Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1053.

1053.

Akarat, szándék, törekvés, célszerűség, hivatás, mind meg

kellene jelenjen életünkben, mi eleinte ösztönösen történik,

majd a test kívánalmait felváltja a léleké, s akkor már lehet,

hogy a testi kényelem háttérbe szorul, fáradtságot legyőz a

vágy, hogy valamit elérjünk, megvalósítsunk, beteljesítsünk.

A család, a haza és az Isten szentháromsága vezérel minket

jó esetben, eszményeket támaszt a szereplőkkel szemben,

előbb szülőként kell azoknak megfelelni, majd gyerekként

is, és ifjúként már önjáróan intézni irányultságunkat, hogy

méltók legyünk életünkkel mindháromnak az szent nevére.

Nem is lenne igazán nehéz, sőt élvezetes, ha kidolgozottan

állna előttünk evilági eligazításként a feladataink ama sora,

melyeket egymás után el kell végeznünk, hogy beinduljunk

előbb igazi emberré válva, majd annak gyümölcsét termelve,

ha az öröklét mintaként szolgálhatna, kijavítgatva önmagát.

De az örök emberit egy idő óta elkezdték lábbal tiporni, ezt

fegyveresen gyakorolni, s az eszményeket is szétszaggatni,

valami földöntúlinak, megfoghatatlannak és elérhetetlennek

a nevében, ami-aki mégis jelen van minden pillanatunkban,

háttér szelleme nemcsak irányít, de beavatkozva lesújt ránk.

E legelvontabb aztán legvalóságosabbként megzavar elmét,

de a főszerepe mégsem egyesek befolyásolása, tönkretétele

volt, hanem a csoportosulásuk nagy közösségét támadták s

győzték le nevében, gyilkolva, felégetve, hogy maradvány

földönfutó emberek már őket szolgálóként éljenek tovább.

Eleinte tehát nem volt közvédelem, csak vadállatok ellen,

külön meg kellett tanulni a fájdalmas tapasztalatokból, az

embertelen emberségből fakadó támadás kivédését, ekkor

azonban az átkos szellemi behatást nem lehetett elhárítani,

s az igaz Isten fogalma minden régi elképzelést száműzött.

A hazát is egyetemlegesítették az égbe emelve, ahol majd

mindenki egyenlő jólétbe kerül, ha kiérdemelte már itt a

földi életében, ami két legyet ütött egy csapásra, engedve

elvérezni védelmében, kiölte a nemzet lelkét, és a szolgát

megfosztotta öntörvényűségtől, parancsban diktálva jogát.

De a legalapvetőbb emberi életközösség fennmaradhatott

még, tovább, máig, minden értékünk kiinduló helyeként,

amelyet újabban nem nyílt, hanem alattomos támadással

fenyegetnek, behatolva a hálószobákba, a gyermeki idilli

világba, valójában megrontást hirdetve haladó eszmének.

Visszatértünk tehát a fegyveres harc helyett a személyiség

elleni megújuló, a megtévesztést alkalmazó merénylethez,

most már olyan eszközök bevetésével, amit jóra is lehetne

használni, s arra használja az emberi többség célja elérésére,

de rosszra hajló mód befurakodik, hozzászoktat észrevétlen.

Hogy kifejleszthessük ember mivoltunkat törekvés célszerű

hivatás fokára, amit vágyvívmányként kell kezelnünk, azaz

nincs mese, ki kell harcolnunk jogát, gyakorlatát újra, mai

ellenszeles környezetben, megtartani a történelmi örökség

ránk maradt lelki s nyelvi függetlenségeként egészségünket.

Örülhessünk tiszta szívvel egymásnak és a másik sikerének,

mindenkinek nyitva legyen a lehetőség megtalálva elérni a

saját csúcsteljesítményét, ne kelljen összevethetetleneknek

versenyezniük, hanem minősítsen minket a jóakarat elvont

egyformaságának megnyilvánulása, egyesülve a jövőnkért.