérdéses, részünkről kit adunk, ki megy bele a

kapcsolatba, vessünk véget annak, hogy még magunkat sem

ismerjük, aztán kiabál a lelkünk, mint félős a sötétben, és

a próbán félszívvel és fél ésszel alul teljesíthetünk, közben

igényesen teljességről álmodunk, amit ki kell érdemelnünk.