Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1054.

1054.

Kinek a hazája nem nyújt menedéket

szűkre szabott ívű gondolatok ellen,

nem tárja elébe a sok szép emléket,

virágját öntözni életkútból merten,

nem nyitja kapuit világára szellem,

mi nagy elődöktől árad felé folyton,

mi csak akkor erős, ha szent anyanyelven

engedjük, hogy vérként ereinkben folyjon,

felvértez bennünket nemzetközi fronton,

hogy az emberséget építsük közösen,

megoldásra jussunk sok égető gondon,

közösségre lelkünk csak békében szökken,

ha ez nem világos és a hit lecsökken

magunkban, másokban, beborul az ég is,

hiába süt a Nap fagyott kedv tájára,

embertelenné tesz az esztelen fétis,

anyaföld tájékán boldogulunk mégis,

talajba jövő is gyökérzik, nemcsak múlt,

megvizsgálandó minden új tétel, tézis,

és be kell ismerni, ami már elavult,

okos ember mindig természettől tanult,

ahol az idő lett a fő szabályozó,

létszakaszokat szab kedvére a nagyúr,

nem marad életünk végig homokozó,

bolond, kinek ajkán ezért görbül zokszó,

inkább használjuk ki a nekünk szánt időt,

jó lelki élvezet jó testet hordozó,

s inkább sok erőfeszítésből merítőt

akarjunk, mint léha közönybe gyengítőt,

és akkor nyerünk bátorítást másoktól,

célkitűzésünkhöz szívesen segítőt,

ha olyat akarunk, mit meglepő okból

tártunk fel, szépsége vagy haszna koroktól

független, mindenkit érint végsősoron,

így válik üdvösség nemzeti járomból,

s lesz a távol lakó emberségben rokon.