Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1057.

1057.

Hányszor felkiáltunk: van Isten az égben! –

amikor nélkülünk sikerül valami,

amit nagyon szerettünk volna elérni,

s rossz lett volna kudarcot vallani.

Aztán továbblépünk, mert van dolgunk elég,

tudjuk, nem végzi el azt helyettünk senki,

és ha nagysokára újból megrekedünk,

élmény lesz ismét segélyt Istentől venni.

Mert ez valójában, ténylegesen, vétel,

amivel fizetünk: napok sorozata,

mikor hűségesen dolgozunk magunkért,

meglegyen becsület s eredmény zamata.

Kialakul közben olyan feltétel-kör,

ahol néhanapján hibázni is lehet,

mégsem látható be az összes körülmény,

tág összefüggés hat, nem csak záros keret.

Ez nem izgat minket, rábízzuk Istenre

bonyolult világunk fárasztó ügyeit,

más szóval: gyakran várunk a sültgalambra,

vagy szerencselovunk vágtat velünk s nyerít.

De ne szokjunk rá a tehetetlenségre,

főleg ne higgyük el, hogy nem rajtunk múlik

az életünk legtöbb jó vagy rossz döntése,

véletlent kizárni nem vonz földöntúlit.

Varázsszavunk legyen okos tapasztalat,

másoktól is jöhet róla beszámoló,

nincs is koronánk, hogy leessen fejünkről,

ha lesz jótanácsra fejünk rábólintó.

Kicsinként, egyenként szedegetjük össze,

igaz, milliószám, ezért nagynak tűnik

a tudáshalom, mi magaslik elmében,

sosem árulhat el, érvénye nem szűnik.

Ám nem kell magunk Isten társának nézni,

de hát inkább mindig arra legyünk büszkék,

jól eligazodunk kis és nagy dolgokban,

kiszedve körmünk alól nemtudás tüskét.